A leány az asztalnál ült, ijedten. Hallotta a lövéseket, a kiáltozást, de nem tudta, mit kellene tenni.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és csendben, gyorsan belépett Bill.

- Bocsánat... elfelejtettem megkérdezni, hogy lemossuk-e a kocsit... ugyanis... - Elhallgatott, mert látta, hogy a nő karikára nyílt szemmel nézi.

- Azonnal, csak fontos lenne tudni, mert ha a ló... árpához szokott...

- Mi történik kint?!

- Hol?... Ja... Semmi. Néhány hetyke vendég érkezett... És szórakoznak.

- A lövések... Mi volt az?

- Gyerekség. A denveri lövészversenyre készül a helyi ifjúság, és gyakorolják magukat... Ha kellemes a csevegés, esetleg leülhetek.

És leült. Rekedt ordítozás hallatszott a közelből.

- Maga azért jött be, hogy elbújjon. Üldözik? Vagy csak fél? - kérdezte a nő.

- Ezek filmmesék... De az is lehet, hogy félek, öreg, szomorú vendéglős vagyok, kérem... - A leány elnevette magát.

- Miért lett vendéglős, ha fél a verekedéstől?

- A szüleim óhaja volt, hogy a fivérem tengerész legyen, és én a vendéglősi pályának szenteljem az életemet. A húgom férjhez ment, és az egyik nagybátyám gyógyszerész Philadelphiában. Régebben tőzsdézett, de manapság nem érdemes, a Wall Street megbízhatatlan. Húsz év előtt, amikor Japánban kitört a nagy gésapánik...

A lány hangosan felnevetett, mert látszott, hogy a fiatalember mindenáron húzza az időt.

- Nézze, Mr...

- Bill...

- Nem szoktam férfiakat a keresztnevükön szólítani.

- Éppen ezért boldoggá tenne... Különben Texas Bill vagyok, vendéglős és fenegyerek.

- Szóval, Mr. Texas, hiába húzza az időt, mert itt nem maradhat.

Fülelt és gyorsan felállott:

- Ó, kérem! Máris megyek. - Mélyen megemelte a kalapját és az ablakhoz lépett. - Ha megengedi, erre távozom. Esténként ilyesmivel edzem magam.

Kiugrott az ablakon.

Jóformán alig hangzott el Texas Bill dobogása az ablak alatt; amikor vad hangok hallatszottak az ajtónál.

- Ne merj ide belépni, Pete! Egy hölgy szállt meg, és...

- Eredj Bulkin, mert elbánok veled! Nem tűrünk csirkefogót a környéken!

- Ide dugtátok a gazembert.

Az ajtó kivágódott, és benyomult néhány ember.

De visszahőköltek. Csak egy nőt láttak a szobában, aki rémülten lapult a falhoz, és képtelen volt szólni.

- Hol az az ember? Mondja meg a kisasszony, akkor nem lesz bántódása!

- Kiugrott az ablakon! - kiáltotta Pete.

A leány önkéntelenül eléjük állt, amint az ablak felé tódultak:

- Errefelé ennyien mennek egy ellen?! - kiáltotta hirtelen élesen.

- Az az alak nem kódoroghat ezen a vidéken -, mondta gorombán a Gorilla. - Hamis kockajátékos, orvtámadó!

- Miért orvtámadó - merészkedett közibük Bulkin. - Szemben álltak...

- De hozzám vágta a pisztolyt, amit a bal kezében tartott! - kiáltott közbe Austin, aki a legvisszataszítóbb volt.

- Nézze, Miss... nem tudom ki... Okosabban teszi, ha nem ártja magát a férfiak dolgába. Álljon félre az útból!

A köpcös Pete úgy lépett feléje, mint aki egy perc gondolkodási időt engedélyez, azután cselekszik.

Rövid vastag karja már emelkedett, hogy eltolja a nőt.

- Egy szót - mondta hirtelen elszántan. - Nekem éjfélkor találkozóm van valakivel.

- Eh, mi közünk hozzá...

- Talán mégis! - mondta most valaki az a)tóban.

Valamennyien odanéztek. A közbeszóló éppen akkor érkezhetett.

- Talán mégis - csak ennyit mondott csendben, kissé csodálkozva, szinte udvariasan a jövevény. De ha bomba robban, különb megdöbbenést az sem idézhetett volna elő. A durva elszánt arcok megdermedtek, a szálfa vastag karok ernyedten lógtak, és lapos pillantásaik után ítélve, szerették volna feltűnés nélkül elhagyni a helyiséget.

Pedig a jövevény valamennyiük között a legfinomabb külsejű ember volt.

- A Lord - suttogta dermedten Bulkin.

A Lord külseje után, inkább valamelyik történelmi dráma hőse lehetett volna mint rabló. Szarvasbőr nadrágot hordott, és puha szárú vadászcsizmát. Kabátja szinte térdig ért, nagy rézgombjai, bársonygallérja, mint valami sajátságos uniformis hatottak. Revolverövet nem hordott, hanem katona módra, széles bőrszíjat viselt a derekán, és jobbról-balról egy-egy pisztolytok függött az övén. Hatalmas kalapján a felhajtott karimát ezüstfémcsat szorította le, és a jobb kéz sárga kesztyűjét, lovaglópálcájával együtt a balban fogta.

Az arca is különösen finom, érdekes volt.

Az első benyomás: démoni! Keskeny, finom orr, kissé élesen kirajzolódó cimpákkal. Energikus vonalú száj, szokatlanul halovány bőr, magas homlok, a halánték felé kissé őszülő haj. Domború mellkasa, egyenes törzse, parancsoló, de inkább gőgös, mint támadó jelleget adott külsejének. Keskeny, szép ívű szemöldöke alatt hűvös, nyomasztó tekintet meredt mozdulatlanul.

A banditák, mielőtt "Lord" lett, "Holtszemű"-nek nevezték. Mert ez a szempár csodálatosan ijesztő volt: egy halott ember szeme. Inkább fehér, mint szürke. Tiszta de fénytelen. Ha ránézett valakire, és azután máshoz szólt, nem követte a szavait tekintetével. Ilyenkor "Holtszemű"-volt. Egy életre kelt hideg tetem...

Hangja rekedtes baritonból vontatott suttogásba ment át.

Ilyen volt a Lord.

- Austin... - suttogta röviden. - Mi ez?

- Egy kalandor hamisjátékos, orvul rám támadt és...

- Pete! - folytatta de üres tekintete továbbra is Austin homlokát nézte.

- Lord - kezdte a köpcös, különösen szelíd hangon. - Görény Bob lovon jött, hogy Austint megtámadták, és súlyosan...

A leányra nézett.

- Bántották? - kérdezte oda sem figyelve Petére.

A banditák sápadtan álltak a csendben.

- Elmehettek - szólt legyintve, mint akit nem érdekel az ügy, és a cipőjét nézve lassan hozzátette. - Messzire lovagoljatok innen. Nem akarok ma már egyikőtökkel sem találkozni a környéken...

Fél perc múlva lovasok szedelőzködése hallatszott kintről. A rablók voltak. Némán osontak ki. Texas Billről nem beszéltek, mintha nem is keresték volna tombolva még néhány perc előtt. Sarkantyút adtak a lónak, és sebes vágtában elnyargaltak az úton.