Egy juhásznál megfelelő, régi kapcsolat biztosította Billt, hogy veszély nélkül megállhat néhány órára. Ez az ember kövér volt, és fél lábát egy farkassal való küzdelem után levágták. Volt egy nagy fia is, aki titkos erdei utakon vezette őket, amíg elhagyták Pomac város környékét. Itt is akadt még Bill "barátai" között egy megbízható a Cashel, az útellenőr, aki egy kis kalyibában lakott, és szerény fizetésért az új műútról tett jelentést az arra járó mérnököknek.

- Disznó ember vagy, Bill... - Ezzel fogadta Cashel -, nem akarok barátkozni veled, de még egyszer egyél, igyál nálam, és menj Isten hírével. Nem is sejtem, hogy fogtok életben maradni, hiszen senki sincs, aki ne látná igazságosnak, ha akár a Lord pusztít el, akár a törvény köttet fel a gazságodért... Pedig téged kedveltek mindenfelé, a Lord-ot meg gyűlölték. De most igaza van...

- Ne fecsegj annyit, vén tuskó. Majd máskor beszélünk erről, ha erre járok. Ami a bőrömet illeti, azt már többen szerették volna kitömve látni, de eddig még megóvtam, és ezután sem kell félteni. Mondd meg, hogy jutok hamar a Kis Medve-szoroshoz, hogy a hegyekbe érjek, mielőtt odafenn lehullik a hó.

- Hm... Mexikóba készülsz?

- Oda hát...

- Gondolom, két hét alatt ott lehetsz, még lassan is a Kis Medvénél, ha a Chenney indiánok földjén mész át, ahol a Rio-Cocos három ágra szakad. De ott csak indiánok ismerik azt az utat, amelyen nem fulladsz bele a mocsárba.

- És hogy érem el a dűlőkön keresztül az indiánok földjét?

- Leghelyesebb, ha átmész a Holdkőnél, ez igen kis hegység, éppen a Rocky Mountains kezdetén...

- Köszönöm...

Amikor ellovagoltak, Cashel kiverte a pipáját, hátat fordított, és elbandukolt az erdők felé, utat ellenőrizni. Hátra sem fordult. Nem ember az, aki más asszonyát elrabolja. Még akkor sem, ha Texas Bill, a fenegyerek az illető...

Közben Bill és Edith ellovagoltak a Rocky Mountains távoli hegylánca felé...

- Mit mondott ez a barátja?

- Igen hasznos tanácsokat kaptunk tőle. Most csak eljussunk a Holdkőig, simán.

- Miért?... Talán veszélyes az út?

- Útba esik Denver Hill, egy undok város. Csupa vadásznépség lakik benne. Beképzelt, undok emberek.

- Mennyi ideig tart oda az út?

- Két nap.

- De nincs élelmünk... Vagy akad még barátja útközben...

- Sajnos, megbízható egy sem. De majd segítünk magunkon... Van arra egy kedves ismerősöm... Egy vén barlang, fenn a hegy oldalában... Nagyszerű ötlet! - kiáltotta hirtelen, lelkesen.

- Micsoda?

- Maga a barlangban marad, és én meglátogatom éjjel Denver Hillben egy volt osztálytársamat. Az ad ennivalót, mert én voltam a házitanítója, és a papám egyszer pénzt adott kölcsön a nénjének...

Megint csillogott a szeme. A leány már ismerte ezt a ragyogást, amikor a fiú összevissza fecseg, és már egy újabb őrült vállalkozás előérzete izgatja.

Ilyenkor egyik pillanatról a másikra feltámadt benne a "fenegyerek", aki habozás nélkül városok nyugalmát borítja fel, és bolondul vágtat, verekszik, megfontolás nélkül, vidáman, szinte élvezettel...

- Kérem... nem akarom, hogy olyasmit tegyen...

- Csitt! Én intézkedem. Kimászunk a csávából, ne féljen...

Kiértek a fák közül. Messziről újabb tűzvész lobbant fel az estében.

- Nézze... ott mi ég?...

- Egy vén mormon lakik arrafelé, aki ősszel visszamegy Salt Lake Citybe, és a nyári nádkunyhóját felgyújtja, hogy ne adjon menedéket hitetlennek... Siessünk...

Vágtattak.

Texas Bill ajkán ezen a napon nem jelent meg a csúfondáros mosoly. Jól látta, hogy körülbelül a juhfőorvos háza lehet ott, ahol a lángok lobognak.

Jön!

Éjfélkor felkapaszkodtak egy újabb emelkedésre. Amikor a dombról visszanéztek, távol, mögöttük, ismét fellobbant egy lángfény az éjszakában, vészes lobogással.

Cashel útvizsgáló kunyhója égett, ott...

"Jön, jön jön" ezt mormolta magában Texas Bill, miközben a távoli tüzét nézte, és hűvös szorongás feküdt a mellkasán. Mint a bosszúállás démona, tűz és halál jelzi az útját... úgy jön a Lord.