Gödrös, dombos, úttalan utakon vitte a cowboy kézenfogva, és ő fáradtan, elcsigázva lépett mellette.

- Maga... hallgatózott?

A fiú vigyorogva bólintott.

- Rossz szokásom. És ha igaz lenne, hogy hamar megöregszik tőle az ember, akkor most övig érő szakállal vezetném kézenfogva.

Hallgattak. Lassan világos lett. Távol látszott az országút. Előttük ritkás fák és messze, a horizont alján elszórt házak.

- Az ott Kinglow. Szép helység. Egyszer két hónapot ültem benne.

- Miért?

- Mert bezártak.

- Örökké tréfál... Most nem szabad könnyelműnek lenni.

- Most van rá a legnagyobb szükség.

- És miért... lépett közbe?...

- Mert láttam, hogy bajban van. Azután igen csúful viselkedtem. Beismerem... Az a pasas tudja... Az arca... és ahogy néz... Megismertem a félelmet... Kérem, vessen meg, sajnos nem tudok hazudni. Cudarul féltem a kedves férjétől. Azt hiszem, ha előveszi a pisztolyát és lelő, én akkor sem lettem volna képes arra, hogy elhúzzam a ravaszt... Nem értem. A torkomban megállt a hang, a szívemben megfagyott a vér...

A nő összeborzadt.

- Szörnyű ember... Ó... Nagyon! Meghalt?... Gondolja?

- Nem tudom...

- Mondja... mit gondol rólam?...

- Nem szoktam gondolkozni... Születési hiba.

Ébredt a nap. Derült, tiszta, hűs, sárga fénnyel. Olyan békés, szép, zöld mezők között jártak, olyan barátságos volt ez a vidék; hogy szinte valószínűtlenné tette a szörnyű eseményt, amit átéltek.

- Hogy fogunk majd Keletre jutni? Kocsin? - kérdezte Edith.

- Nem.

- Vonaton?

- Ugyan!

- Hát hogy akar utazni?

- Ingyen. Meglátja, hogy milyen gyors és jó közlekedési eszköz.

A nő nem kérdezett többet. Mindegy... semmivel sem fog törődni. Olyan megnyugtató volt így menni, a csendes mezőkön, és valaki fogja a csuklóját...

Valaki, akiben bízott. Pedig a nevén kívül, és talán az sem az igazi, nem tudott róla semmit. A fákon túl már nem látták az országutat. Ez megnyugtató volt. Jobbra egy dombvonal húzódott, messze, ameddig csak láttak.

- Ott beszállunk - mondta Bill. - Töltés!...

- Hogy...

- Meglátja. Itt szokott vesztegelni az étkezőkocsim, amelyik éppen indul. A bal sínpáron fut Keletre a vonat...

Hosszú teherkocsi állt a töltésen.

- Jöjjön majd mögöttem, és csináljon mindent utánam. Leszámítva a hülye vicceimet.

Odaértek a dombhoz.

- Lapuljunk a fűbe. Ha azt mondom, most, akkor felugrik, és fut, ahogy csak tud mögöttem...

Hason csúszva felért a dombra. A nő mögötte kúszott. Bill felemelte kissé a fejét. A mozdonyból halovány füst szállt fel.

- Nagyszerű - súgta a fiú -, dugja csak ki a fejét Miss Brent.

A nő felnézett. Az egyik vagonon, szemben velük, a következő két tábla függött:

- Ez a mi vonatunk... - súgta a fiú. - Magának külön hálókocsija lesz. Nem tréfálok... Isteni csavargószerencse az ilyen kocsi. Vigyázz! - Lenyomta Edith fejét, és ő is behúzódott.

- A fékező... - suttogta.

Hallották a távolodó lépések csikorgását. Egyre messzebbről. Bill felemelte a fejét, azután hátraszólt:

- Most!

Máris felugrott és közben megragadta a nő csuklóját. Edith elbotlott, de a férfi magasra rántotta. A levegőbe emelkedett, és egy másodpercig függött, azután talpa alá került a föld. Bill eltolta a vagon ajtaját, felugrott, és maga után rántotta a nőt.

- Hála istennek, sikerült - suttogta. - Most vigyázat! - Visszatolta ismét az ajtót. Vaksötétben voltak. Kellemes szénaillat terjengett körülöttük.

A leány ijedten botorkált, és közben egy ládába ütötte a térdét. Leült. Csak most érezte, hogy milyen halálosan fáradt. Zúgott a feje, sajgott minden izma, nyilallt a dereka, a sírni vágyás fojtogatta.

Egy döccenés... Az ütközők egymásra lapulva összependültek, és lassan gurulni kezdett velük a szerelvény.