Amikor mozgásba jött a vonat, Bill óvatosan kinyitotta az ajtót. Jó levegő és világosság nyomult be.

Ládák és préselt zsákok álltak mindenfelé.

Edith ültében fél testtel a ládára dőlt.

- Rosszul van?

- Csak nagyon... fáradt vagyok...

- Szent Isten! Mikor evett maga utoljára?

- Azt hiszem... tegnap reggel...

- Milyen könnyelműség volt, hogy Bulkinnál nem vacsorázott... De hát, hm... Most meg kell szakítani az utat...

- Nem... nem! Kérem, én jól bírom az éhséget...

- Csend! Amúgy is valami ruhafélét kell szerezni. Így nem lehet kiszállni a városban. Most elsősorban aludni fog. Máris ágyazok.

- Ágyaz...

- Hát nem mondtam, hogy ez hálókocsi? - Gyorsan felhasított a késével egy zsákot, és az előbuggyanó szénát a sarokba szórta. Azután levette a kabátját, és ráterítette, és mint valami lakáj fordult a nőhöz.

- Tessék, Miss Brent... Az ágy előállott. - Miután látta, hogy vendége tétovázik, nem sokat habozott, hanem egyszerűen felkapta, és odafektette szépen a szénára.

Végtelen jó érzés áradt el a nő tagjaiban, és nehéz lett a pillája.

A fiú cigarettára gyújtott.

- Aludjon nyugodtan, Miss Brent. Én nagyon derék fickó vagyok. Nem azért mondom, mert rólam van szó, de igazán ritkaság az ilyen jellem csavargóban... Fáj valamije?

- Nem... Semmi... és... most köszönöm, amit tett...

- Ugyan, kérem, igazán csak apró-cseprő kedveskedés volt, és semmi egyéb.

A vonat mellett sebesen futott a napsütésben sziporkázó derűs vidék. Élénkzöld prérik, dús lombú fák, kis házcsoportok látszottak egy-egy pillanatra.

- Valamit... inni... nem adhat?...

- Igazán buta dolog... de nincs egy korty italunk sem.

A rázódó vagon ringatása, a kerekek zakatolása elálmosította a nőt.

Aludt...

Egyszer mégis felnyitotta a szemét, Texas Bill ott kuporgott mellette, és vidám kutyafeje olyan megnyugtató volt, hogy nyomban visszasüppedt a megnyugtató álomba...