Goromba lökésre ébredt. Megállt a vonat. Az ajtó résén csillagfény ragyogott be, és hűs esti légáramlás suhant a szénaszagú sötét vagonba.

Hosszú füttyöket hallott és távoli, nyújtott kiáltást. Bill lassan betolta az ajtót.

- Rendezőpálya... - súgta. - Hogy aludt?...

- Mintha egy perc előtt hunytam volna le a szememet.

- Teljes hat órát tartotta hunyva őket. Egy piszok fékező mászkál a tetőn állandóan...

Edith fel akart ülni, de úgy belenyilallt, hogy szinte felkiáltott.

- Kissé kínos lesz az ilyesmi - súgta a fiú. - A csavargás olyan, mint a teniszezés: izomlázat kap tőle az ember.

Indult a vonat. Ismét kinyithatták az ajtót. A felhőrongyok közül csillagcsoportok villantak ki.

- Nem is kérdezte, hogy... miért lettem a Lord felesége.

- Hogy szolgálhatom, az még nem jogosít fel tolakodásra.

A leány elhallgatott és lehunyta a szemét. Ki tudja, mire gondolt, ahogy így döcögött a sötét vagonban, különös védelmezője mellett. Jó tíz perc múlva végre megszólalt:

- Mr. Texas...

- Mondja csak azt, hogy Bill. Inkább én is Edithnek szólítom.

- Jól van... Tehát Bill, én úgy hiszem, tartozom magának azzal, hogy megismerje a történetemet...

- Kérem, ezt visszautasítom. Nem kötöttem ki semmiféle jutalmat. Különben is van még elég idő...

- Ne fecsegjen annyit... Ez mind komédia! Maga is tudja jól, hogy milyen veszélyben vagyunk, hiába tréfál... Ki tudja, elmondhatom-e még holnap is magának, hogy ki vagyok, és miért lettem ilyen szerencsétlen. Hiszen "Ő" van a nyomunkban.

- Miért állítja ezt ilyen határozottan? - mondta kissé idegesen Bill. - Hátha lelőttem, és meghalt.

- Nem. Él! Jön... utánunk... Érzem!...

Hallgattak.

A kerékzakatolás olyan volt, mintha a szörnyű üldöző kacagna rajtuk vágtatás közben.

- Amerikai nevem dacára... spanyolnak érzem magam - kezdte Edith. - A nagyapámnál nevelkedtem, Santillóban. Kis városka, Dél-Mexikóban... Nem is tudom melyik dédősöm volt az a jenki, aki Mexikóban letelepedett... Az apám Lord Nisbeth egyik leányát vette el és visszavándorolt Arizonába. A két fivéremet magával vitte, de én a nagyapámnál maradtam Santillóban.

Lámpák tűntek el kívül, mert egy falucska mellett zakatolt el a vonat, és hűs szél suhant be a teherkocsiba.

- Csúnya perbe kerültek a rokonok: a Nisbeth Lordok és a Brentek. A két szomszédos birtok között egy hatalmas legelőt vitatott mindkét család a magáénak. Sok összecsapás, vita, halálos párbaj, harcoló cowboyok pokollá tették a két család életét, de egyik sem engedett. Végül úgy látszott, hogy én majd elhozom a békét. Talán hallotta már, hogy Lord Nisbeth fia kiskorában állítólag egy szakadékba zuhant?

- Tudom - bólintott Bill.

- Nisbeth azzal enyhítette a fájdalmát, hogy örökbe fogadott egy fiút. Ez volt Lord Elish Nisbeth. Az angol király megengedte, hogy örökölje a Lord nevet. Egyszer látogatóba jöttem Mexikóból az apámhoz, és megismerkedtem Elish-sel. Összebarátkoztunk. Az öreg Lord súlyos beteg volt. Véget akart vetni a két család harcának, ezért úgy végrendelkezett, hogy ha Elish meg én összeházasodunk, akkor ránk száll a vitás föld.

- És szerette ezt a fiút.

- Kedves... jó ember... és... ha hozzámegyek, akkor megszűnne a harc...

- Értem...

Edith sóhajtott.

- A többit talán már hallotta, Nisbeth Lord meghalt. Miután kiderült, hogy a halottnak hitt fia él, és egy szolga bosszúja miatt rabló lett...

Ezt már csak suttogta... és sokáig nem szólt. Bill hagyta. Ült és hallgatott.

- A végrendelet szerint, a vitás földrész, csak esküvő után száll a két örökösre, tehát ha: "Lord Nisbeth egyetlen fia nőül veszi Edith Brentet." Ki sejthette előre, hogy nem Elish az egyetlen fiú? Hogy él a halottnak hitt gyerek, és így a végrendelet szerint én csak avval az igazi Nisbethhel házasodhatom össze, ha azt akaróm, hogy vége legyen a harcnak, miután nem Elish, hanem "Ő" az egyetlen fia Lord Nisbethnek. A harc tehát csak akkor érhet véget, ha én a Lord "egyetlen", tehát igazi fiához nőül megyek. És ez nem Elish volt, hanem egy rabló. A két család ismét elkezdte a vitát. Kiújulta per, a harc, a cowboyok lövöldözése... Akkor én levelet írtam a Lordnak. Egy pálinkacsempész vitte el neki. Azt írtam benne, hogy jöjjön le a paplakba. Beszélni akarok vele. A pap, aki a gyűlölet és öldöklés ellen volt, beleegyezett nagy nehezen, hogy titokban rendelkezésünkre álljon. Gondoltam: vér nem válik vízzé. Talán megteszi a rabló, ismeretlen rokonai kedvéért, amire kértem... Eljött a találkozóra, végighallgatott figyelmesen, és vállat vont. Mint ahogy egy úr szívességet tesz, ha hölgyről van szó, könnyedén beleegyezett, nyomban ott a paplakban elvett feleségül, azután udvariasan köszönt, és elnyargalt. Az írás birtokában a vitás föld az enyém lett. És most már igazán megszűnt az ellenségeskedés. A szörnyű titok összehozta a két családot. Azt hittem, hogy ez az áldozat lezárta a drámát. Akkor jött a szeszcsempész, a rabló levelével. Röviden írt.

"Beleszerettem önbe. Elhatároztam, hogy megtartom feleségemnek. Holnapután legyen Pomacban, a vendégfogadó különszobájában. Lord Nisbethné! Ha megtagadja a hitvesi engedelmességet, akkor eljövök magáért. Ez esetben valószínű, hogy vér fog folyni."

Jól tudtam, hogy ki ez az ember, és ha nem engedelmeskedem, akkor sokkal szörnyűbb harc kezdődik, mint amilyen a birtokért folyt. A Lord-ot és bandáját zúdítom a két családra, ha ellenkezem. Elmentem Pomacba... A többit tudja...

Virradt. Csendben ültek a fémpadlón. Az érkező nappal borszeszlángszínű, halovány derengése sugárzott be az ajtón. Csikorgott a fék, lejtőn siklott a vonat.

- Borzasztó ostobaságot követett el - csóválta a fejét Bill. - Legalább evett volna valamit. Már negyvennyolc órája jön így.

- Jó erős szervezetem van... - felelte, de a hangja bizonytalanul csengett.

- Hé, jó madarak! - kiáltotta egy durva hang. - Most aztán ugorni gyorsan, mert a golyó jön.

A fékező, az oldalfal lépcsőjén állt, és revolvert szegezett rájuk.