- Pomacot megkerüljük, és a Kis-Medve hágón át délnek megyünk - mondta Bill a két barátjának, miközben nyeregbe ült. Edith is lóra szállt.

- Csak gyorsan. És... ha emberek jönnek, hát egyiktek legalább bújjon el - mondta a Vad Tülök -, mert így pontosan úgy néztek ki, ahogy a köröző levélben leírtak benneteket.

- A lovak árát Mexikóból elküldöm - mondta a nő.

- Nem baj - dünnyögte Buldog -, de nem sürgős. Húsz táblát adtam érte az ácsnak, aki tetőket is fed, és erre kell neki...

- Ennyi táblától megváltál?

- Úgyis minek? - felelte.

- Hogyan? - kérdezte a leány, de Bill gyorsan közbevágott.

- Abbahagyja a gyűjtést öreg napjaira... Isten áldjon, vén rabló... Gyerünk Edith...

- Ha nem találkoznánk...

- Felesleges most hálálkodni - mondta Vad Tülök. - Siessenek.

- Gyerünk.

Gyors vágtában igyekeztek a réteken keresztül. A nap már félig lebukott, és távolról idelátszott a szomszéd község vörös fényben úszó kis ház csoportja.

- Most hová?...

- Mexikóba!

- Gondolja, hogy ott biztonságban lehetünk... "Tőle?"

- Ott hajóra száll, és elutazik New Yorkba, ahol elsőrangúan lehet szórakozni. Keresse fel a Metropol Bárt a 77. utcában, és hivatkozzon rám...

- Maga nem jön?

- Nem. Minek?

Hallgattak. A dombok lassan elfeledték Connicted poros, unalmas panorámáját. Nem érezték a veszélyt. Errefelé nem jár senki. Sem út, sem ösvény, üres szavanna nyúlik a beláthatatlan távolba. Az üldözők még nem lehetnek a nyomukban. Connicted délnyugati vidékén sokszor hetekig nem jár más, csak a coyote és a mocsárban rejtőző szürkefarkas, ha elbitangol a hegyekből.

- Maga... Mit fog csinálni - kérdezte rövid gondolkozás után Edith -, ha biztonságban leszünk.

- Még nem tudom. Lehet, hogy tájképeket festek, vagy beállok segédnek egy vegyeskereskedőhöz...

- Miért üt el minden határozott feleletet tréfával? Én azt hittem, hogy jó barátok vagyunk.

- Igen... Úgy látszik, néha egyben s másban rendelkezésre álltunk egymásnak...

- És ha... megismétlődne az a helyzet, megtenné még egyszer, hogy szembeszálljon miattam "Vele" és végül az egész világgal?

Megrántotta a kantárt és szembefordult a férfival. Vad, torzonborz koronájú fák között vezetett az útjuk, dús, puha, nedves talajban, ahol a ló hasáig ért a fű, a gyom, a sok züllött, összevissza termő, gizgaz. Bill mosolyogva nézett rá. Egy pillanatra eltévedt a tekintete Edith arcáról a távoli csillagok felé, és olyan volt, mint valami holdkóros, furcsa szerelmese a mennyboltnak.

- Miért nem felel? Megtenné még egyszer értem mindezt, most, miután tudja, hogy mi az, amit magára zúdított?!

- Nyugodjék meg, kedves Edith. Texas Bill nem mérlegelte még soha a következményeket, mert az a véleménye, hogy csak csúf öregemberek tesznek ilyesmit. Azonfelül ha mint agg tőkepénzes akarnék kimúlni, akkor nem mászkálnék állandóan ezen a vidéken, ahol annyi ember halt már meg ifjan, és oly ritkán tüdőgyulladásban. Harmadszor, ha valami gazember körmei között vergődik egy olyan finom, kedves teremtés, mint maga, akkor közbe kell lépnem, esetleg csúnyán megjárhatom de nem fordulhat elő, hogy a tükörbe nézve megvetéssel pillantsak arra az úrra, aki szemközt áll... Most pedig, jó lesz sietni.

Ezt azért mondta, mert a nő válla felett piros fény villant az égre a dombok felől, amelyek Connictedet elfedték.

Tűz fénye volt!