- Kérem, ez nem igaz - mondta Maud. - A herceg azt hiszi, hogy megmenthet, ha feláldozza magát.

Közben belépett a herceg is.

- Hagyja, Maud... - mondta csendesen. - Én öltem meg Ranke doktort, mielőtt bekopogtattam magához. Ott állt Lindner szobájában a nyitott ajtónál. Hallottam, hogy a házi központnál a 72-es szobát kéri. Elfogott a düh. Kitéptem a kezéből a kagylót, és goromba voltam hozzá. Kinevetett. Aztán megfordult, hogy bemegy Maudhoz. Ott feküdt kezem ügyében a tőr... felkaptam és...

- Nem igaz! - kiáltotta Maud.

- Ne próbáljon megmenteni. Én tettem. Tartóztassanak le.

Elder nem szólt közbe. A noteszébe jegyezgetett. A kapitány néha ránézett. Váltakoztak az érzései Elderrel szemben.

Végül intett Sedlintznek, aztán a két kihallgatotthoz fordult.

- Tudomásul veszem, amit mondtak. Kérem önöket, hogy menjenek a szobájukba, és további intézkedésig tartózkodjanak ott.

Miután Sedlintz kiment a herceggel és Mauddal, hogy őrséget rendeljen az ajtójuk elé, a kapitány Elderhez fordult.

- Átkozott história! Ilyent még nem is láttam! Három tettes egy gyilkossághoz!

- Négy tettes. Mert Vangold zsebében volt a véres terítő.

A kapitány a körmeit nézegette.

- Hm... Úgy látom, jegyzett valamit - mondta végül halkan.

- Igen... Néhány főbb pontját az ügynek.

- Csakugyan? Maga szerint melyik a leggyanúsabb?

- Az, aki a szőnyeget eltüntette.

- De miért?

- Mert az ment ki legutoljára a szobából, tehát elbújt, illetve ő ott volt már, amikor az első gyanúsított érkezett, és amikor látta, hogy a tetemet elviszik, magával vitte a szőnyeget.

- És ez az ember nem lehetett a herceg, Lindner, Borckman kisasszony vagy signora Relli.

- Nem. Ezek mind találkoztak egymással a gyilkosság után. A szőnyeg nem volt náluk.

- A leggyanúsabb az olasz nő!

- Egyformán gyanúsíthatóak - mondta Elder. - Mindegyiknek volt néhány perce alibi nélkül, a gyilkossággal egy időben.

Markheit felállt.

- Én megyek ebédelni. Csak azt szeretném tudni, hogy mi a véleménye, Elder, az ügyről?

- Kissé megakadt. Szerintem jobb lenne, ha a gyanúsítottak szabadon mozognának a házban, és megfigyelhetnénk őket.

- De amíg Villiersnéről nem tudjuk, hogy hol van, addig kénytelen vagyok így eljárni - mondta kurtán a kapitány.

- Legalább annyit tegyen meg nekem, kapitány úr, hogy a szőnyeget megkeressük.

- Hogyan?

- Kivétel nélkül valamennyi szobát átkutatjuk. Egy kétszer három méteres szőnyegről van szó. Valamelyik szekrényben vagy ágy alatt rejthették csak el. Ahol a szőnyeg van, ott a gyilkos.

- Rendben van. Végigjárhatjuk a szobákat.

- Ez a szőnyegtől eltekintve is tanulságos lesz - mondta Elder, és elindultak.

A fiatalember felébredt. Az már nem lepte meg, hogy egy kádban alszik, és azon sem csodálkozott, hogy egy trópusi sisak van a fején, de különben nincsen rajta semmi. Az ilyesmi újabban napirenden volt, de azon csodálkozott, hogy a víz folydogál a csapból, és már régen túlömlött a kádon úgy, hogy néhány milliméternyire ellepte a fürdőszobát.

Hol van?

Lassan derengett... Li Shing... Bruns... Raleigh doktor és a mimózavirág...

Elzárta a csapot. A szomszédos szobából hortyogást hallott. Gyerünk... gyerünk... Itt baj lesz... Szomorúan látta, hogy köpenye, néhány darab hideg hús társaságában, a kád mélyén ázik. Kimászott a vízből. Bruns mélyen aludt a másik szobában, a szófa és az asztal között, fejét egy felborult karosszéken nyugtatva. Alkonyodott...

Nekiesett a ruhaszekrénynek. Nem volt erkölcsi gátlása. Űzött vad volt. Ha elfogják, fejbe lövi magát. Mindentől eltekintve, a gyilkosság ügye kétségtelen bizonyítékot nyerne.

Összevissza dobálta a ruhákat. A legrosszabb minőségűt kereste. Végül egy zsákszerű nyári holminál kötött ki.

Most jött a baj. A köpcös ember fél méterrel alacsonyabb volt. Kabát könyökig, nadrág térdig... Vadul kutatott. A bolond felébred, és akkor vége. Mit csinál itt egy meztelen orvos a szobájában?

Kihúzta a fiókokat. Rengeteg levél. Az egyik hatalmas komódfiókban egy szőnyeg. Kétszer három méteres, rozsdaszínű, perzsa. Nem jó... A másik komódfióktól hátrahőkölt...

Vagy húsz különböző pisztoly és egy kézigránát. Mi ez? Automata revolver, régi hatlövetű bulldog, egy heveder töltény... Halló! Ez aztán szép kis páciens. Kihúzta a következő fiókot.

Még különösebb.

Egy gépfegyver. Mi? A Grand Hotel szobájában. Szőnyeg és gépfegyver. Csak úgy mellékesen néhány gázálarc.

De ruha nincs! Kétségbeejtő! Minek ez a sok fegyver? Érthetetlen. Visszament a fürdőszobába, és kinyitotta az ablakot.

Szemben az egyik nyitott ablakból hangokat hall. Valaki goromba:

- Nem tehetek róla, hogy itt vagyok. Senki sem kényszeríthet rá, hogy dolgozzam!

- Téved, Hacker úr! Ön tartozik dolgozni a vesztegzár ideje alatt - mondta szigorúan a másik. Ez Wolfgang volt.

- Rendben van! De akkor dolgozzon Schilling kormányzó úr is! Nem azért csavarogtam a Grand Hotel előtt, hogy dolgozzam!

- Úgy! Tudja meg, kérem, hogy nincs elegendő személyzetünk a nagy vendéglétszámhoz, és az állam felhatalmazott, hogy a kincstár számlájára visszatartott egyének közül válogassunk kisegítő erőket.

- Nem dolgozom - felelte Hacker.

- Igazsága van - mondta az öreg újságárus. - Mi itt egészségügyi megfigyelés alatt állunk...

- Maga fogja be a száját - intette le Wolfgang. - Ami az ellátásukat illeti, lényegesen meg fog változni, ha nem dolgoznak. Ezt jegyezzék meg!

- Akkor bepörölöm! - kiáltotta Hacker. - Úgyis ketten lakunk egy szobában, ami ragály esetén szabálytalanság!

- És ha... fizetést ajánlanék, hogy dolgozzon?

- Engem nem lehet megvesztegetni.

- Úgy. Hát vegye tudomásul, ha nem dolgozik, nem kap enni.

- Majd szerzek! Téved, ha azt hiszi, hogy elítélnek lopásért. Kényszerhelyzet. A lapárus úr a tanúm. És a Lidia nevű hölgy, akit szintén kényszermunkára ítéltek.

- Látja, arról példát vehetne! Naponta két-három forintot keres borravalóban.

- Én nem keresni akarok, hanem pihenni.

- Szép - mondta Wolfgang. - Ha nem veszi fel a fogasról azonnal a londiner ruháját, és nem jelentkezik az emeleten Martin szobapincérnél, akkor üres levest és kenyeret kap...

- Nagyon jó, úgyis fogyni akarok!

Hacker alig figyelt oda. Az öreg újságárus portékáját olvasgatta. Volt itt illusztrált lap, magazin, újság, amennyi éppen kellett.

- Ami a szórakozást illeti, csak nappal olvashat, mert a villanyt is megvonom.

- Ehhez nincs joga - hördült fel Hacker.

- Úgy van! Nincs joga - mondta az öreg hírlapárus, mintha ősjogász lenne.

De Wolfgang elment.

- Milyen pimasz! Ki akar uzsorázni, mert idekerültünk - dühöngött Hacker.

- Lidia rontotta el. Az a nő megbízható alkoholistának látszott, és beáll szobalánynak.

Puff! A kis fülkében kialudt a villany. Wolfgang első számú fenyegetése bevált. Hacker káromkodott.

- A mindenit. Hét óra van, és tíz előtt nem tudok aludni. Azt hiszi a disznó, hogy így kényszeríthet.

- Azért mégis szórakozni fogunk - mondta az öreg, és verklizni kezdett. - Ezt lehet sötétben is...

- Bár tudnék így aludni egész nap, mint ez a dög. - A sarokba mutatott, ahol a bennszülött díszműárus hortyogott. - Ezt nem hívja dolgozni...

- Mert fekete - mondta az öreg, és verklizett. - Nem szeretik errefelé, csak boynak...

Egy ideig csak a verkli szólt.

- Ide hallgasson... Itt szemben ez a köpcös alak ilyenkor lemegy a vendéglőbe... Azt hiszem, lehetne a szobájából egy kis italt és cigarettát hozni... Hogy mi is jól érezzük magunkat.

- Az ötlet nem rossz. Ha valami készpénzt talál, azt se hagyja ott.

Csak a verkli szólt. Hacker átmászott az ablakon. Be a szemközti fürdőszobába.

Toccs! Víz... Hát ez mi? Úszik a fürdőszoba. Ment vagy hét lépést, azután felgyújtotta a villanyt.

Úgy állt meg rémületében, mint akit villám sújtott. Szemben vele egy teljesen meztelen embert pillantott meg, gázálarcban. Kezében egy gépfegyverrel. Hacker dermedten nézte. A nyelve felmondta a szolgálatot. A géppuska lendül, most végre észbe kap, és kinyújtja a kezét, de a másik oldalról a gázálarcos jobb ökle lecsap az állára, hogy knockoutolva a kádba zuhan. Nagy freccsenés...

Ezalatt az öreg verklizett a sötétben. Vagy tíz perc múlva zörejt hall az ablaknál. Valami árnyszerű lép be.

Aha! Jön vissza Hacker, az elszánt munkanélküli - gondolja, pedig egy úr érkezik a sötétben, egy szál gázmaszkba öltözve...

- Mit hozott? - kérdezi az öreg a fogasnál tapogatódzó árnytól.

- Pszt... - csak ennyit felel.

"Valami baj van", gondolja az újságárus, és verklizik, gépiesen, némán. Majd megtudja rövidesen, hogy miért nem lehet beszélni... Közben a másik mintha vetkőzne. Egy leesett cipő koppan...

Öt perc múlva nyikorog az ajtó. Kisurrant! Csak nem csinált valami disznóságot? Hova ment? Aggódva verklizett.

Tíz perc múlva Martinnál jelentkezett egy fiatalember. Félix volt.

- A direktor mondta, hogy itt dolgozzam.

- Maga az a kikötőmunkás?

- Én.

- Hogy van öltözve?!

Végignézett magán. Aranygombos háziszolgakabátban volt. Ez rendben volna. De egy irtózatosan rongyos zsakettnadrágot vett fel hozzá. Ez a bennszülött csecsebecseárus ruhadarabja volt. Mit csináljon? Sötétben kellett öltözni.

- És ez a cipő.

Lenézett. Mi?...

Egy pillanatra elszédült!

...Fehér teniszcipő volt rajta, egy barna folttal.

- Kérem... Az igazgató úr kikapcsolta a villanyt, és sötétben öltöztem... - mondta, amikor végre megmozdult a nyelve.

- Hát jó... menjen oda, a lépcső mellett, a kilencvenes fülkébe. Később majd küldök egy nadrágot. A csengőtábla szemben van. Ha kigyúl egy szám, bemegy a vendéghez. Rendelésnél hívja fel a házi telefonon a vendéglőt. Ha nem tud valamit: az ötödik emeleten teljesítek szolgálatot, feltelefonálhat.

A jelzett szobába ment. Kényelmesen leült, azután rágyújtott. Bírt a megfelelő lélekjelenléttel ahhoz, hogy egy gázálarcra való cigarettát magával vigyen, amikor átmászott az ablakon. Aranyvégűek voltak "Bruns" felírással. Aha. Saját hüvelyébe tölteti az egyéni dohánykeveréket, mint általában a gazdag emberek.

Kigyúlt egy szám. A hatvanas. Ment. Egy egészen fiatal, csinos emberhez nyitott be.

- Mondja kérem... hol mossák itt a ruhát?! Borzasztó, hogy az ingeim hogy néznek ki.

- Új ember vagyok, kérem. De azt hiszem, házi mosoda van.

- Intézkedjék, hogy a mosónő feljöjjön hozzám. Erich Kramartz vagyok.

- Igenis.

Letelefonált az étterembe, ahol a főpincér nem akarta elfogadni a 60-as szoba rendelését.

- A konyha nem szolgálhat mosónővel.

- Hát küldjön egy szakácsnőt. Mit bánom én.

- Majd átszólok a portára.

- Tőlem... - felelte az új londiner és letette a kagylót.

Most Maudot szerette volna látni. Ahogy kissé nyugodtabb alapokon tartózkodott a szállóban, nyomban a nőre gondolt. Itt nagy baj van... A cipő rejtélye sok mindent megoldana. Ebben a cipőben hozták a levelet, az bizonyos. A barna folt alakja elég jellegzetes. Kié lehet a cipő? Csak a bennszülötté, mert Hacker és az újságárus cipőben voltak. Tehát a maláj levelezőlap-árus hozhatta a levelet. Bizonyára küldte valaki. És a boncolásnál talán műszereket cipelt, vagy ilyesmit. Oda is kell szolga, nemcsak orvos. Erre nem gondolt akkor.

Elindult a 70-es szobák kanyarodója felé...

Gyorsan visszahúzódott...

A bennszülött jött óvatosan. A rendes kabátjában volt, de vörös kockás, rikító kék pizsamanadrágban és mezítláb. Úgy siklott Maud ajtajához, mint valami kígyó! Lehajolt. Gyorsan becsúsztatott egy levelet, és elsietett. A levél félig kiállt az ajtó alól, azután becsúszott. A leány átvette!

Most odamegy!

Ebben a pillanatban kialudt az emeleten a villany. Valahol az ügyeletes rendőrtiszt hangja hallatszott.

- Halló! Mi az, rövidzárlat?

Érezte, hogy a hirtelen sötétség összefügg a bennszülött küldönccel.

Gyorsan a leány szobájához lépett, és halkan kopogott. Kissé kinyílt az ajtó. Be akart lépni, de Maud kinyújtott kezébe ütközött. Valamit eléje tartott, és azt suttogta:

- Az istenért, vigye már... Vigye. És legyen átkozott, maga sátán...

Ösztönszerűen átvette a tárgyat... Füzetszerű valami volt. Most lépések közeledtek... Távol ajtók csapódtak... Zaj hallatszott. Valaki nekiütődött, és egy erős kéz szorította meg a karját...

- Ki vagy?!...

- A boy... Mit akar?

Az árny Maud ajtajához közeledett. Félix maga sem tudta, hogy miért, mellbe taszította, hogy hátratántorodott. Aztán elsietett, mert hangok közeledtek... Csizmás léptek...

Beugrott a személyzeti fülkébe, és villanyt gyújtott.

Kis kék füzet volt nála, amelyen ez állt:

Közben ismét kigyúlt a fény. A rendőrtiszt végigsietett a folyosón, és mindenhová bekopogott. Nem történt semmi.

Lassan csend lett, az emberek lefeküdtek. Martin jött be a fiatalemberhez.

- Na? Mi volt itt?

- Kialudt a villany.

- Az rendben van. De különben nem történt hiba?

- Semmi. Egy vendég rendelést adott fel, az étterem valószínűleg kiszolgálta már.

- Aztán ledőlhet ruhástól aludni. Állítsa be csengőtáblán a berregőt. Én is lefekszem. Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.

Martin elment. Félix kinyitotta a füzetet.

A banánoxid vegyi képlete

Ez volt a fejezetcím. Hm... Ennek a kis füzetnek nagy szerepe van az ügyben. Vicces véletlen. A bennszülött bizonyára azt az üzenetet közvetítette, hogy valaki majd bekopog a füzetért. Közben ő kopogott. A leány kiadta a füzetet, és futtában megátkozta. Az igazi, aki a füzetért jött, beléütközött az ajtóban, sejtette, hogy valami hiba van, de már jött a rendőr, a szobapincér, és menekülnie kellett.

Kialudt a villany.

Mit jelent ez? Valaki belépett csendben a fülkébe. Ő innen oldalról nem vette észre, és az illető eloltotta a villanyt. Ennek dacára nyugodtan zsebre vágta a füzetet. Sejtette, hogy miről van szó.

- Ki az? - kérdezte.

Suttogó hang felelt.

- Adja ide azt a füzetet, amelyik a kezében van...

- Megjegyzem, nem vagyok ideges ember. Kihez van szerencsém?

- Peter Borckman vagyok.

Megdöbbent. Borckman... Hiszen Maud is.

- Nos? - kérdezte fenyegető hidegséggel a suttogás - Mi lesz?

- Olyan sürgős? Talán beszélhetünk pár szót.

- Mit óhajt?

- Ön milyen rokonságban van Mauddal?

- Az apja vagyok.

Kutya egy história.

- Tisztában van azzal - mondta ravaszul a fiatalember -, hogy a leánya milyen helyzetbe jut, ha átadja önnek a főnöke bizalmas természetű jegyzetét?

- Semmi baja sem lesz. Majd elmenekül máshová. Ipari kémkedésért nem adják ki. Ez ne aggassza. Kicsoda maga?

- Háziszolga. De túlbuzgóan szívemen viselem a vendégek ügyét.

Valami megcsillant a sötétben.

- Töltött revolver van nálam - mondta Borckman. - Ha nem adja át nyomban a füzetet, lelövöm, és úgy veszem el magától.

Odaadja? Lehet, hogy a leány apja ilyen züllött fráter, és tönkre akarja tenni Maudot... Ezt meg kéne akadályozni.

- Hát tessék - mondta.

A másik nem láthatta a sötétben, hogy hova menjen a füzetért, egy lépést tett kinyújtott revolverrel. Ebben a pillanatban a fiatalember belerúgott a kisasztalba, amely a kettőjük között állt, és oldalt vetette magát. Borckman hátratántorodott, de máris elrántották a lábát, hogy végigzuhant hosszában...

Nem sütötte el a fegyvert, hiszen nem is volt célpont. Felugrott, egy ökölcsapás arcon találta, vaktában vágott vissza, de csak az üres levegőt érte.

Az ajtó becsukódott, és ráfordult a kulcs. Borckman ott ült a sötétben, bezárva.

A szoba ablaka a vendéglő üvegtetejére nyílt. A titokzatos ember lepedőt és terítőket hurkolt össze, azután lemászott a félemeletnyi magasságból.

A fiatalember kilépett a folyosóra. Most merre? Kissé elvakult a hirtelen világosságtól. Elhatározta, hogy Maudhoz megy. Alig tett egy lépést, amikor hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, oldalról előugrott valaki, és egy tőr csapott le. A döfést már nem védhette, kissé oldalt bukott, a tőr a nyakcsigolyája helyett a vállát érte, lecsúszott a mellkasán, és alaposan végighasította a bőrét, de nem ejtett mély sebet. Félix elkapta a csuklót a tőrrel, és...

Csodálkozva állt... Sergius herceg!

- Ön...

A tőr a földre hullott. A herceg ijedten nézte.

- Igen... Elhatároztam, hogy megölöm... - lihegett. - Nem fogja Maudot szerencsétlenné tenni... Én... megölöm, ha elviszi... azt a füzetet...

A fiatalember zsebéből kikandikált a füzet. Hátranézett az ajtó felé, amerről jött.

- Mindenekelőtt menjünk innen. Beszélnem kell magával, herceg, de ne idegeskedjék, mint az imént. - Megfogta a herceget a karjánál és vitte.

Sergius herceg megállt. Ijedten nézte a másikat.

- Hová akar menni?

- Maudhoz...

- Nem!

Bizony elég tiszteletlen volt, amit művelt, ha tekintetbe vesszük, hogy egy idősebb főúrról volt szó. Megfogta a herceg nyakát és vitte. A leány szobájánál kopogott, de választ sem várva, belökte a herceget, ő is belépett, és ráfordította az ajtóra a kulcsot. Maud felöltözve ült az asztalnál, és írt. Ijedten ugrott fel.

- Adjon gyorsan valami kötszert - mondta Félix -, megszúrtak.

A herceg egy székbe roskadt, és arcát a két tenyerébe fektette. Kimerülten lihegett. Maud, csodálatos önfegyelmezettséggel, kérdezés nélkül a szekrényhez lépett, és kötszert vett elő.

- Vigyázni kell - mondta a fiatalember -, hogy a padlóra ne cseppenjen vér. Ebben a hotelben az ilyesmi bonyodalmakra vezet.

Levette a kabátját, és kinyitotta az inget.

Maud eddig még egyetlen szót sem szólt. Csodálatosan fegyelmezett volt.

Valami pasztillát vízben feloldott, fertőtlenítette a hosszú vágást és bekötötte. Azután gondosan eltüntettek minden nyomot.

- Oltsa el a villanyt - mondta a fiatalember -, egy ügyeletes rendőrtiszt sétál kint, annak feltűnhet.

A lány eloltotta a villanyt és megszólalt:

- Hol találkozott a herceggel?

- Most a folyosón. Kértem, hogy jöjjön ide. Nem akart. Erre erőszakot alkalmaztam.

...Az egészségtelen monszun-évszak penészszagú, nedves párái súlyosan nehezedtek a sötét szobára. Az örökös eső locsogva, csobogva zuhogott, és egy moszkitó döngött köröttük. A dús trópusi növények fojtó, bágyasztó szaga a szobába is behúzódott.

- Kicsoda maga? - kérdezte a leány.

Mit mondjon? Volt már hittérítő, orvos és londiner. Mi legyen még?

Rágyújt egy Bruns feliratú cigarettára.

- Vigyázzon, Maud - szólt közbe a herceg. - Ő vette el a jegyzeteket.

- Mi?... - A leány felugrott. - Maga... maga Borckman embere?

- Hát, kérem, disztingváljunk. A füzet nálam van, de nem vagyok Borckman embere. Láttam, hogy az ajtaja alá levelet csúsztat egy igen rongyos nadrág tulajdonosa. Erre idejöttem, és kopogtam, hogy beszéljek önnel, ehelyett átadott egy füzetet, megátkozott, és nyugodni tért. Közben egy úr érkezett a sötétben, akit eltaszítottam. Ugyanez az illető később le akart lőni, mert nem adtam át a füzetet.

- Hol van... most az... az ember?

- Rázártam a 90-es ajtaját.

A lány az ajtóhoz ment. Hallgatódzott.

- Maradjanak csendben - suttogta, és gyorsan kisurrant.

- Csodálatos egy lány - mondta fiatalember. - Micsoda karakter.

- Istenem... - suttogta a herceg... - És miattam... Mert mindez miattam van...

- Ha nem tartja tolakodásnak, kegyelmes úr: milyen kapcsolatban vannak Borckman kisasszonnyal?

Csend volt. Csak az eső zúgott, egyformán, folytonosan. Két cigaretta parázslott egymással szemben. Azután a herceg nagyon halk felelete hallatszott:

- A leányom...

...Maud visszajött.

- Lemászott az ablakon. Megsebesítette?

- Nem. Revolver volt nála. Örültem, hogy ép bőrrel kijutottam a folyosóra.

- Adja ide a füzetet.

- Eszembe sincs. Maga bizonyosan odaadná annak a ronda pasasnak.

- Oda kell adni!

- Fenéket... Bocsánat, de dühös vagyok. Ez a füzet Decker tanár tulajdona, lehet, hogy már fel is jelentette magát.

- Nem. És nem is fog. Talán már halott is... - felelte a leány sóhajtva.

- Na ne tessék ilyent mondani.

- Decker tanár a bubópestises tanár, aki miatt vesztegzár van.

Az ifjú füttyentett.

- Drága, jó ember - folytatta a leány. - Bizonyára utánam jött. Nem akart feljelenteni. Őtőle tudta Ranke doktor, hogy nálam van a jegyzet.

- Az az orvos, akit megöltem? - kérdezte érdeklődve a fiatalember.

- Ostobaság! Azóta már tudom, hogy nem maga ölte meg. Miért hazudta ezt?

- Láttam, hogy nagyon szeretné... - ismerte be töredelmesen. - Mert azt hiszi, hogy a herceg ölte meg. Hiszen ezért hozta el a bűnjelet is magával: a tőrt.

- Igen... De hát ez nem fontos. Ranke zsarolni akart, és valaki megölte. Bizonyára Borckman. És ha nem kapja meg sürgősen a füzetet, akkor sok ember kerül végzetes helyzetbe... Nem számíthat senki irgalomra nála...

- Ha azt akarja, hogy odaadjam annak a gazembernek a füzetet, akkor őszintén kell beszélnie...

- Maga... maga... a rendőrség embere vagy magándetektív?

- Magándetektív vagyok - felelte habozás nélkül -, tehát megbízhat bennem, csak azt kell tudomásul vennie, amit akarok.

- Lehet, hogy most is csak hazudik.

- Tőlem minden kitelik - felelte szomorúan a fiatalember -, de bizonyos, hogy több évet szívesen adnék az életemből, ha magán segíteni tudnék.

Hosszan hallgattak. Az izgalom, a forró, nyirkos idő fullasztóan telepedett rájuk.

- Elmondok magának mindent - kezdte Maud. - Muszáj. A kezében vagyunk. És rajtunk kívül még néhány ember sorsa múlik azon, hogy maga ezt a füzetet átadja Borckmannak.

Virradt. Pontosan, mintha óraműre működne az ég, hajnali négykor elmúlt az eső. Délután háromtól hajnalig zuhogott. Közben a nappali forróságban láthatóan gőzölgött az elpárolgó víztömeg, és egy roppant mosókonyha légkörébe burkolta a szigetet, reumás, maláriás, tífuszos kigőzölgéssel.

- Majd én elmondom - szólt közbe Sergius. - Ezt ugye... belátja, Maud?... Nem teheti helyettem más...

Az eső nesze helyett egy felriadt papagáj rikoltása zavarta meg a csendet, és a derengésben lassan kirajzolódott az ablak előtt néhány mozdulatlan pálmakorona árnya.

- Orosz katonacsaládból származom. Az apám, Milenko Sergius tábornok, Kolcsak admirális oldalán esett el. A forradalom elől én is megkíséreltem a menekülést, de sehogyan sem tudtam a határon átjutni. Moszkvában bujkáltam. Sok viszontagság után végre egy "okmányárus"-nál, aki más névre szóló személyazonossági írásokat árult, megvásároltam a szükséges írásokat. Peter Borckman névre szóló iratok voltak ezek. Ekkor hallottam először ezt a nevet. A feleségem, kisfiammal és néhány rokonommal, a forradalom első napjaiban vagyonommal együtt kijutott Párizsba. A Borckman-féle okmányok birtokában most már én is remélhettem, hogy eljutok hozzájuk. Nem így történt, mert találkoztam Anna Mirszkájával, és beleszerettem. Fiatal egyetemi hallgatónő volt. Forradalmár. Bujdosásom közben mint Borckman ismerkedtem meg vele, és természetesen elhallgattam előtte az igazi nevemet. Az első házasságom nem volt boldog. Becsültük egymást a feleségemmel, és mind a ketten nagyon szerettük a kisfiúnkat; ez volt minden érzelmi kapcsolatunk. De ez sem menti végeredményben, amit tettem. Bigámia... csúf bűn, utálatos vétek. De a szenvedély és a rossz házasság két nagy felbujtó. Elvettem Annát... Távol a forradalom lármás politikájától, Szibériában telepedtünk le. Két gyermekem született, Maud és Peter. Nyolc évig éltem boldogan, nehéz munkából. Hasznát vettem egy régi úri passziómnak: vadásztam. Prémgyűjtőknek dolgoztam. Anna már tudta a titkomat, megértett és megbocsátott. Régen nem volt már forradalmár, hanem feleség és anya. Nem vágyódtam a hercegi életem után. Egyszerűen boldog voltam. Egy napon felkeresett a körzeti rendőrprefektus. Ez az ember a legjobb barátom volt. De akkor hűvösen beszélt velem. Közölte, hogy egy Peter Borckman nevű embert köröznek, aki a forradalom alatt ölt és rabolt. Kegyetlen gyilkos volt. Szörnyű bűnlajstrom került elém. Egy szörnyeteg volt ez a Borckman. A prefektus közölte velem, hogy másnapig egérutat ad. Siessek! Elképzeli a helyzetet? Csak egy védekezésem volt, ha elfognak, hogy Sergius herceg vagyok, volt kozákkapitány. A gyűlölt Sergius tábornok fia. Biztos halál. Mint Borckmant viszont nyomban felkötnek és joggal...

Menekülni kellett. Kínába kerültem. Az asszony beteg lett, már nem bírt átjönni a határon. Habarovszkban maradt a gyerekekkel. Én továbbmentem. Megbeszéltük, hogy Sanghajban várok rájuk. De Sanghajban már a megérkezésem napján kórházba vittek, tífusszal. Élet-halál között voltam hetekig. Egy orosz emigráns orvos felismert. Nyomban sürgönyözött Párizsba. Mire lábadoztam, már ott ült mellettem az első feleségem, a fiam, a bátyám... megtaláltak. Elszökni? Lehetetlen. Két családot dönthettem most már romlásba, ha kiderül, hogy Sergius herceg bigámiát követett el. Nem tehettem mást: megírtam mindent Anna Mirszkájának, és Párizsba utaztam a családommal. Visszakerültem végleg a régi környezetembe. Anna okos asszony volt. Megértette a helyzetet. A gyerekeink miatt is bele kellett nyugodnia mindenbe.

Kissé kifulladt. Abbahagyta néhány másodpercre. Az ébredő napfényben megszámlálhatatlan esőcsepp ragyogott sziporkázva, és hosszú, fényes kardlevelek, ázott, nagy, színes hibiszkuszkelyhek himbálództak a sirokkó hajnali légáramlásában.

A fiatalember egy újabb "Bruns" cigarettára gyújtott, és nagyot sóhajtott. Minden tagjában érezte a döglesztő évszakot.

- ...Anna találkozott Sanghajban egy régi kedves kollégájával, a jóságos, derék Decker tanárral. Akkor még csak jó nevű szerológus volt. Valamikor mint gyakorlatos orvos együtt tanultak a moszkvai kórházban. Decker segítségével a második feleségem Buitenzorgba utazott. A régi kolléga átsegítette a kis családot azon a nehéz időszakon, amíg én Párizsból végre segítségükre siethettem. Közben a fiam, Maud fivére, beállt a holland gyarmati hadseregbe, jelenleg kapitány. A másik fiam, Sergius Iván herceg szintén katona. Francia állampolgár lett. Századosi rangban van. Anna tavaly halt meg. Rendkívüli, jóságos, okos és erős nő volt... Maud örökölte a természetét...

...A felmelegedő napban már megindult a föld párolgása. A délnyugati szél lassú hömpölygéssel ontotta a sziget belseje felől a mocsarak kénhidrogénes szagát. A főhasogató sirokkóban, mint állati csápok, olykor megmozdultak a pálmák levelei, és hatalmas bíborszínű páfrányok suhogtak az ablak előtt...

- ...Közben szinte elszegényedtem, mert megjelent a rém. Borckman! Párizsban kaptam kézhez az első levelét. Havi tízezer frankot kért. Röviden, csak annyit írt, hogy ilyen és ilyen csekkszámlára fizessem be a pénzt, különben mindenki megtudja, hogy Sergius herceg mint Peter Borckman, rablógyilkos és bigámista. Érti ezt? Fizetni kellett és hallgatni. A bűnre következett az iszonyú bűnhődés! Borckmant én sohasem láttam. Afrikai, dél-amerikai vagy ausztráliai számlákra fizettem be a pénzt... A tíz év, amely alatt Borckman zsarolt, mindenemből kiforgatott. Végül bekövetkezett ez a csapás...

A "Bruns" cigaretták kesernyés szaga áthatóan érződött a szobában.

- Most majd én folytatom - mondta Maud. - Decker tanár maga mellé vett asszisztensnek. Néhány széruma közben a világ legelső tudósai közé emelte. Továbbra is gondoskodott rólunk. Én mellette dolgoztam. Meghatóan jó volt hozzám. Az idén készült el a legnagyobb jelentőségű szérumával, a "banánoxiddal". Ismeri talán a "banánkór" problémáját?

A fiúnak minden szilánknyi koponyacsontja külön sajgott.

- Hogyne - felelte bágyadtan. - Az éretlenül levágott banán nyomán a cserje beteg lesz és elpusztul. Viszont csak éretlen állapotban... szállítható... mert... megpuhul... és...

- Mi baja? - kérdezte a leány.

- Ez az... évszak... nehezen bírom... - Sóhajtott. - Folytassa, kérem.

- Milliókat ér a szer, amely megóvja a cserjét a pusztulástól, miután leszedték az éretlen gyümölcsöt. Eddig senki sem tudott összeállítani ilyen anyagot. Deckernek sikerült. Ötszázezer hollandi forintot kapott érte az államtól. Ekkor jött Borckman levele. Felszólított, hogy szerezzem meg a füzetet a banánoxid leírásával, és hozzam ide. Lopjam meg a legderekabb embert, a jótevőnket! Ezt végkielégítésnek veszi. Ha nem, akkor... Mit mondjak? Az apámat ismeri, a fivérem katonatiszt és én is... Eh... Szóval sok ember pusztulását jelentené... Pontos utasítást írt, hogy akkor szerezzem meg Decker fiókjából az írást, amikor a professzor Weltewredenbe utazik, ahol egy kongresszuson vesz részt. Itt, Kis-Lagondán, a Grand Hotelben szálljak meg, egy olyan szobában, amelyik mellett nem lakik senki. És majd megtudom, mikor adjam át a jegyzetet. Engedelmeskednem kellett. Amikor szomszédot kaptam, szegény Lindner jóvoltából átköltöztem ide. Amikor maga bemászott az ablakon, hajnalban, a doktorral volt találkám. Ő is megzsarolt, mert a jóhiszemű Decker a halálos ágyán elmondott neki mindent. Utánam jött szegény, hogy maga intézze el... Aranyos, jó ember, nem jelentett fel... És... haldoklik...

A pállott forróság elviselhetetlen volt: A kert mintha füstölne, páraréteg húzódott felette. És az ablakpárkányról, mint valami miniatűr krokodilus, egy lüktető torkú gyík bámészkodott a szobába.

- Csi-Csokk! - mondta hangosan a hüllő és várt. - Csi-Csokk! - kiáltotta újra, és eltűnt az ablakról.

Maud cigarettára gyújtott. Hallgattak.

- Azt hiszem, igazuk van. Odaadom a füzetet - mondta Félix rekedten. Letette a cigarettáját, és már nyúlt a zsebe felé.

Kopogtak.

- Ki az?

- A rendőrség!

A boyruhás idegen nesztelenül és gyorsan eltűnt a szekrényben.

A kapitány lépett be Elder főfelügyelővel.

- Bocsánat - mondta a rendőrtiszt. - A hotelből eltűnt egy hölgy, bizonyos Villiersné. Megfoghatatlan eset. Találkoztak önök az elmúlt 24 óra folyamán az illetővel?

- Én nem találkoztam vele - felelte Maud.

Sergius herceg elgondolkozott.

- Én láttam. A szobámmal szemközt kopogtatott egy ajtón, azt is hallottam, hogy valaki "igent" kiált. A hölgy belépett. A kilincsen egy férfikezet láttam, sötét kabátujjal... Ez bizonyos.

- Nem tudja kegyelmes uram, hogy hányas szoba volt.

- Dehogynem. A 102-es.

- Köszönöm...

A kapitány a telefonhoz lépett.

- Megengedi, Borckman kisasszony?

- A lány cigarettára gyújtott.

- Parancsoljon.

A portás kapcsolt.

- Itt Vuyder kapitány. Ki lakik, kérem, a 102-esben... Hogyan? Ez biztos?! Köszönöm...

Elhűlten tette le a kagylót.

- Nos? - kérdezte Elder. - Ki lakik a 102-esben?

- Senki. Két hete lakatlan.

- Cifra!

Elder csak ennyit mondott. Maud torkát szorongatta az izgalom. A férfi itt van a szekrényben. És nem magándetektív! Csak úgy vállalta, mint a gyilkosságot. De hát ki? A sok szörnyűség dacára már az első találkozástól kezdve foglalkoztatta ez az ember. Bűnöző?... Nem! Érezte, kívánta... Nem az... ne legyen az!

- Ön beteg lesz, Borckman kisasszony - mondta Elder.

- Én?... Miért?

- Egyik cigarettája még itt füstöl a tálcán, és már másikat szív.

Felvette a vastag, arany végű cigarettát, amit Félix hagyott a tálcán. A herceg olyan távol ült, hogy ő nem szívhatta.

- Nem ízlett... Valaki megkínált vele...

- Látom. Mr. Bruns. Nem is tudtam, hogy ismerik egymást...

Maud nem felelt. Zsákutcában volt.

Nem ismerte Brunst!

- Ha megengedik - mondta a kapitány -, kissé körülnézünk a szobában.

Maud nyelt, és a szíve rendetlenül zakatolt, de nyugodtan mondta:

- És... mit keresnek?

- Egy szőnyeget...

- Én őrizetben vagyok?

- Nem... Szó sincs róla, ezt az intézkedést feloldottuk.

- Akkor kérni fogom az ügyész írásbeli utasítását. Úgy tudom, anélkül tilos a házkutatás.

A kapitány meghökkent.

- Parancsoljon - mondta szolgálatkész udvariassággal Elder, és a zsebéből egy írást vett elő. - Természetesen a legcsekélyebb szabálytalanságot sem köteles tűrni.

Szabályszerű bírói végzés volt, amely szerint Elder főfelügyelő, minden indokolás nélkül, Grand Hotel valamennyi szobáját átkutathatja.

A kapitány csodálkozott a legjobban, de azért máris hozzálátott a kutatáshoz, és benézett a tükör mögé, ahol a két fal találkozása háromszögű területet határolt.

- Itt nincs semmi.

- Csak az ágy alatt vagy a szekrényben lehet - mondta a főfelügyelő, és elindult a szekrényhez.

Most megtalálják a fiatalembert!

Maud sikítani szeretett volna. A herceg a száját rágta sápadtan.

A kapitány benézett az ágy alá:

- Semmi.

Elder kinyitotta a szekrényajtót. Egy másodpercig farkasszemet nézett Félixszel.

- Itt sincs semmi - mondta, és becsukta a szekrényajtót.

Azután köszöntek és távoztak.

A fiatalember izgatottan lépett ki a szekrényből, fején egy könnyű, kockás átmeneti kabáttal.

Maud és a herceg a meglepetéstől még mindig mozdulatlanul ültek.

- Most rohanok! - hadarta egy szuszra a fiatalember. - Elder visszajön. - A kabátot egy székre dobta.

- Várjon! - kiáltotta Maud. - Mi kiadtuk magának a legsúlyosabb titkainkat. Nem lehet olyan bűnös, hogy továbbra is tartson tőlünk.

- Nem is erről van szó... Ha bűnös lennék, bevallanám. Sajnos, csak hülye vagyok, és ezt szégyellem. Nevem Félix, mindössze ennyi igaz abból, amit mondtam.

- De a rendőrség ilyesmiért nem keresi! Elder azt mondta...

- Hogy Jáva Réme vagyok - legyintett. - Ravasz dolog volt. Azt akarta, hogy ön megijedjen tőlem és kiadjon neki, amennyiben itt rejteget. Mert ki mer egy rablógyilkost elrejteni. Ön azonban kivétel. Elder csúnyán csalódott trükkjében. Maga abban a hitben, hogy "Jáva Réme" vagyok, tovább rejtegetett. Ezért fogadja hódolatom.

- De - szólt közbe a herceg - miért nem fogta el magát a főfelügyelő?

- Mert belekevert volna a szálló bűnügyeibe, és Elder tudja, hogy derék fickó vagyok. Azonfelül nem is tartóztat le. Csak fel.

- De miért üldözi?

- Mert nem akarok nősülni. De - tette hozzá gyorsan - ez az elhatározásom nem végleges. Idővel az ember rájön, hogy nem az intézményben van a hiba, hanem...

Zörrenés...

Az ajtó hasadéka alatt levelet dugtak be. Félix mint egy vadmacska ugrott oda, és felrántotta az ajtót. Egy tompa durranás, egy kiáltás, a fiú visszatántorodott, és két kezét a szemére szorította.

- Mi az? - kérdezte rémülten a lány.

- Az hiszem... megvakultam... vagy ilyesmi...

- Mutassa... mutassa, az istenért!

A két szeme vörös volt, és szörnyen égett. De lassanként ismét látott.

- Átkozott gazember! Riasztópisztolya van...

Lassan kitisztult a látása. De még szédült. Nem tudta azonban, hogy ez a gázpisztolytól van-e. Rosszul volt már néhány órája, mintha maláriája kezdődne, ami könnyen lehetséges. A leány vizes kendővel törölgette a szemét.

- Micsoda briganti... - dühöngött Félix.

A herceg elolvasta a levelet, átnyújtotta Maudnak.

Holnap éjfélkor a füzet feküdjön az ajtó küszöbén. Ha nem így lesz, akkor holnapután reggelre megtudja az világ az IGAZAT. Ebben már benne lesz az is, hogy Maud Borckman kirabolta a főnökét, és Félix Crickley, a kormányzó fia megölte Ranke doktort és többrendbeli bűncselekményt követett el a Grand Hotelben. Ez az utolsó figyelmeztetés.

Borckman

- Maga?... - kérdezte Maud csodálkozva, és egyben sok mindent megértett.

- Igen. Crickley kormányzó fia vagyok, sajnos... Az apám hazacsalt Párizsból, mert... mert sokat költöttem... az... egyetemre... Az ilyesmi drága mulatság Párizsban. Csak egy valamirevaló lakáj nyolcszáz frank havonta... A többit tudja... Nősülési ígéret... ruhaelzárás, szökés vitorlán, pizsamában és kikötés az ön szekrényében... Odaállhattam pizsamában, Crickley kormányzó fia, szobát nyittatni? Most már teljesen elveszett ember vagyok, mert itt száz bűntény történt, és egy alibim sincs... Mit csináljak?

Olyan siralmasan mondta ezt, hogy a leány elnevette magát.

- És miért kereste Elder, ha nem fogta el?

- Hogy feltartóztasson, amíg a papa jön. Mert akkor aztán nincs vita. Az öreg igen elszánt fiú...

Kemény lépések közeledtek és megálltak az ajtónál. A fiatalember máris a párkányon volt, és mint valami szöcske ugrott le a puha, ázott földre, azután futott...

Maud a fenyegető helyzet, a katonás lépések dacára, önkéntelenül a fiatalember után nézett, és nagyon boldog volt... hogy mégsem bűnös...

Kopogtak. Markheit tanácsos lépett be, két egészségügyi katonával. Komor volt, és igen hűvös hangon mondta:

- Egy haldokló utolsó kívánságát teljesítem...

- Decker! - kiáltotta rémülten a leány.

- Igen. Közel van a véghez. A pulzusa jelenleg alig tapintható. Naponta megállok egy percre a betegszoba küszöbén, és egy rajongó segédorvos, aki önként van ott mellette, jelent mindent, ma azt mondta, hogy szerinte Decker mondani szeretne valamit, de gyenge. Megpróbálkozott kámforral...

- Nagyon... szenved...?

- Érdekli, kisasszony, hogy ön miatt milyen helyzetbe került?... A testét fekélyek borítják, a hóna alatt tojásnyi dudorok, az arca alig látszik, bőre még a Palmira olaj alatt is szörnyen éghet...

- Elég... kérem... - lihegte Maud.

Sergius kiegyenesedett.

- Itt egy bűnös van, kérem... Én...

- Akkor önre is vonatkozik, amit mondok. Ez a nagylelkű tudós eljött ide, hogy megmentse Borckman kisasszonyt a fegyháztól, és visszaszerezze az állam jogos tulajdonát. Most haldokolva is csak arra kért a segédorvos útján, hogy ne tegyek jelentést a vallomásáról, próbáljam előbb szépszerével visszaszerezni a vegyszer leírását. Megtettem. Itt vagyok. Adja át a füzetet, én leviszem Deckernek, és futni hagyom önt. Ha nem, akkor Decker nevében feljelentést teszek...

Ijedten néztek össze a herceggel.

- Kérem... A füzetet... Valaki elvitte.

- Szóval nem adja ide?

- Higgye el kérem, hogy nincs nálam... De ha egy napig vár...

- Helyes. Várok egy napig. Azt hiszem, Decker is így tenne. De azután: nincs pardon!

Biccentett és ment.

- Mit fogunk tenni? - kérdezte Sergius.

A leány nagyon határozottan felelt:

- Visszaadjuk Deckernek, ami az övé, és vállaljuk a sorsunkat...

A kapitány és Elder ott álltak a 102-es szobában. A mennyezet átázott, egy jó darabon beomlott, és jelenleg deszkával takarták el a nyílást.

- Hogy ilyesmit így hagyjanak egy ilyen finom hotelben.

- Ne felejtse el - mondta Elder -, hogy már egy vendég sem tartózkodna a szállóban, ha nem lenne vesztegzár. Igazán ráértek a javítási munkákkal szezon után foglalkozni... Hát ez mi?

A földön egy félig szívott arany végű cigaretta feküdt.

"Bruns"

- Érdekes. Azt hiszem, meglátogathatnánk Mr. Brunst. Nem gondolja, kapitány úr?

- Semmi kifogásom... De miért hívták ide Villiersnét? És ki volt az a férfi, akinek Sergius herceg csak a kezét látta?

- Villiersné ügyéről megvan a speciális feltevésem. Az egyetlen lehető megoldás...

- Talán közölhetné a megoldást.

- Nagyjából. Illetve szimbolikusan. Tehát: azért, mert valaki rendőrkapitány, tudhat hegedülni is.

- Ezt a célzást visszautasítom. Csak magamnak szoktam hegedülni otthon, és fogalmam sincs, hogy honnan tudja!

- Bocsánat, csak a példa kedvéért mondtam. De vehetünk másikat. Ha egy ember várja a feleségét a pályaudvaron, és ugyanakkor egy jó barátja is érkezik, ezért még nem bizonyos, hogy közös fülkében utaztak.

- De nagyon valószínű.

- Többet azért nem mondok, mert a vizsgálat eredményét közölni vagy gyanúsítani, az kettő.

- Szóval van gyanúsítottja dr. Ranke gyilkosát illetőleg?

- Igen.

- Valami feltevés?

- Nem: tudom, hogy ki a gyilkos! Biztosan tudom, már az első naptól kezdve.

- De hát miért nem mondja?

- Nincs bizonyítékom. Menjünk Brunshoz.

Bruns kénsárga arccal ült egy karosszékben, a szemei alatt kékes, mély karikák. A halál! Ez jutott eszébe Eldernek, amikor beléptek.

- Szeretném megkérdezni öntől, Mr. Bruns, hogy mikor járt ön a 102-es szobában? - kérdezte a főfelügyelő.

Bruns sóhajtott.

- Az melyik?

- Fenn az emeleten. Hibás a mennyezete.

- Nem jártam ott soha.

- De ez a cigarettavég az önéi közül való.

Megnézte. - Az enyém.

- Szokott ön cigarettát kínálni?

- Szoktam. Ki nem szokott?

- Hm... Úgy látom, rosszkedvű, Mr. Bruns?

- Jól látja! Beteg vagyok!

- Megkérdezhetném, mi baja?

- Mi köze hozzá? Talán ez is az ügyre tartozik?

- Hallja! - szólt rá a kapitány. - Talán más hangon beszélne?

- Csak hagyja, kapitány úr, Mr. Bruns joggal ingerlékeny... Ejnye... Hol verkliznek itt?...

- Hát ez is átkozott dolog - dühöngött a beteg -, valahol egész nap kornyikálnak a közelben.

Elder a fürdőszoba felé ment, ahonnan a hangok hallatszottak.

- Nem ott zenélnek - mondta gyorsan Bruns -, a kisudvarban szemközt.

Elder lenyomta a kilincset...

- Na! - mondta valaki bent.

- Ki az ott? - kérdezte a kapitány.

- Hacker - felelte az illető bentről. - Mit akarnak? Fürdök.

- Vendége van? - kérdezte Elder Brunst.

- Igen! Talán ehhez is van valami közük? Egy Hacker nevű kikötőmunkás, aki itt rekedt a vesztegzárnál. Régi barátom, bejár ide fürödni, és képeslapokat olvas.

- Jó... jó... ne legyen már olyan mérges, Bruns úr. Beszélni szeretnék az ön Hacker barátjával.

Bruns a fürdőszobaajtóhoz ment és belerúgott.

- Hé! Jöjjön ki, de mozogjon.

- Jó! Mit ordít, maga...

- Nem kell befejezni! A rendőrség van itt.

A kapitány végighúzta ujjait a homlokán. Ernyesztő nyomás préselte itt az ember idegeit.

Négyre járt. Nyomban zuhogni fog... És így eső előtt az ember úgy érezte, hogy minden idegszála borzolódik, mint a macskaszőr.

Nyílt a fürdőszoba, és egy káprázatosan sokszínű pizsamában kijött Hacker.

- Mit kívánnak - kérdezte előkelően, és a zsebéből egy "Bruns" cigarettát vett elő.

- Mit keresett maga fenn a 102-esben? - rivallt rá Elder.

- Ez a hang...

- Fogd be a szád, mert úgy rávágok, hogy kiesik a fogad! Tedd el azt a cigarettát, ha előttem állsz!

Bámulatosan jó hatással voltak Elder szavai. Hacker magatartása nyomban megváltozott. A cigarettát egy szokott jasszos mozdulattal eloltotta.

- Kérem... főfelügyelő úr... én teljesen megváltoztam...

- Csend!

- Ne beszéljen így a vendégemmel - lépett közbe Bruns.

- Igaza van. Gyere, leviszlek a mosókonyhába, na, megállj, bitang, majd adok én neked!

- Kérem, főfelügyelő úr... ne vigyen... én megmondok úgyis mindent... Mr. Bruns beleegyezik, hogy... itt kérdezzen...

- Természetes... - szólt közbe Bruns.

- Jó. De akkor hagyjon bennünket magunkra, Mr. Bruns, mert lehet, hogy nagyon megverem ezt az urat, és ilyenkor mi Hackerrel szeretünk kettesben lenni.

- No, de hát...

- Választhat, Mr. Bruns - és valahányszor az amerikai felé fordult, a hangja és arca a legudvariasabb lett, majd az ellentétbe csapott át Hacker felé fordulva. - Megállj, kutya! Összetörlek! Ismersz már!

Bruns átment a másik szobába. Elder körülnézett, és mindenfelé keresgélt valamit. Végre egy hosszú bőröndszíjat talált, az többszörösen összehajtotta, és Hacker elé lépett.

- Elder... - mondta a kapitány. - Tudja, hogy nem szabad a vallatásnál...

- Nézze, kapitány úr! Hacker az én osztályomra tartozik, mert a kikötői kirendeltség a bűnügyi csoport tagjaiból áll. Itt egész más emberekkel van dolgunk, mint az egészségügynél. Ezt a Hackert csak úgy lehet szóra bírni...

- Kérem... főfelügyelő úr... Én bevallom, ott voltam... a vendéglő előtt... De a kerékpárhoz nem nyúltam...

- Szóval tagadod?! - mondta Elder, mintha valóban ez érdekelte volna. - Nem te szedted szét?

- A... az már... csak azután volt... A Slipsz mondta, hogy úgyis belekever, ha nem szedem szét... Hát szétszedtem, de nem én adtam el... kivéve a lámpát és az áttételt... azt is... fillérekért...

- Ide hallgass, Hacker, én meguntalak téged. Szeretném, ha átmennél angol gyarmatra, hadd tanuljanak valamit ott is a rendőrök. Elegem volt. Ha megígéred, hogy örökre elmész Jáva közeléből, elengedlek...

- És nem ver meg?

- Az más lapra tartozik. De erről is beszélhetünk, ha megmondod, hogy mit kerestél a 102-es szobában.

- Ott komolyan nem is...

A szíj megmozdult.

- Ott komolyan nem is... volt olyan rossz... Amikor ide tettek ebbe a fülkébe, ahol az az öreg verklizik, sokszor át... másztam ide, ha... nem volt senki... itt... És cigarettát... loptam... De készpénzt soha. Esténként kiszöktem a kamrából, és fenn aludtam a 102-esben, mert...

- Honnan volt kulcsod?

- Van egy generálnyitóm...

- Honnan...

- Magam csináltam, ágysodronyból... Mondta, hogy nem üt!!

- Nem mondtam. Na, gyerünk tovább.

- És ez volt...

- Ne hazudj! Hogy történt az, amikor egy nő és egy férfi találkoztak...

- Én nem...

- Mi?!

- Én nem tagadom le! Egy este csakugyan jött valaki... Épp hogy a szekrénybe bújhattam. Nem láttam senkit, csak a járkálást hallottam. Azután kopogtak. Jött egy nő is...

- Mit beszéltek?

- Keveset. A férfi azt mondta, de nagyon dühösen: "Mit akar tőlem?" A nő vadul, sziszegve felelt: "Elpusztultok... Ha Arthur megtudja, végez veletek... És most nincs szökés..." Azt mondta a férfi: "Akarsz pénzt?" A nő: "Nem! Elkéstél mindennel, te aljas! Azt hitted, hogy elhagyhatsz csak úgy! Mi? Feláldoztam magam... Utálom Villierst..."

- Azután?

- Nem hallottam semmit.

- Te! Ne hazudj, mert...

- Nem hallottam semmit.

Elder ismerte az embereit. Tudta, hogy Hacker titkol valamit, de azt is tudta, hogy ezt a valamit sohasem fogja elmondani, mert önmagát keverné bajba.

- Mivel zsarolod ezt a Brunst?

- Én nem...

- Te, vigyázz!

- Én nem tagadok le semmit. Átjöttem titokban valami ennivalóért. Egy meztelen pasas leütött. Amikor magamhoz tértem, Bruns még hortyogott, és körülnéztem... a... az egyik fiókban leveleket... találtam... egy úrinőtől....

- Te! - torkon ragadta és rázta. - Te gazember! Hazudtál!

De Hacker hallgatott. Elder ismét tudta, hogy hiába minden. Most nem szól, mert árulkodás lenne. És az ilyen inkább agyonvereti magát...

- Hát figyelj, te bitang! Reggel és este jelentkezel nálam az irodában, s amelyik napon ezt elmulasztod, letartóztatlak. Megértettél?

- Megértettem, főfelügyelő úr!

- Mehetünk, kapitány úr.

Miután tiszta lett a levegő, előjött ismét Bruns.

- Mondja, maga pióca, hogy szabadulhatnék magától? - kérdezte dühösen, és sóhajtva egy cigarettára gyújtott.

- Sehogy - felelte Hacker. - Ezentúl jól akarok élni. Maga fegyvercsempész. Az ilyen ember sokat keres. Eltarthat egy jóindulatú zsarolót. Mi van enni?

A hentes külsejű bágyadt ember szomorúan sóhajtott.

- Hozasson a pincérrel, amit akar. Gazember.

Hacker nem vette szívére a sértést.

- Mondja, Mr. Bruns - kérdezte -, mi baja van magának, hogy állandóan sóhajtozik?

- Ehhez semmi köze. Érti? Egyen és aludjon, és hagyjon békén... Úgysem fog soká élősködni rajtam. Néhány hétig élek legfeljebb.

- Az is valami. Nem lehet nyugdíjas állásom, ezt tudom. De mért ne élne tovább?

- Mert elpatkolok.

Hacker is rágyújtott.

- Ha nem lenne az arca ilyen bágyadt és sárga, azt hinné az ember, hogy vasgyúró.

- Voltam... Valamikor... Nem is olyan régen. Kalózokkal és rablókkal kereskedtem. Ahhoz kell valami. Most már fogja be a száját, és hagyjon békében. Nem is tudom, miért tűröm a zsarolását, amikor megátkoztak, és most már úgyis végem...

- De ha nem, akkor tízévi fegyházat jelent az a levél, amit az íróasztalából loptam...

Egy ideig csend volt.

- Csakugyan szörnyű itt ez az évszak - dünnyögte Hacker. - Öregszem... Azelőtt... fütyültem a sirokkóra...

És keserves arckifejezéssel nyelt...

- Most már hagyjon békén, és zabáljon, ha akar - mondta rekedtes-sírós hangon a vastag ember. De Hacker ismét végigsimította verejtékező homlokát.

- Nem... már nincs étvágyam...

- Mit érez? - érdeklődött Bruns.

- Mintha a fejem tetejét szorítanák...

- Én is azt érzem, és hideg a lábam, nedves a kezem. A szemem előtt néha sok apró pont ugrál, pillanatokra.

Hacker elsápadt:

- Lehet, hogy... az átok... ragályos?

- Nem hiszem.

- Én is úgy érzem magam, mintha megátkoztak.... volna.

- Az könnyen lehet - felelte Bruns. - Ha az én átkom fog...

Félix jól tudta, hogy a kertben nem maradhat sokáig... Lágy, süppedő, esőtől felázott talajon ment, a falhoz simulva. Végül egy kisebb ablakhoz ért. Ez nem szoba.

Körülnézett, azután felhúzódzkodott, és máris benn volt. Tévedett. Mégis szoba volt, de egyszerű. Kárpit helyett festett fal, bádogmosdó, régimódi faágy, kopott keretű tükör.

Valamelyik szobaasszony lakhat itt. Ni! Ott egy korallfüzér a tükrön. Ezt a szobát említette a szörnyű hangú nő, amikor Martin helyett neki kiabált. Kissé ledőlt a kopott bőrdíványra, amelyet, úgy látszik, a lomtár helyett hoztak ide. Különösen fáradt volt. Csak nem malária? Émelygett, a keze, lába zsibbadt. Többször volt ez az érzése napközben, de csak rövid ideig tartott.

Most is elmúlt, alighogy ledőlt.

Hopp!

Az asztalon egy kulcs. Egy főkulcs! Erről ordítozott az a nő, hogy hozza le Martin. Ez minden ajtót nyit! Hurrá!

Azonnal beköltözik egy lakatlan szobába. Sőt! Fürdik is. Csak borotválkozhatna már, mert ijesztően kinőtt a szakálla... Miután van főkulcs... Istenem... Egy borotva nem nagy érték, tízet küld majd az illetőnek... Szóval a főkulccsal szerez borotvát is.

Hopp!

Összeborzadt... Hogy mit tesz a kényszerűség. Zsebre tette a kulcsot, és elindult borotvavadászatra. A folyosó egy homályos sarkába húzódott... Távolabb éppen nyílt egy ajtó, szürke ruhás férfi lépett ki, megfordította a kulcsot a zárban, zsebre tette, és elindult a lépcsőn. Ez lemegy a hallba vagy az étterembe. Gyerünk!

Kizárta az ajtót. A főkulcs simán fordult. Belépett. Nem kellett sokáig keresgélni, a mosdó üveglapján ott feküdt a teljes készlet: borotva, krém, timsó és fenőszíj.

Gyorsan zsebre tette a borotvát és a krémet. Elsőrangú. A penge gyönyörű, gyöngyház nyelű, a nyélen arany betűkkel ez állt: "Sidney Crick". Nem vett el mást, csak még egy szappant és törölközőt, azután elsietett.

No most. Melyik szoba üres? A félemelet bizonyos, hogy tele van. A csigalépcsőn felosont a másodikra.

Nono!

A konyhaliftnél ott áll egy szolga. Leült szépen, a falhoz lapulva.

- Na gyerünk! - kiabál be az éttermi lift aknájába a szolga. - Mi lesz?

- Hallja, ne kiabáljon. - Wolfgang igazgató úr tűnik fel a folyosón.

- Bocsánat, de a márki türelmetlen.

- Akkor se kiabáljon. A szőnyeggel mi van?

- Kis zavar volt... Kitettem a folyosóra, hogy majd a raktárba vigyem... És eltűnt...

- Mit mesél?

- Martin azt mondta, hogy ő tévedésből Bruns úr szobájába vitte. De nem láttam ott...

- Hát ezért repül... Rendőrségre kerül... Hová lett Bruns szobájából?! - kiabálta magából kikelten a szállodás.

- Lehet, hogy ott van valamelyik fiókban. Az angol utálja a szőnyeget, és talán belökte valahová...

- Miért nem nézték meg?

- Mert... csak a jelenlétében lehet a szobáját takarítani, és nem mer senki a fiókokhoz nyúlni. Goromba ember.

- Hát ezt még elintézzük! Ezt a gazságot... Ha holnap nincs meg a szőnyeg, akkor nagyon megjárja... Érti?

- Igen...

Zúgott a kis lift. Jött a márki vacsorája. A szolga levette, és visszaküldte a liftet.

- A 102-esben ott van még az elázott ágynemű. Azt holnap hordják le! A beomlott faldarabokat is takarítsák el.

Az igazgató dühöngve távozott. A szolga vitte az ételt. Félix előjött a csigalépcső rejtekéből. Van már szoba! A 102-es bizonyosan üres, ha egyszer beomlott a fal. Ebben a pillanatban rövid zúgás, megállt a lift a második fogással. Egy szép fél sült csirke feküdt a tálon. Ezt nyomban zsebre vágta, és sietett a 102-esbe.

A bomlott fal miatt lakatlan szobában az ázott vakolat penészszaga érződött. Gyorsan bement a fürdőszobába, és megeresztette a csapot. Zuhogott a meleg víz. Még ez a nagyszerű érzés, hogy fürödni fog, ez sem oldotta fel keserű szájízét és rossz közérzetét... Valami van vele. A csirke sem ízlett, pedig régen nem evett. A felét kidobta az ablakon. Mindent kirakott a zsebéből egy székre. A főkulcsot, a szappant és a Sidney Crick jelzésű gyöngyház borotvát. Azután megfürdött, és a kádban ülve bedörzsölte arcát a szappannal. Majd a tükör elé állt, és borotválkozni kezdett. Éppen hogy elkészült a fél arcával, amikor nyikordult a kulcs a zárban... Jönnek!... Lassan, nyugodtan az ablakhoz hátrált, kezében a szappan és a krém. A székről felkapta a főkulcsot. A ruha messze van, egy fogason, az ajtó mellett...

- Így!... Ide tegyétek a szőnyeget, ebben a szobában úgy sincs - mondta Wolfgang. - És nem kell beszélni róla, majd jövőre kitisztítjuk.

- Mitől van ez a csúf folt a szőnyegen?

- Egy üveg pálinka ömlött rá. Szégyellhetik magukat. Csak meg kellett volna kérdezni Brunst. Nyomban mondta, hogy a szőnyeget ő lökte be a komódba...

Félix megkönnyebbült. Ezek nem jönnek ide.

- Különben jobb lesz ezt a szőnyeget a fürdőszobába tenni, a kád elé.

Puff!

Csak annyi ideje volt, hogy villámgyorsan kilépjen a kisablakon, és behúzza, amennyire tudja. Ott állt a világítóudvarban, két emelet magasságban, ég és föld között lebegve egy vaslétrán, teljesen mezítelenül.

- Hallatlan pimaszság! - süvöltött Wolfgang hangja. - Valamelyik gazember ide jár ruhát váltani!... És fürödni...! Vigye ezt a vacakot az irodába! És amelyik gazember nem tud elszámolni a váltóruhájával, az meglakol ezért. Banda! Gyerünk! Gyerünk!

...Elvitték a ruháját. Ott állt a borotvával és a főkulccsal, félig szőrös arccal, ruha nélkül.

A kulcsot, a borotvát és a szappant egy törölközőbe tette, és mint valami batyut a karjára kötötte. Azután kilépett a vaslépcsőre.

Izgalmas ruhavadászat vette kezdetét.

A vaksötétben sűrűn zuhogott az eső. Csuromvizes lett nyomban. Mindössze három sötét ablakot pillantott meg: Az első, jobbra tőle, ugyancsak fürdőszoba volt. Belépett.

Nem jó. A lakásba nyíló ajtó hasadékán világosság szűrődött ki. És beszélgetést hallott.

Az özvegy! Nyomban megismerte signora Relli mély színezetű hangját.

- ...Nem volt sok örömöm az életben. De néha boldog voltam, és ezért nem fáj, ha arra gondolok, hogy öregszem...

- Az a kérdés, hogy jó volt-e? - mondta egy érdes férfihang.

- Azt hiszem, igen... Hogy most nyomja valami a lelkiismeretemet, annak is a jóság az oka. Egy kollégájától akartam tanácsot kérni, de furcsa módon, nem láttam viszont két rövid találkozás után.

- Nem is tudtam, hogy lakik itt még hittérítő rajtam kívül.

- Mégpedig ugyanabból rendből, ugyanezek a gombok, ilyen bársonygallér, szürke folttal.

- Nagyon különös... A szürke foltot egy moly rágta a bársonyba...

- Érdekes...

- Hm... majd utánanézek ennek a furcsa kollégának... Szóval, mi az, ami signorát bántja?

- Igen szomorú ügy, és inkább tanácsot kérek, mint felmentést, mert a rendőrséget is megtévesztettem. Azt mondtam, hogy Arthur Cocklint nem ismerem. Pedig sokat voltunk együtt Szingapúrban.

- És miért tagadta le?

- Mert... tudtam, hogy a felesége miatt kérdezik... Aki álnév alatt itt van a Grand Hotelben... és a férje azt hiszi, hogy az én vendégem... Nagyon fáj ez, de hát romantikus vagyok... Az asszony beleszeretett egy fiatalemberbe... és szökni akarnak... Még Szingapúrban kért, hogy fedezzem a férje előtt, és írjak majd innen egy meghívólevelet neki, hogy töltsünk együtt néhány napot. Akkor simán elutazhat... Megírtam...

- Nem tette helyesen...

- Olasz vagyok... Szerelemről volt szó, reményről, boldogtalan asszonyról... Azóta megbántam, mert itt volt egy másik asszony..., aki szerette a fiút, de sokáig és... és nagy áldozatokat hozott érte, a nő is művésznő volt, együtt táncolt a fiúval, és férjhez ment egy öreg, csúf főszerkesztőhöz, csak azért, hogy sok-sok pénze legyen Doddynak. Villiersnéről van szó, aki eltűnt... Előzőleg nálam volt sírt, és elájult. A fiú Szingapúrban otthagyta őt ezért a nőért, és őneki most már semmije sincs, csak a vén, utálatos férj és... Azt mondta, hogy írni fog a másik asszony férjének, mert ő Doddyt nem hagyja...

- Pokolba való, fekélyes életek...

- Si, si... most már én is tudom... de Szingapúrban még romantikát láttam benne. És ez a Villiersné elszökött valahogy innen... A rendőrségen nem mondtam el, amit tudok... mert az a bűnös asszony álnéven él itt. Houldnénak jelentette be magát. Szökni akar a fiúval, pedig van neki egy szép kisgyereke... Ezt akartam elmondani, és kérni, hogy segítsen rajtam: mit csináljak?...

Félix, elfeledkezve a helyzetéről, csendben állt a sötét fürdőszobában, ahová minden szó kihallatszott.

A misszionárius tanácsa már nem érdekelte a fiatalembert, aki egy szál batyuval a csuklóján hallgatódzott. Kilépett a vaslétrára, hogy folytassa elszánt ruhavadászatát. Egy másik sötét fürdőszoba ablaka. Belépett... csendesen lopódzkodott... Hallgatózott... Benyitott a szobába, és ijedten állt meg a hideg köveken...

Egy újabb szoba nyílt a kis szalonból, de csak függöny volt rajta. Éppen elindított valaki egy gramofont...

- Hagyja abba azt az undok muzsikálást - mondta egy szőke, molett, estélyi ruhás nő.

Hilliers, a tejkrémgyáros és a felesége laktak itt. Az amerikai felső tízezerből.

- Ne írja elő nekem, Mae, hogy mit tegyek... - és dúdolt. Közben a frakk nyakkendőjét oldozta.

- Szégyellheti magát! Mit gondolhat rólam a személyzet! A szobalánnyal flörtöl. Egy amerikai milliárdos!

Hilliers fütyült, levette a kabátját, és egy szék támlájára helyezte. A nő egy tízezreket érő gyémánt hajdíszt kapott le a fejéről, és a gramofonhoz vágta.

- Feleljen nekem!... - rikácsolta közönséges, durva módon. - Nem vagyok a kutyája! Tudja?!

Hilliers közömbös arccal cigarettára gyújtott.

- Ne kiabáljon, kérem - felelte unottan -, nincs az automata büfében.

- Gyalázatos alak! Ha nem tetszett, hogy felírónő voltam, miért nem vett feleségül egy előkelő hölgyet. De ki megy hozzá egy kikiáltóhoz? Aki vásáros bódék előtt, lisztes képpel ordít... Ma is csak az, ami volt: piaci árus! A milliók dacára.

Hilliers dúdolva felhúzta az óráját. A gramofon dalolt:

A nő egy vázát csapott földhöz, és pufók, hervadásnak induló, kifestett babaarca eltorzult a dühtől.

- Szélhámos! Kikiáltó! Rovott múltú! - rikácsolta.

- Kérem, ne csapjon botrányt - mondta Hilliers csendesen -, mert...

- Megver?!... Képes rá! Pfuj!... A szobalányok lovagja!

- Nézze, Mae, most már hagyja abba... A szobalány sem kevesebb, mint a sofőr... A saját sofőröm. Vagy azt hiszi, hülye vagyok?...

- Gyalázatos! Rágalmazó, fegyháztöltelék... - És ő is vetkőzni kezdett, de úgy, hogy a csodálatos, párizsi selyemholmit egy szakítással derékig tépte ronggyá...

...Félix menekült.

Ismét zuhogott rá az eső és nagyon távolról utánaszüremlett tompán, a zápor neszén át, hogy:

...Ismét egy fürdőszobában volt. Onnan egy sötét hálóba lépett óvatosan. És...

...Valaki jött a másik szobából. Csak annyi ideje volt, hogy a fal és a szekrény közé húzódjon. Nyílt az ajtó. A beözönlő fényben egy szobaleány látszott, csinos bóbitával. Három nő ült kinn. A fiatal, szép Olga Petrovna bárónő, ismert teniszbajnok, Ursula Hugersheim, von der Frühwart lovag özvegye, legalább hetvenéves és Helga Jörins, a svéd metafizikusnő, több tudományos munka szerzője, az indiai Lélek Mozgalom megalapítója. Szikár, hosszú, ráncos, cvikkeres ősz nő, magas nyakú fekete blúzban. Helga Jörins (az indiai Lélek Mozgalom megalapítója) azt mondta a szobalánynak:

- Negyvenfokos vizet engedjen a kádba...

És Félix fogoly volt, mert a szobaleány bement a fürdőszobába. Zuhogott a víz.

A két vendég búcsúzott.

- Hát szólok majd az inasnak, hogy hozzon ki egy plümót - mondta Ursula Hugersheim (von der Frühwart lovag özvegye). - Ebben a nedves évszakban a lábon keresztül támadja meg az embert a reuma.

- Igazán kedves... - hálálkodott Helga Jörins teozófusnő. - Köszönöm... Fogadja el, méltóságos asszonyom, hálám jeléül a Női erkölcs nagysága és a halhatatlanság című munkámat.

- Köszönöm. Jön maga is, Petrovna bárónő?

- Egy percre maradok. Jörins kisasszony megígérte, hogy kiválaszthatok néhány könyvet... Szörnyű így, ebben a csúf évszakban, tenisz és vitorla nélkül; csak néhány jó könyv menthet meg.

Petrovna gyönyörű nő volt. Szőke, finom arcú és kisportolt alakú. Szürke, egyszerű, angolos szövetkosztümjében Ibsen-darabok hősnőire emlékeztetett. Ütemes, lassú járással a könyvespolchoz ment, és hátra tett kézzel, retiküljét lóbázva az ujjain nézegette a köteteket.

Ursula Hugersheim (von der Frühwart lovag özvegye) és Jörins kisasszony elment. A száraz, hosszú, sovány, idős teozófusnő (az indiai Lélek Mozgalom megalapítója) kikísérte.

Félix mozdulatlanul állt. És amit a másik szobában látott, attól még dermedtebb lett ez a mozdulatlanság.

Petrovna bárónő gyorsan körülnézett, azután kihúzta az egyik szekrényfiókot, és két kisebb holmit a retiküljébe tett. Majd néhány ruhadarab alatt bankjegyeket talált, ezekből is eltett egy csomót. Azután belökte a fiókot, és gyorsan elővette a pudriét, hogy az arcát igazgassa... Ez néha jól levezeti az izgalmat, nőknél.

Házitolvaj!

Jörins kisasszony visszajött.

- Hát választott, kedves?

- Igen, ezt meg ezt - felelte, és találomra levett két könyvet a polcról... - Jó éjszakát.

- Igazán szép művek - mondta az ősz teozófusnő, és megnézte az egyik kötetet a kiválasztottak közül. - Ez már szép! Hol tanult meg a bárónő óarabul olvasni?...

- Már... régen... foglalkozom... Jó éjszakát...

- Viszontlátásra...

A bárónő távozott.

- Kész a fürdő! - jelentette a szobalány, és elköszönt.

Jörins kisasszony a fürdőszobába ment. A szalon üres lett.

Félix vadul körülnézett. Mit kaphatna magára, amivel a folyosó felé kitörést próbálhat?... Az ágyterítő!... A fürdőszobából vízcsobbanás hallatszik... Az ősz metafizikusnő rövidesen visszatér!

Brrr!...

Lerántotta a terítőt, de máris az ágyra ugrott, hogy a takaró alá bújjon... Valaki jön!

Elkésett!...

Rémes...

Az inas jött a plümóval, és elhűlten torpant meg a szomszéd szoba fényénél eléje táruló látványtól.

Félix az ágyon térdelt!...

A császárszakállú inas a plümót eldobta, elsietett, és ilyeneket mormolt a folyosón:

- Szörnyű... Hihetetlen... Nem értem... Nahát!

Közben csuklott, és olykor idegsokkosan megrándult a fél válla. Még hetek múlva is összerázkódott az emlék hatása alatt.

Jörins kisasszony sohasem értette meg, hogy Ursula Hugersheim (von der Frühwart lovag özvegye) miért vonult vissza a barátkozástól annyira, hogy a köszönő viszonyt is feladta, és mereven elnézett a metafizikusné ősz feje felett, ha találkoztak...

Tizenegy óra lehetett, Maud még olvasott, mikor kopogtak.

- Tessék.

Egy ijesztő hölgy lépett be a szobába. Különös, kávészínű blúzban volt, sötét taft alsószoknyában, lakkcipőben, és fél arcát mértani pontossággal elhatárolva, teljesen belepte a szőr.

- Pszt... Át kell öltöznöm... Ruhát hoztam... - Egy csomag volt nála, amiből egy kard állt ki.

Maud először kezével a száját szorította, hogy ne nevessen hangosan.

- Jellemző - mondta Félix keserűen. - Ön e drámai helyzetben kikacag.

- Honnan jön?

- Lehet azt tudni?...

Eltűnt a fürdőszobában, és nyomban visszatért Dickman sorhajókapitány egyenruhájában. A nadrág bokán, a kabát csuklón felül ért, és az első mozdulatnál lepattant egy vállrózsája.

- Most borotválkoznom kell - mondta zordan, mert a "Sidney Crick" felírású gyöngyház nyelű pengét, a szappant és a főkulcsot gondosan megőrizte.

- Borzasztó így, fél szakállal.

- Tisztában voltam vele, amikor idejöttem, hogy jobb lenne meghalni. Szeretnék tetszeni magának, és erre viszontlát, mint egy mesebeli félig nyúzott bakkecskét...

És egyszerűen magához húzta a leányt.

- Maud... enyhíti a szomorúságát, ha azt mondom, hogy mindent tudok magáról... És mégis szeretem?

A leány szomorúan, de ellenkezés nélkül állt előtte, és lehajtotta a fejét.

- Jólesik... amit mond... És talán, ha máskor... Eh... úgyis mindegy.

- Ide hallgasson, Maud... Amerikában eltűnhet a herceggel együtt, és ha eltűnnének, én is jönnék...

- Késő. Nekem mindenképpen befellegzett, akár Decker feljelentése, akár Borckman leleplezése miatt... Legfeljebb néhány ember megmenekülhet az én becsületem árán... Adja ide, kérem, a füzetet.

- A... fü... zet...

Maud ijedten nézett a férfi rémült arcába.

- Mi van... a füzettel?!

- A... 102-esben... ottmaradt... a szolgaruhámban... a zsebében volt... és levitték...

- Nem tud... érte menni?... - suttogta a leány.

- Elvitték a ruhát az irodába... A kabátban volt a füzet...

A leány vállat vont, és lehullajtotta csüggedten a két kezét.

- Akkor hát... vége. Ma éjjel tizenkét órakor eljön a füzetért Borckman... És ha nem lesz itt a küszöbön... holnapra megvalósítja a bosszúját... és mindenki... az apám... a fivérem...

Félix elkeseredetten erőszakolta ötletét.

- Egyet tehetünk csak... A füzet helyett levelet helyezünk el, megírja Borckmannak, hogy egy kabátban van a jegyzet, amit elvittek a 102-es szobából... Én pedig lemegyek most az irodába...

- Nem! Nem szabad tovább kockáztatnia értem a saját becsületét. Itt gyilkoltak! És nincs alibije...

- Nézze, Maud, én eddig nagyon léhán fogtam fel az életet... Most napok alatt minden más lett... Ezt nagyrészt maga idézte elő. Nem fontos a saját becsületem, ha a magáé veszélyben van. Kitartunk egymás mellett, bármi történjen...

- Ó... hátha maga komolyan...

Magához szorította a leányt.

- Most már nincs egyedül ebben a harcban, Maud... Szeretném, ha ezt olyan komolyan venné, ahogy érzem... Írjon néhány sort annak az embernek, és tegye a küszöbre... Én megyek.

...És gyorsan kisurrant az ajtón.

Este volt... Éjfélkor jön... Borckman...

Maud megírta egy levélben őszintén a helyzetet, és a küszöbre tette. Azután lecsavarta a villanyt a szobában, cigarettára gyújtott és várt.

Az elmúlt eső nyomán nagy lomha cseppek hullása cuppant időnként, és békák kvartyogtak a pállottan forró indiai éjszakában... Pára burkolta vastagon a szigetet.

Azután messziről egy hajósziréna sírt hosszan, búgva, bizonyára mélységes köd ült az óceánon. Félóra is eltelt. A cseppek halálos egyhangúsággal jelezték az idő múlását.

Nyugtalan szorongás nyomasztotta Maudot. Az éjféli találkától nem félt. Félix miatt érzett lelkiismeret-furdalást. A vidám, lelkes szemű jó barátja esetleg bajba keveredik most miatta.

Valamelyik emeleti folyosón léptek csoszognak... Egy ajtó csapódik, vízcsap zuhog... Csend... A kertben valami lehullott egy fáról, tompa puffanással. Pinceízű virágillatot lehel a föld, és beárad lassan a szobába, ahogy felszabadul a légnyomás szorításából. Négy-öt moszkitó is döng körülötte, és egy közeli szobában tizenkettőt kondul...

Éjfél!

Borckman órája.

Reccsen a moszkitóháló: egy denevér vágódott neki. Maud megfordul. Csodálatosan nyugodt. Az ablak előtti sötétből előbukkan egy mozdulatlan pálmakorona, révetegen tűző, füstfehér, bizonytalan holdfényben.

"Hui-Hi, Hui-Hi, Hui-Hi..." - ismétli idegőrlő azonossággal egy vakmerő kis manguszt, és prüszkölve felhördül, ahogy összecsapott a kobrával...

Csend.

Valamelyik már elvégezte. A manguszt vagy a kígyó, esetleg mind a kettő?...

Indiai éjszaka...

Az éjfél utáni, ellenkező szél, a poshadó mangroveingovány enyhe záptojás-légáramlását vegyíti a nedvesen lihegő kert szagával...

Cseppek hullásában dermedő mélységes csend. A holdfény elvonult, és az éjszaka, mint vastag, megfoghatatlan, fekete fal áll a szobában.

Maud előveszi az öngyújtót, cigarettát tesz a szájába...

- Nem rágyújtani!

A szobában szólalt meg a hang. De nem az ajtó irányából. Aki megszólalt, az bizonyára itt tartózkodott, mielőtt Maud bejött. Itt lapul órák óta.

A leány engedelmesen letette az öngyújtót és a cigarettát.

- Maga az, Borckman?

- Igen.

- Hallotta tehát, amit az imént beszéltem azzal az úrral. A füzet az irodában van egy boyruhában. A küszöbre egy levelet tettem magának, mert nem tudtam, hogy a szobámban bújik. Adjon haladékot arra, hogy megszerezzem ismét a jegyzetet.

- Gondolkozni kell. Holnap ismét üzenet lesz az ajtónál. Maradjon csendben.

Maud nem látta a beszélőt. A szoba legtávolabbik sarka felől jött a hang. A leány nem is fordult arra. Egyszerre az ajtó hasadékán kihunyt a folyosólámpa fénye. A látogató négy hatalmas ugrással ott termett, lenyomta a kilincset, és máris kinn volt...

Két másodpercig úgy látszott, visszatér a vigasztalan csend...

De egyszerre mintha az ördögök szabadultak volna el...

- Megvagy - dörgi egy hang, de nyomban rá csörömpölés, puffanás, futó léptek, zuhanás és egy elhaló, vészes kiáltás:

- Fogják el. A gyilkos! Fogjááák el!

Bumm! Bumm! Bumm!

Három lövés!

Maud zsibbadtan ült.

Ismét világos lett. Ajtócsapkodás... zaj... A folyosón hangok...

- Megsérült, Elder?...

- Elég jól fejbe ütött valaki... Sajnos, a lámpa kihullott a kezemből, mielőtt meggyulladt volna... Kösse át a fejemet...

- Vaktában lőttem a sötétben, nem tudom, eltaláltam-e... - mondta a kapitány. Azután tökéletes hangzavar nyelt el mindent.

Felébredt lakók siettek elő.

- Az isten szerelmére - süvöltötte Wolfgang hangja -, mi történt?

- Azonnal távozzék mindenki a szobájába - rendelkezett a kapitány. - A rendőrség minden körülmények között fenntartja a rendet.

Erre természetesen hisztériás rettegés lett úrrá mindenkin.

Magányos hölgyek elhatározták, hogy együtt hálnak, és égve hagyják a villanyt reggelig. Raverdan márki tetőtől talpig felöltözve bicegett elő, botjára támaszkodva, és egy régimódi párbajpisztoly remegett a jobb kezében.

Sergius herceg csak a fordulóig jött. Amikor látta, hogy Maud ajtaja előtt csoportosulnak az emberek, elájult. Shilling, Tonga-sziget kormányzója átkarolta hirtelen.

- Orvost!... Orvost! Valaki rosszul lett... - kiáltotta.

Néhány nő sikoltozni kezdett, a francia attasé ötéves fia tele torokból bömbölt, és Wolfgang igazgató halálsápadtan állt, homlokára lógó hajáról verejtékcseppek hullottak.

Nagy nehezen helyreállt a rend.

Markheit injekciót adott a hercegnek, azután Eldert vette kezelés alá, aki egy teljesen átvérzett rongyot szorított a fejéhez.

- Maud... - mondta halkan a herceg.

- Semmi baja - felelte Elder. - Már beszéltünk vele. Ön, kegyelmes uram, menjen a szobájába, mert itt most a rendőrségnek zavartalanul kell végeznie a munkáját...

Miután a herceget elvezették, megindultak Maud szobája felé. Markheit is velük tartott... Nem lehetett tudni, mi van ott, mert Elder csak Sergius megnyugtatására mondta, hogy beszélt Mauddal.

A folyosó telefonjánál Elder megállt.

- Egy pillanatra - letárcsázott egy számot. - Nos? - kérdezte. Azután hallgatott. - Nagyszerű. Köszönöm Sedlintz, kitűnő volt. - Letette a kagylót.

- Mit jelentett Sedlintz? - érdeklődött a kapitány.

- Megkértem legutóbb, hogy ha ismét kialudna a villany, bármi is történjék, rohanjon azonnal a kapcsolótáblához, és készítsen a fogantyúról ujjlenyomatot.

- Bravó! - mondta önkéntelenül Markheit.

- Kitűnő ötlet - hagyta helyben kissé savanyúan a kapitány. - Valószínűleg a cinkos húzza le a fogantyút, hogy sötét legyen.

- Szerintem maga a tettes.

- Miért gondolja?

- Mert tudom, hogy ki a tettes. Szeret háttérben maradni.

- Ismerem az elméletét, tehát nem firtatom az illető nevét. De honnan tudta, hogy ma éjfélkor a leánynál látogatást tesz egy gazember?

- Engedje meg, hogy ezt se közöljem. Igen nyomós okaim vannak. Ön nagyon gyorsan és erélyesen cselekedett, kapitány úr.

- Sajnos valószínű, hogy a sötétben célt tévesztettem. De honnan jött elő az, aki fejbe ütötte magát?

- Egy közeli szobából. Hallottam az ajtót nyikorogni, és nyomban eltalált egy vas- vagy gumibottal.

A leány ajtaja előtt voltak. Elder kopogtatott.

- Igen! - kiáltotta egy nyugodt hang.

Maud derűs arccal nézett rájuk. Most nem színészkedett. Megszűnt minden félelme, szorongása. Ment a sorsa elé.

- Azt hiszem, Borckman kisasszony - mondta Elder -, leghelyesebb lesz, ha megszakítás nélkül elmeséli mindazt, ami ma éjszaka itt történt... amennyiben a folyamatban lévő nyomozást érinti - tette hozzá gyorsan.

- Kérem...

Elmondta, hogy éjfélre találkozót kért valaki levélben, továbbá a különös látogató rajtaütésszerű megjelenését, és pontosan idézte a beszélgetést.

Elder gondolkozott.

- Legutóbbi kihallgatásán azt mondta, hogy nem tud semmiféle "jegyzetről".

- Nem mondtam igazat. Elloptam Decker tanár leírását a banánoxidról. Egy gonosztevő zsarolt valamivel, amiről nem vallok. Oda akartam adni neki a jegyzetet, de sajnos, nincs meg már. Erről sem mondok többet.

- Akkor önt őrizetbe kell vennünk, Borckman kisasszony - mondta sóhajtva Elder.

- Ez természetes - felelte nyugodtan Maud.

- Most térjünk a látogatójára. Bizonyos abban, hogy jól idézte az illető szavait?

- Nagyon jó emlékezőtehetségem van.

- Így kezdte, hogy "ne gyújtson rá"?

- Nem egészen. Azt mondta, kategorikusan: "nem rágyújtani"!

- És végül azt mondta: "Gondolkozni fogok... jeladást talál az ajtónál"?

- Nem egészen: "Gondolkozni kell... Jeladás lesz az ajtónál..."

- Köszönöm. Ezzel az egyik cinkost könnyen elfogjuk. Jó éjszakát, Borckman kisasszony. Bízzék bennem, ha lehet, én kirántom a csávából, anélkül, hogy baja lenne belőle. Kérem, tartózkodjék ezentúl a szobájában. Egy posztot állítunk az ajtaja elé.

A folyosón idegesen kérdezte Eldert a kapitány:

- Miért mondta azt, hogy az egyik cinkos megvan?

- Mert nem nehéz a hotelben tartózkodó bennszülöttek között megtalálni azt, aki ma este a leány szobájában járt.

- Honnan veszi ezt az újabb meglepetést? - kérdezte Markheit.

- Jellegzetes bennszülött szokás, hogy a különféle igealakok helyett legtöbbször az úgynevezett infinitívuszt használják, mivel az ő primitív nyelvjárásaikban alig van igeragozás. Mi azt mondjuk: "ne gyújtson rá, gondolkozni fogok..." A bennszülött így mondja: "nem rágyújtani... Gondolkozni kell".

- Azt hiszem, újra fején találta a szöget... - dörmögte a kapitány.

Már virradt, amikor az irodába értek. Sedlintz és a tisztek teáztak. Mindenki fázott belülről. A harmincöt fokos melegben. A jegyzőkönyv papírján árkokat szántott a ceruza, annyi nedvességet szívott fel minden egyes lap a levegőből.

- Wolfgang igazgató úr hol van? - kérdezte Elder.

Valaki érte ment. Az igazgató rekedt volt, a haja kuszált, a szeme bágyadt, és jeges kezeit dörzsölgette.

- Rémes... rémes... - ismételte folyton.

- Mit sopánkodik?! - szólt rá a főfelügyelő. - Ha nincs ez az átkozott história, akkor egy kis vagyonnal kevesebbet keres. Három hétig, a legutálatosabb évszakban, tele van kitűnő vendégekkel a szálló.

- De ez a botrány, kérem!

- Az csak reklám! A jövő szezonra szállodája tömve lesz.

- Jövőre lejár a tízéves szerződésem, és az állam saját kezelésbe veszi a szállót. Mi a hasznom a reklámból?

- Úgy! Hát maga csak bérlő?

- Igen.

- Egyedül?

Wolfgang habozott.

- Nem... Én alapítottam a fürdőhelyet, és a maláj királytól, aki törvénytisztelő ura volt Kis-Lagondának, tíz évre koncessziót kaptam a vendéglői üzemek kihasználására. De úgy, hogy ő feles társ. A hollandi közigazgatás ezt a szerződést helybenhagyta, a vállalkozó "Neederlandische Bank" is.

- Hogyan lehetséges a kapcsolótáblával ilyen egyszerűen visszaélni egy szállóban? Mától kezdve posztot állítunk oda.

- A villanycentrálé a gépház mellett van, ahol csak a fűtők tartózkodnak és a mechanikus. Még sohasem volt ok arra, hogy elővigyázatosak legyünk.

- A gépház személyzetét kihallgatjuk. Ezenkívül mindazok a bennszülöttek, akik jelenleg a szállóban tartózkodnak, jöjjenek valamennyien az irodába.

Wolfgang ment.

- Itt az ujjlenyomat - mondta Sedlintz.

- Köszönöm. Tessék - felelte Elder, és átnyújtott egy selyempapírban őrzött tükröt. - Ezen ujjlenyomatok vannak. Hasonlítsa össze a meglévővel!

Sedlintz elsietett.

- Honnan vette a tükröt? - kérdezte a kapitány.

- A tettes kezében volt utoljára.

- Ha egyezik a fogantyún talált ujjlenyomattal, akkor letartóztatja?

- Nem. Kevés a bizonyíték.

- Ha ő sötétített el mindent a támadás idején, az csak elég bizonyíték?

- Arra, hogy részese egy hatóság elleni erőszaknak, de én azt is rá akarom bizonyítani, hogy gyilkos, zsaroló, rabló!

- Hogy áll az illető alibije?

- Megdönthetetlen. Több megbízható tanú, jóhiszeműen és eskü alatt vallja majd, hogy együtt volt vele...

- És mégis...

- És mégis ő a gyilkos.

Jött a gépház személyzete, a néger liftes, egy mulatt mixer, egy tamil sofőr, két bennszülött kukta, a maláj levelezőlap- és táncálarc-kereskedő, végül a félvér mosónő.

- Ferguson! Legyen szíves, a bennszülötteket vigye a szomszédos szobába, válassza ki azokat, akiknek kétségtelen az alibije, a többi egyenként jöjjön.

...Ijedt, nagy, kerek szemekkel bámulták a színesek a rendőröket. Rémült sustorgással követték Fergusont.

- Kérem - fordult Elder az olajos overallban álldogáló fűtőkhöz. - Körülbelül másfél óra előtt kikapcsolták az áramot a villanyos centrálénál. Mit tudnak erről?

- Én azonnal kisiettem, mert a melegvíz-kazánnál voltam éppen - mondta a mechanikus -, és amilyen gyorsan csak tudtam, helyreállítottam az áramszolgáltatást. Egy rendőrtiszt, aki kézilámpással jött, előzőleg valamit csinált.

Ez Sedlintz volt, aki ujjlenyomatot vett.

- Mást nem látott?

- Nem.

- Én láttam egy furcsa alakot - mondta az egyik fűtő. - Kokszot talicskáztam a csúszdából, és a fordulónál látszott a centrálé. Egy másodpercre megpillantottam valakit, amint elsuhan. Utánasiettem, de a következő fordulónál eltűnt, és sietnem kellett a koksszal... Nagyon furcsa volt az illető...

- Mi volt furcsa rajta?

- Hát... világosan láttam... Egy tengerésztiszt volt...

- Mi a csoda?

- Én is hihetetlennek tartottam: éjszaka egy tengerésztiszt a szálló szuterénjében...

- Igen. Elég különös... Köszönöm, elmehetnek.

A gépház emberei távoztak.

Ezután sor került a bennszülöttek kihallgatására. Csak kettő nem tudott alibit igazolni: a mosónő és a sziget ritkaságainak árusa, aki mellesleg képes levelezőlapokat is tartott.

- Neved? - kérdezte Elder a mosónőt.

- Dzsilda... én vágyok Dzsájpurból... Indiáá...

- Mosónő?

- Igeen... Lent szutirinben. Miotáá beteg sahib van a hááznál... nem szábáád... feljáárni idee...

- Hol laksz?

- A mosóókonyháában... Laktam rigen emelet, kis szobáá... de mióta váán beteg sahib...

- Ezt tudom. Nem vettél észre semmit az éjjel, ami különös?

- A hold... egész veres... Nem szokott pedig...

- Hol láttad a holdat a szuterénban?! Mi?!

Dzsilda, a mosónő megrémült.

- Á... álmomban... én.

- Te ne hazudj, mert levágatom kopaszra a hajadat...

Most bejött az igazgató Martinnal. A leány esdően nézett a szolgára...

- Ha levágni hajam, één...

- Csend! Szóval, feljöttél a szuterénből, miért, és hol voltál? Beszélj, mert... - és visszakézzel felrántotta a karját, hogy Dzsildának megcsuklottak a térdei rémületében.

- Má... Mártinnal... találkoztam... szeretni hatalmas fehér szolgaa...

- Magával találkozott?

- Igen - felelte habozva Martin. Elder jól látta, hogy zsákutcába jutott, és nem feszegetheti tovább a kérdést, pedig itt valami hiba van.

- Takarodj! - kiáltotta a leányra. - Ezentúl rajtad lesz a szemem.

A leány kisurrant gyorsan, nyakba húzott fejjel, kétségbeesett pillantást vetve Martinra.

A maláj ritkaság- és levelezőlap-árus állt elő. Kifogástalan, ízléses búvárruha volt rajta, sisak nélkül, de egy kék nyakkendőcsokorral. Fekete művészkalapja nélkülözte a karimát, cipőt, harisnyát nem viselt, de csuklói felett régen divatjamúlt mandzsetták villantak elő, és egy csontfejű sétapálcával játszadozott. A búvárruha zsebéből egy táncálarc kandikált ki.

- Neved?

- Csodálatos Nalaya.

- Foglalkozásod?

- Uralkodó és díszműárus.

- Mi?

- A sziget ura vagyok, a királynő kegyelméből, és társtulajdonos minden vendéglői üzemnek Kis-Lagondán...

Ez a közlés még Eldert is meglepte.

- Miért laksz akkor piszkos szobában többedmagaddal?

- Hogy ne tudják, ki vagyok. Nagy szállókban ez előfordul, és inkognitó a neve.

- És... miért árusítasz bennszülött táncálarcokat?

- Hogy pénzt keressek.

- Hiszen úri módon élhetnél a jövedelmedből!

- De akkor más tudna árusítani. Bennszülött igazgatót nem szeretik, táncálarcot igen. Dolgozni jó. Pénzt keresni jó, akkor is, ha mellékkereset sok. Ez így igazság.

Elővett egy álarcot, és szeretettel nézegette. Elder kivette a kezéből.

- Az ilyesmi Kis-Lagondán ritkaság?

- Nagy ritkaság, uram, annyira, hogy nem is találni.

- Hát ez honnan van?

- Lipcséből. Ott nem ritkaság. Gyártják. Nálunk nincs ilyen csúf álarc. Ott van mindenkinek az igazi arca, az elég csúf. Ez is egy nagy igazság.

- Hol voltál az éjszaka?

- Az emeleten. Veled verekedtem, és valaki utánam lőtt.

- Mit?! Te voltál?

- Én. Felosontam a leányhoz, tizenkettőkor beszéltem vele, és amikor kijöttem, te megtámadtál, én megijedtem... bumm... bumm, és futni kellett.

Elder hosszan nézett a vigyorgó arcba. Vagy nagyon egyszerű, vagy nagyon ügyes a magyarázat.

- Mondd, király, tudod te, hogy ki vagyok én?

- Mindenki tudja. Okos és öreg vagy, mint egy krokodil, és a királynő fizet neked, hogy kegyetlen véreb legyél, ezért téged gyűlölnek, és meg fognak ölni.

- Úgy... És azt is tudod, hogy mit szoktam én tenni a gonosztevőkkel, ha hazudnak nekem?

- Ütöd őket, és ők betegek lesznek. De egy királyt nem lehet ütni.

Akkora pofont kapott nyomban, hogy a portás kint a hallban felriadt álmából.

- Azt hiszem, uram, tévedtem. Mégis lehet - mondta a Csodálatos Nalaya szomorúan, és káprázott a szeme.

- Örülök, hogy megértettük egymást. Most mondd el, Nalaya, hogy miért bújtál el egy szobában, és miért futottál el tőlem. De az igazat mondd.

- Az igazat mondom, mert én igen ritkán hazudok. Éjszaka felkeltett valaki álmomból. Sötét volt, nem láttam. Az öreg újságos, akinek dobozában halott csecsemők lelke sír, amikor forgatja, tanú erre.

- Gyerünk!

- Egy hang azt mondta: "Gyere le a mosókonyha melletti szerszámfülkébe, és sok pénzed lesz." Sejtettem, uram, hogy gonosz varázslatról van szó, amit linkség-nek neveznek.

- Mit beszélsz?

- Trónörökös koromban hajófűtő voltam, és megismertem a civilizációt.

- Hm... Folytasd.

- A szerszámfülkében sötét volt. Ott magyarázta el az az ember, aki csak sötétben jön elő, hogy hová kell menni, és hogy nem muszáj lopni sem, csak kapok valami füzetet. Ha visszajövök hozzá, ad nekem ötven forintot. Ez egy nagyon jó ajánlat, uram.

- Mást nem mondott?

- Nem.

Elder körülnézett.

- Nincs itt valahol egy bikacsök?

- Illetve... azt mondta - folytatta gyorsan a király -, hogy ha szembekerülök valakivel, ne féljek, mert lesz segítség... Azután visszamentem a szerszámkamrába, és ott egy matróztiszt nagyon megvert, mert a sötétben az arcára léptem...

- Mit mondasz?

- Végigpofozott egy szűk ruhás matróztiszt a szuterénfolyosón. Ennyi volt.

- Te!

- Az őseimre esküszöm, hogy nem főzlek, villámkezű fehér úr.

- Hogy nézett ki az, aki suttogott?

- Vigyázott rá, hogy ne lássam a sötétben.

- Te sok nagy hazugságot mondtál most, király, és ezért én végül nagyon megverlek, hogy hosszú ideig betegeskedni fogsz. Ez is egy nagy igazság.

- De igen szomorú, uram.

- Pusztulj! Ferguson, menjen vele, és hallgassa ki az öreg újságárust.

Wolfgang következett.

- Mit tud arról, amit a társa mondott?

- Semmit. Egy régi jogszabály köti csak hozzám, alig érintkezünk különben.

Sedlintz jött vissza.

- Tessék... - átnyújtotta a lenyomatokat. - Kétségtelenül azonos a kettő.

- Mi ez? - kérdezte Wolfgang.

- Ujjlenyomatok - felelte Elder különös hangsúllyal.

Az igazgató halotthalvány lett, megrándult rémületében a szája, és hirtelen le kellett ülnie.

Félix éjszaki bolyongása eléggé megviselte Dickman kapitány uniformisát. Hajnalban csendesedett csak el annyira a szálló, hogy a fiatalember a csigalépcső felé merészkedett. A kapitány ruháját mindenesetre illik visszavinni. Pillanatnyilag a szuterénban volt még.

A fene...

A csigalépcső alján egy félvér nő ült egy londinerrel. Félhalkan beszélnek.

- Hiigyjél Máártiin... A fiatalember üzent a főpincérrel, hogy jööjjek... És mondta, hogy iingei nem jól vasalom... Széép ember, gyeerekarcaa van, de neekem csak te...

- Mit akart tőled?

- Te mondtáál, Máártiin, hogy feleségül megyünk veled, ha lesz ezer forint, és csiinálunk nagy üzeem... Te uccáán ciipőt tisztiitsz, én leszek egy gőzös mosó...

- Ha nem sietsz, kapsz még kettőt.

- A fiatalember, a gyönyörű arccal, mondott: ad ezer forint. Ha én segítek őneki kijuutni a veszettzárból... Engedeem őtt keresztül a moósókonyháából, a lefolyó véégén, nagy rácsból csatornáán... Holnap este... tíízkor.

- Akkor ez ölte meg a vendéget.

A lány szelíden mondta.

- Háát megölt... biiztosan kellett szeegényneek. Majd jön máásik vendég, de mi ezer fóórintból megyünk misszióra feleséégnek egymástól...

- De te! Ha ezt megtudják, tíz évet kaphatsz!

- Nem megtudjáák, Mártiin.... fogsz látni... Fiiatalembeer széép és okos, fehér bőőre, fekete, hosszú szemöldöke...

- Gyilkos.

- Az is előfordul...

- Most menni kell. Csak azt mondom; vigyázz!... És engem ne márts be, ha baj lesz...

Csókok cuppannak. Azután Martin felmegy, a nő visszavonul a mosókonyhába és dúdol.

Félix is indul. Az emeletre. Most visszaviszi Dickman ruháját. De mit vesz fel? Távolabb, a kazánháznál egy biztonsági lámpa fénylett kéken... Néhány zsíros overallt látott meg. Az egyiket felvette. Egy széttiport vászoncipőt is talált... Így... És most gyerünk...

Visszavitte Dickman ruháját. A kapitány tisztítás céljából akasztotta ki. Ezzel szemben olyan lett, mintha egy éjszaka alatt elhordták volna.

Most Maudhoz!... Óvatosan osont a lépcsőn, aztán a folyosón... A fordulónál kikukkantott...

Ijedten hőkölt vissza.

Maud szobája előtt egy rendőrposzt állt!

Tudta nyomban, hogy miről van szó. Letartóztatták! Megfordult, és végigsietett a folyosón. Nagyon határozottan, minden óvatosság nélkül felment az első emeletre, és kopogtatott egy ajtón.

- Tessék.

Belépett. Elder pizsamában ült az asztalnál, és teát főzött.

- Letartóztattad? - kérdezte Félix.

- Csak őrizetbe vettem.

- Amikor ma éjjel őszintén elmondtam neked mindent, akkor azt ígérted, hogy nem veszed tudomásul.

- A leány önként vallott a kapitány előtt. Nem tehettem mást. Igyál teát.

Félix szomorúan kavargatta a forró italt.

- A füzetet nem találtad meg?

- Nem. A ruhát levitték az irodából a mosodába, és amikor megnéztem, nem volt már benne semmi. Valaki megelőzött.

- Nem lehet segíteni a leányon?

- Van remény. Én bízom.

- Ide hallgass, Elder, te iskolatársam voltál és barátom. Ma is az vagy. Egy pillanatig sem haragudtam rád, amikor vigyáztál rám, mint valami rabra, elloptad a ruhámat, hogy pizsamában kellett szökni. Talán igazad volt, amikor így teljesítetted az apám rendelkezését. Nem haragudtam rád. De ha ezt a leányt nem tekinted kivételnek ha szigorúan ragaszkodni fogsz a kötelesség parancsához...- Abbahagyta. - Én nagyon léha fiú voltam. - Kezdte újra. - Ez most más. Szeretem a leányt, és elveszem feleségül. Ha kell, a büntetésének kitöltése után. Ott fogom várni a kapuban, amikor szabadul...

- Kitűnő leány...

- De talán nem muszáj. Ide hallgass: nekem itt most már bujkálni kell végig.

- Sajnos. Előbb kellett volna rád találni. Semmiféle alibid sincs.

- Így van. De hát ezen már nem lehet segíteni. Majd bujkálok... Az is lehet, hogy meg fogok szökni, és a leányt magammal viszem.

Rövid szünet következett.

- Most én mondok neked valamit, Félix. Azt nem említetted az imént, hogy én ott álltam Weltewredenben; egy tönkrement ügyvéd, és te felsegélyeztél, behoztál a rendőrséghez. Sohasem fogom ezt elfelejteni neked. De ha szökést kísérelsz meg Borckman kisasszonnyal, én résen leszek, elfoglak mindkettőtöket, és teljesítem azt amit a rendőri becsületem megkövetel. Azután majd beadom a lemondásomat, mert ezzel mint gentleman tartozom. Neked és magamnak, miután neked köszönhetek mindent.

Félix felállt.

- Megértelek.

- Bízzál bennem és az igazságban. Nincs elveszve semmi. Légy türelemmel.

- Nem hiszek neked. Szervusz.

És ment. Nem is használta ki az alkalmat, hogy Eldernél megborotválkozzék, pedig fél arcán már ijesztően terebélyes szőrzet nőtt. Egyenesen a leány szobájához sietett.

- Mit akar? - kérdezte a rendőr, kissé álmélkodva a félig szőrös, overallos emberen.

- Talán nem lehet bemenni? - mondta hangosan Félix. - A melegvíz-csapot szerelem. Letelefonáltak.

A rendőr kopogott, és kinyitotta az ajtót. Félix a küszöbre állt, hogy Maud lássa.

- Ide kell a szerelő? - kérdezte a poszt.

- Igen - felelte Maud. - Én kértem.

- Hát csak siessen - mondta Félixnek a rendőr, és utat nyitott, hogy a szerelő bemehessen, azután szalutált, és visszalépett a folyosóra.

Miután az ajtó becsukódott, Maudhoz sietett, és megcsókolta a kezét.

- A füzet? - kérdezte a leány.

- Elveszett... eltűnt. Nincs sok idő, Maud, röviden: szedje össze egy neszesszerbe a legszükségesebb holmikat. Legyen minden pillanatban készen arra, hogy szökünk.

- Nem!

- Hallgasson!

Szinte gorombán beszéltek, és Félix magához rántotta a leányt. Erősen átölelte.

- Elszökik velem, Maud. Amerikába megyünk. Ha innen kijutunk, akkor bármelyik kikötőből játszva továbbmehetünk.

- Nem akarok... több... áldozatot - védekezett kevés meggyőződéssel, és egészen a férfihoz simult.

- Szeretem, Maud. Semmi más nem fontos! Szeretem, és akár elszökik, akár nem, osztozni fogok mindabban, ami magával történik...

Közben már szinte összeért a szájuk...

Amikor Félix újra a folyosóra ért, már megindult a szálló nappali élete. Pizsamás lakók siettek a fürdőszobák felé, mintegy uniformizálva: karjukon törölköző, kezükben szappan és fogkefe.

A lépcsők felől csörömpölés hallatszott, parázzsal melegítő kokszkályhákat hoztak. Néhány szobában kikezdte a rozsda a lakók fémtárgyait, és a vasalt fehérnemű közé bekúszott a penész, amely két-három páratelt nap múltán már ott úszik a levegőben a déltengeri trópuson. Egy elszánt kereskedő engedélyt kért, hogy önként vállalva a vesztegzárat, felállíthasson a Grand Hotelben kokszkályhákat, miután fűtőberendezése a szállónak nem volt. A rácsos tartályokat parázzsal töltve állították a szobákba.

A bágyasztó meleg ellenére mindenki örült a "fűtésnek", mert a falak dohosak lettek, és a moszkitók ellen nem volt védekezés, bár az elfüstölt citronellafű bűze fojtogatóan terjengett.

Az éghajlat már a nedves évszak kezdetén alkalmatlan volt arra, hogy fehér ember szervezete életképesen működjék benne. A pestist sikerült izolálni, de egy maláriás eset máris előfordult. Jörins kisasszonynak egy gutaütésszerű reumatünet megbénította a két lábát. Ízületek sajogtak, féloldali főfájás, hörghurut és gyomorirritáció vonult végig a szálló lakosain. Néha órákig sárgás, rossz szagú köd borult a szigetre, hogy azután szünet nélkül zuhogjon dobolva mindenen a sűrű trópusi zápor.

Hihetetlen mennyiségű alkohol fogyott a bárban. Ez melegített, és szüntette a hasogatásokat... A vendégek ingerlékenyek, rosszkedvűek voltak, sok veszekedés, intrika fordult elő, és az egyik emeleti szobában mellbe lőtte magát egy angol lord, akiről azután kiderült, hogy Hollandiából szökött, sikkasztó pénzbeszedő... Millió rovar és giliszta özönlése indult meg a nedves földből már az első tartós zápor nyomán. A hangyák ellen alkalmazott petróleumlocsolás csak egy kínzó aromával többet jelentett a fullasztó légkörben.

Odette Dufleur, a gyönyörű belga direktrisz megmérgezte magát adrenalinnal, amit a márki használt asztmatikus zavarai ellen; most élet és halál között van, senki sem ismeri a szomorú eset előzményeit.

Néhányan vég nélküli kártyázásba kezdenek. Petrovna bárónő lépten-nyomon sírógörcsöt kap, Markheit mindent megpróbál vele, és közben eltűnik a zsebórája...

Félix már csak borotválkozni szeretne. Végigődöng az emeleti folyosókon. Az egyik szobából végre kijön Erich Kramartz, a filmsztár szépségű fiatalember gyerekarccal, festőien ívelt, bizonyos fokig mesterségesen jó karban tartott szemöldökkel. Még nincs harmincéves. Felső zsebéből selyemkendő lóg ki, duplasoros ruhája szabászremekmű.

Fütyörészve, frissen elmegy.

Félix benyit a főkulccsal Kramartz szobájába. A fürdőszobába siet.

Elő a borotvát! Gyerünk. De éppen, hogy bekeni krémmel az arcát, fordul a kulcs.

Jönnek.

Kramartz tér vissza Houldnéval. A molett, balzaci korba érő szépasszonnyal.

- Miért csinálja ezt, Marjorie? - mondja a fiú nyűgösen és türelmetlenül. - Ha egyszer elhatározta, akkor már ne kínozza magát.

- Értse meg, Doddy... nem olyan egyszerű... - felelte Houldné remegő hangon. - Ha egyszer kiléptünk a szállóból, és Arthur visszavonhatatlanul megtud mindent, akkor már... hiába.

- De itt vagyok én...

- Most. És ha egy év múlva nincs? Doddy! Én nemcsak a férjemet, hanem a gyermekemet is otthagytam... Senkim sincs, csak maga...

- Az nem elég? Szeretem, Marjorie...

- Még csak huszonhat éves... és én...

Houldné negyvenkét esztendős asszony volt. Szép arcú, telt, de arányos idomú nő. Szeme sarkában és a torka körül néhány ránc volt, de ez csak akkor látszott, ha nem púderozta eléggé magát.

- Kairóba megyünk, Marjorie. És valami okos dolgot csinálunk...

- És ha nem sikerül?

- Sikerülni fog!

- Mit remél az ékszereimért?

- Magas árat. Csupa gyönyörű kő, ma jól áll a briliáns... Elsősorban egy szép kis fészket rendezünk be, és bőségesen marad még arra, hogy egzisztenciát teremtsünk magunknak... Boldogok leszünk, Marjorie.

- Ó, Doddy... Olyan nehéz nekem.

A fiú átkarolta.

- Mert szörnyű ez a nedves klíma. Az embert érzelgőssé teszi...

- Nem... nem... tőled félek... Ki vagy te?

- Most megint azzal jön, hogy táncos voltam? Talán lenéz?

- Ne haragudj, Doddy.

- Hát ezzel torkig vagyok! - Kizárta az íróasztalfiókot, és letett egy kazettát a nő elé.

- Itt vannak az ékszerei, kérem! És menjen vissza az otthonába.

- Ne haragudj, Doddy. Nem akartalak bántani.

- Sért, hogy a múltamat hánytorgatja! Szigorló mérnök voltam, elszegényedtünk, az apám beteg lett, kellett a pénz, hát táncoltam...

- Tudom, tudom... Bocsáss meg, de... szeretlek, és félek tőled... Ne haragudj...

Újra átölelte.

- Gyáva kis Marjorie-m... Bízzál bennem...

Félix egy ősrutinié gyorsaságával mászott ki a létrára, onnan a mosónő szobájába, hogy azután ismét a folyosóra érjen. Mit tegyen? Lemegy a szuterénba. Ott csak lesz egy nyugodt hely ahol megborotválkozhat... Gyorsan a csigalépcsőhöz.

A szuterénban sem volt nyugodt a légkör. Munkások dolgoztak a kazánház körül. Ide-oda járkáltak... Egy mellékfolyosón nyitott vasajtót vett észre.

A raktár! Itt tartják az üres bőröndöket. Éppen a teherlifthez visznek egyet...

- Csak hagyja nyitva a raktárt, hogy kiszellőzzön, és kokszkályha is kell, mert penészes lesz minden koffer - mondta Martin a boynak. Azután elmentek a liften.

Félix besurran. Jó mélyen bemegy a raktárba. A végén egy kis, kertre nyíló szellőzőablak világít magasról. Igazán szörnyű szag van itt. Nem is tudta, hogy a penészes bőr ilyen irtózatos tud lenni. A pinceablak közelébe igyekezett, mert úgy érezte, hogy nyomban rosszul lesz, ha nem kap friss levegőt. Néhány táskát eltolt. Egy útban álló, nagy bőröndöt félretolna könnyedén, de nem megy... Miért olyan nehéz? Felállította, és úgy görgette tovább, hogy egyik végéről a másikra forduljon.

Végül leült a földre, kitette a "Sidney Crick" felírású, gyöngyház nyelű borotvát maga mellé, és keresgélte a krémet... De a bűz elviselhetetlen volt. Még közelebb akart kerülni az ablakhoz... Rémes.

Újra megfordította a bőröndöt. Egyszerre kinyílt a fedele, és egy holttest zuhant ki belőle a földre.

A meggyilkolt Villiersné teteme volt!

Borzadva, zsibbadtan állt. Az alvadt vérrel belepett holttest nyitott szájjal, merev szemmel, görbült tagokkal, mint valami szörnyeteg feküdt ott, és pillanatok alatt fojtogató bűzzel telt meg a pince.

Semmivel sem törődve botorkált az ajtó felé.

- A fene ezt a sok penészes bőröndöt - kiáltotta egy hang. - Zárd le a raktárt.

A vasajtó becsapódott. A retesz lehullott. Félix úgy érezte, hogy elájul. Egy nagy szekrényládát felállított, és erről elérte az ablakot. Nem törődött semmivel. Kimászott a szabad levegőre. Szerencséjére az alkonyodó kertben zuhogott az eső, és senki sem látta. Három lépést futott. A legközelebbi ablakon benézett. A mosókonyha! Ez jó! Gyorsan beugrott. Ágy és asztal is volt itt. A vesztegzár idejére berendezték Dzsildának. Az asztalon egy kis neszesszer. Lopta a nő, vagy itt felejtette valaki?

Kimerülten, lihegve ült le. Két kezébe szorította a fejét. Mi történt?

Villiersnét megölték. Világosan látszott egy iszonyú vágás a torkán. - Ki ölte meg? Doddy! A dzsigoló! A szicíliai özvegy mesélte a papnak, hogy Villiersné Doddy után jött. Houldné nem más, mint a másik asszony, aki otthagyta a férjét. Elder a nevét is megmondta: Arthur Cocklinné. Doddy el akar ma szökni az asszony ékszereivel. Villiersné súlyos akadályt jelentett Doddy tervei számára, tehát a dzsigoló megölte a szerkesztő feleségét, ládába rejtette, és egyszerűen leküldte ide a raktárba. Ma este elmegy Marjorie ékszereivel, és vége az ügynek...

Szóljon Eldernek? Nem! Ő is a mosókonyha levezető csatornáján keresztül akarja elszöktetni Maudot. Ha elfogják, és megemlíti, hogy merre akart szökni, akkor ide őrt állítanak...

Fusson az a gazember! Hiszen Maudról van szó.

Fusson ez a férfi bestia, és verje meg az Isten...

Lassan megnyugodott. Odament a lefolyó végződéséhez. Gömbölyű, ráccsal fedett csatornanyílás volt itt. Egy ember éppen hogy elfért benne. Vaslétra vezetett a mélybe.

Most elsősorban is borotválkozik. Visszament az asztalhoz. Talán a neszesszerben van tükör. A nyitott neszesszerből megállapíthatta, hogy abban valóban volt tükör, de eltört vagy kivették. Ehelyett tele volt kisebb tárgyakkal, amelyek feltűnés nélkül lophatók szórakozott vendégek szobáiból: teknősbékafésű, varrókészlet, pudrié...

Becsukta a kis fekete táskát. Nem baj. Tükör nélkül sem lehetetlen. Már keresgélni kezdett a zsebeiben, mert nem találta a borotvát, amikor hangokat hallott.

Gyorsan az ágy alá. Hiába. Ez most már mindig így lesz. Ágy alatt, világítóudvarban vagy szekrényben. Úgy megszokta, hogy nehéz lesz másképp. Dzsilda jött be. Dúdolt, és egy kosár ruhát tett le. Felcsavarta a villanyt, mert már sötétedett.

- Te! Dzsilda! - kiáltotta valaki. - Gyere gyorsan!

- Mi történt?

- Halott vendéget találtak a poggyászraktárban!

- Ó!

Kirohant. Martin és a boy megtalálták a halottat, amikor visszajöttek egy kokszkályhával a poggyászraktárba. Munkások, szolgák állták iszonyodva körül a tetemet.

- Senki se menjen közel! - kiáltotta Martin fontoskodva - lábnyomok lehetnek a helyszínen!

A néger boy, aki Elderért ment, lihegve jelentette:

- Már itt vannak!

Jött a rendőri bizottság. A tisztek, a kapitány, Elder és Markheit.

- Tudtam - mondta a főfelügyelő bólogatva. - Villiersné.

Azután megkezdődött a vizsgálat. Egy félórával később letartóztatták Vangold terménykereskedőt, miután maga is elismerte, hogy az elvágott nyakú tetem mellett talált "Sidney Crick" felírású gyöngyház nyelű borotva az ő tulajdona.

Este volt. Dzsilda visszatért közben a szobájába dúdolni. Azután egy szobaasszony jött késve, mert kihallgatták. Most hozzáláttak, hogy kiteregessenek egy kosár fehérneműt. Dzsilda hajtotta szét a ruhát, a szobaasszony összeszámolta.

- Két lepedő... egy huzat...

- A kispárnát ne száámold, az az enyém... Téged mineek hallgattak ki...

- Én ott voltam, izé... hogy mondják... ha éjjel fenn kell lenni?... Megvan: inspekciós! És kérdezték, mit láttam gyanúst? Megmondtam... az csendes folyosó... és Vangold úr gavallér ember. Egyszer adott egy forintot, hogy vigyek levelet meg virágot a Petrovna bárónőnek... És másnap is adott egy forintot, hogy vigyek még egy levelet de a bárónő azt üzente vissza, hogy nála nem maradt semmiféle arany töltőtoll... Hát most folyton sír a detektíveknek, hogy a feleségével kell beszélni... telefonáljanak...

- És tee mit vallottáál...

- Hogy semmi furcsát sem láttam. Én csak egy éjszaka voltam ott az emeleten infekciós... Négy paplanlepedő... Az ötödik varrodában van...

"Szegény Vangold" - gondolta Félix az ágy alatt, és nagyon szenvedett, mert hangyák és százlábúak mászkáltak rajta.

- Ha a harmadik emeletről kérdeznek, ott lett volna mit vallani. Az egy szép disznóság... A Tonga-szigetek kormányzója, ez a Shilling, meg a Dickman kapitány, átvették múlt héten a Brunsnak érkező cigarettákat. Megvesztegették a portást... Három kisdunyha... Én meg véletlenül hallottam... Nekem is adtak ötven forintot, és azt mondták ha nem derül ki, kapok majd még ötvenet... és vigyem tőlük a cigarettákat Brunsnak, mintha a posta hozta volna... Ez a Bruns Kínába csempész fegyvert. Ezt a Ferdinánd meséli. Itt nagyon büntetik, ha valaki máshová fegyvert csempész Jáváról. És rengeteg pénze van, pedig valamikor matróz volt, és már ült is... Most havonta küldik neki Simon Artztól, a saját keverésű dohányból, nevére kiállított hüvelyben a cigarettát...

- Jéé... az a kööpcös, akii úgy mégveerte a liftest a múltkor?

- Az, az... És adott neki ötven forintot, mert nem rossz ember, csak nagy paraszt... De most már nem ver meg senkit, mert megmérgezték, meghal, és elássák. Ezt is Ferdinánd mondta. Ő takarékos szobapincér, és ezért lopja a vendégek cigarettáit. És beteg lett. Erre ő mondta, hogy azt a Brunst mérgezik. Átkutatta Dickman úr szobáját, és talált valami mérget kenderből és zöld mákhajból, ami dohánnyal szíva megöli lassan az embert... És azt mondta, hogy itt sürgősen tenni kell valamit, és azonnal megzsarolta a kapitányt meg az angolt, úgyhogy most vesz majd egy oldalkocsis motorkerékpárt... Tedd külön a nyolc kék selyem huzatot, annak a belga Odette-nak a magánneműjéhez tartozik. Mindene kék selyem, és most öngyilkos lett. Martin mondja, hogy a cukorbáró, akinek versenylovai vannak, lemondott róla, és azért...

Félix már nem érezte a férgeket. Döbbenten hasalt a vaságy alatt... Eszébe jutott, hogy milyen rosszul volt, amikor a "Bruns"-féle cigarettákat szívta. Hát persze! Megmérgezték a cigarettákat! És odatették a küszöbre a mimózákat, Li Shing üzenetét! És ez most azt hiszi, hogy az átok...

- ...A Ferdinánd, takarításkor látta, hogy ez a nyugalmazott Dickman apró ágyúkat is tart a fiókjában, és egyszer hallotta, hogy mondta Shillingnek: "...ha kiköthetünk Tonga-szigeten, akkor az angol szállítóhajókat a kalózok nem bántják". És megállapodtak, de azt mondta a Tonga-sziget kormányzója, hogy rakodni nem enged, és a központi kormány sem kaphat fegyvert. Mondta Dickman, hogy annak csak ez a Bruns szállít, és megegyeztek. Ezért Ferdinánd kizsarolt tőlük egy nyári ruhát és két látcsövet. A Lidia is zsarol egy jávai ügyvédet, mert gyereket neveltet itt a missziónál, és a másodikon a liftes zsarol egy előkelő nőt, az olasz úrlovas miatt...

- Csáák a mosókonyhában nincs sóóha melléékes...

A folyosón kihunyt a villany. Csak néhány apró, kék biztonsági lámpa égett...

- Jó éjszakát - mondta a szobaasszony, és ment a kosárral. Dzsilda leoltotta a villanyt. De nem vetkőzött. Várt...

Messziről guruló zörgés hallatszott. Tolták a szenet a kazánhoz. Azután csend. Csak az örökös egyforma záporzúgás lármázott... Félóra is eltelt.

Kopogtak.

- Mártin?...

Nem jött válasz. Nyílt az ajtó. Valaki bejött.

- Ne gyújtson villanyt... Én vagyok - suttogta Kramartz. - Nyissa fel a csatornát. Ha elindulok, megkapja a pénzt... Figyelmeztetem, hogy tízévi börtön jár azért, amit tesz. Hát úgy tartsa a száját.

- Ó... sahib... Dzsildáá... néma lesz...

A fiú is, a leány is zajt okoztak járás közben a vaksötétben. Így Félix kisurranhatott az ágy alól. Kramartz a mosónő után botorkált, Félix a csatorna felé osont. Kramartz csak egy kis lakktáskát vitt. Houldné ékszereivel!

- Kicsit nehéz felnyitni - nyögte Dzsilda a csatornát fedő rácsnál.

- Eressz! - Odament, a zsebéből elővett valamit, vesződött kissé a rostéllyal... zörrenés... Nyitva volt, és vízzuhogás hallatszott. Kramartz felkapta a táskát, átnyújtotta a lánynak a pénzt... Csattant felette a visszahelyezett fedő, és lesietett néhány létrafokon...

Visongva, fújva sok patkány futott szét. Egészen a falhoz simult, hogy ne lépjen véletlenül a kanális vizébe... Minden fordulónál egy kis lámpa pislogott, gőzszerű páraburokban... Már a tizedik feljárót is elhagyta, amikor végre megindult egy vaslétrán... Hallgatódzott. Csend volt... és sűrű, súlyos köd... Ismét előkerült a szerszám, feltolta a tetőt... és kinn volt!

A bennszülöttek negyedébe ért, messze kinn, valahol a tengerparton. Később egy utcakereszteződésnél riksakulit hallott trappolni. Nagyot tapsolt. A kétkerekű odajött eléje.

- A kikötőbe - kiáltotta, miközben beült. A kuli máris futott.

...Egy óra múlva a Surabayába induló gőzösön volt. Megkönnyebbült sóhajjal roskadt a keskeny ágyra, és kinyitotta a táskát, hogy megnézze a kincset, Marjorie csodálatos ékszereit...

A táskában kisebb holmik voltak. Teknősbékafésű, varrókészlet, pudrié... és általában mindaz, amit Dzsilda szokott eltulajdonítani a szálló vendégeitől... De ékszer sehol...

Sápadt, eltorzult arccal kiejtette a táskát, és mindenféle holmi gurult szét a padlón...

Amikor Dzsilda villanyt gyújtott, felkiáltott ijedtében. Egy félig szőrös ember állt vele szemben, táskával a kezében.

- Hallgass! Kicsempésztél valakit a vesztegzárból! Ezért Szumbavára visznek.

- Könyörgöm, sahib...

- Egy módon megmenekülsz! Legkésőbb másfél óra múlva itt leszek egy hölggyel. Ha lemegyünk a csatornába, akkor titok marad az, ami történt. Ha nem vagy itt másfél óra múlva, akkor feljelentelek.

- Itt leszek, sahib.

Félix felment a lépcsőn, kezében a kistáskában Marjorie ékszereit vitte. A sötétben, mialatt Doddy a ráccsal vesződött, elcserélte az ékszertáskát Dzsilda neszesszerével.

A kihalt földszinti folyosón megállt egy ajtónál.

Hallgatódzott. Egy síri, rekedtes hang ezt mondta éppen.

- Hiába... voltam két napig... külön... Én is elvesztem... Ez egy ragályos átok volt...

- Sajnálom, Hacker... - szólt egy másik síri hang. - Már nem... utálom magát... A halálos magányomat... megosztotta... Köszönöm...

- Én nem...

Gyufa sercent. Az egyik rágyújtott.

- Tudja... - lihegte gyenge hanggal Bruns - sok mindent... másképp csinálnék... ha... ha nem kellene meghalnom... Aljas barom voltam... Pedig annyi pénzem van... annyi... és... nem tettem soha... semmi jót... Most már késő... Valaki megátkozott...

- Én mindig azt hittem, hogy ez marhaság...

- Én is... Most kiderült, hogy mégsem az. A harmadik mimóza után... most meg kell halnom...

- De hát, hogy jövök én... ehhez... minden külön mimóza nélkül?!...

- Inklinál... az átokra...

Mély sóhaj.

- Rosszul csináltam, Hacker...

- Szédülök... Mr. Bruns...

- Ne mondja... Bruns... Hermann Thorn vagyok... De nem használom... ezt a nevet... Köröznek egy... régi rablóvezért... Kairóban kiraboltam a hajópénztárt... Most már megmondhatom.

Csend...

- Hol vannak a régi... szép idők.

Félix kopogtatás nélkül belépett, és gyorsan így szólt a két meglepett emberhez:

- Röviden, nincs időm. Legyenek olyan hálásak, és ne érdeklődjenek irántam. Nincs semmi bajuk. Az átok ostobaság. A cigaretta meg van mérgezve. Ne szívják. Igyanak szeszt és feketét, két nap alatt kutya bajuk...

- Honnan... tudja?

- Egy konkurens csempész rendszeresen mérgezi a cigarettáit. Jobbulást.

Kisurrant, és becsukta az ajtót.

Bruns sárgás, zsírosan verejtékes, halálosan beesett arca csodálkozva meredt az ajtóra.

Azután összenéztek Hackerrel. Két halálfej. Mert a másik is leromlott állapotban volt. A szemei két sötét foltból világítottak bágyadtan. De máris felkapta az egyik üveg pálinkát, és a szájához szorította.

- Gazemberek... - sziszegte Bruns. - Ezt az angol ügynökök tették... De megkeserülik... mert ha igaz, hogy meggyógyulok, akkor jaj nekik... Héé! Tegye le azt az üveget, maga pióca!

- Mi? - lihegte elégedetten Hacker - az imént még azt hittem, hogyha meggyógyul, akkor vasárnapi iskolát fog nyitni.

- Hülyeség! Elsüllyeszteni a hajóikat... a gazoknak... mit vigyorog?

- Csak... gondoltam... - csuklott - App... ropó: nem akar énekelni?

- Nem!

- Pedig... én jó titkára vagyok...

- Maga nem a titkárom! És nem is lesz soha!

- De... gondolja meg, Mr. Hermann Thorn...

Bruns az ajkába harapott, és csendesen mondta:

- Különben lehet, hogy alkalmazom...

Másnap a maláriások mellett két heveny alkoholmérgezést is bejegyzett Markheit a naplójába.

...A fiatalember végigosont a folyosón. A leány ajtaja előtt nem állt rendőr... Mégiscsak segíteni akart a főfelügyelő?... Kopogtatott. Azután lenyomta a kilincset és belépett...

A sötétben, a leány megszokott helyén, a karosszékben egy árnyat látott.

- Maud... - suttogta bizonytalanul.

- Nincs itt - felelte egy nyugodt hang. Elder ült a karosszékben.

- Hol van a leány?!

- Jó helyen. Miután tudtam, hogy meg akarod szöktetni, biztonsági intézkedéseket tettem. Maudot szigorúan őrzik.

- Elder!

- Nézd öregem, itt az igazság küzd a bűnnel. És az igazságnak, a maga rideg útján, a lovagiasság összes szabályai szerint győzni kell. Ebben hiszek, ezért élek, és nem alkuszom. A leányt tisztázni kell. Ha megszökteted, evvel egy gazember malmára hajtod a vizet.

- És ha nem sikerül tisztázni?

- Akkor... akkor...

- Akkor tönkretetted...

Elder gondolkozott.

- Nyugalom, Félix. Sok esélyünk van. Azután keresem a szőnyeget. Egy nagy perzsát nehéz megsemmisíteni, és a személyzetet talán mégsem avatják be... Elégetni nem lehet... Ha a szőnyeg előkerül, akkor nyertünk!

- Miféle szőnyegről beszélsz?

- Egy rozsdaszínű perzsáról.

- Azt... amikor én fürödtem... Wolfgang a 102-esbe vitette.

- Mit mondasz?! A beomlott falú szobába?

- Igen.

- Istenem, ha ezt előbb tudom... Miért nem szóltál... Gyerünk! - Még sohasem látta ilyen izgatottnak Eldert.

Siettek...

...A vizes, dohos szobában ott volt a szőnyeg. Elder letérdelt, azután...

Félix szinte hanyatt esett meglepetésében. A főfelügyelő végigfeküdt, és arcát a szőnyeghez szorítva szaglászott...

- Igen... - suttogta azután. - Jól sejtettem... - És lázasan csillogott a szeme. - Nem kell menekülni, öregem. Most már biztos minden! Gyere, csavarjuk össze a szőnyeget...

Ebben a pillanatban kialudt a villany...

- Vigyázz! - kiáltotta Elder, de későn. Félixet valaki, aki a nyitott ajtón belopódzott, fejbe ütötte, hogy elájult. Elder háromszor tüzelt. A lövések félelmetesen visszhangzottak. De nem a támadóra lőtt, hanem a levegőbe.

Közben a szőnyegről egy lobbanással nagy láng csapott fel. Éterbombát dobott valaki a perzsára, de máris kisurrant, és Elder, aki megbotlott Félix testében, nem érte el a menekülőt. Félixet magával vonszolta és rohant... De mintegy megbeszélt jelre, minden fordulónál kézilámpák csillantak fel. Rendőrök siettek előre meghatározott helyekre. Elder négy-öt fokonként ugrált le a vaslépcsőn...

A menekülő minden emeletnél egy lámpát látott felvillanni... Mögötte az üldöző... előtte az emeletenként kijelölt rendőrtisztek... Megtorpant...

Elder tíz lépcsőt ugorva, rávetette magát. Elkapta a torkát. Egymásra zuhantak.

- Lámpát! - ordította tele torokból. - Most megvagy, gazember, vége a játéknak.

A másik rezignáltan felelt:

- Ez egy nagy igazság, uram.

A villanycentráléhoz állított posztot leütötték.

Amikor a kapcsoló egy csomó kékes szikrát fröcskölve lehanyatlott, és sötét lett, néhány másodpercnyi szünet után három lövés dörrent. Aki leütötte a rendőrt, máris elsuhant, fel a félemeletre, gyorsan egy szobához...

Elvakultan lépett hátra. Lámpafény csapott a szeme közé, és rendőrtiszt revolvere szegeződött rá.

- Fel a kezekkel, Wolfgang! - kiáltotta Sedlintz. - De nagyon gyorsan.

Mielőtt Wolfgang magához térhetett a meglepetésből, már bilincs volt rajta, és betaszították a saját szobájába. Egy perc múlva hozták a megbilincselt Csodálatos Nalayát, vérző orral.

A kapitány rendet csinált az emeleten.

- Mindenki menjen a szobájába - harsogta a kapitány. - Nincs semmi baj! Nem kell félni!

Erre többen is elájultak. Egy rendőrtiszt rohanva jött:

- Ég a szálló!

A folyosó falán beverték a tűzjelző üveglapot.

Rövidesen felharsantak a tűzoltótrombiták, megérkezett a tűzőrség.

Ég a Grand Hotel! Az emeleti ablakból kicsapó tűz messze világított.

Először csak egy csoport tűzoltó jött át a vesztegzáron, mert aki belép, az nem térhet vissza. Szerencsére a jelentéktelen tüzet sikerült ennek a csoportnak eloltani, és a hallba összeterelt vendégek ismét a szobáikba mehettek.

Elder elsősorban nem a foglyokkal törődött, miután látta; hogy Félix kissé imbolyogva, de a saját lábán jött Markheittal. A rendőrtiszteket hallgatta ki.

Előzőleg a főfelügyelő megbeszélte velük, hogy ha ismét elsötétedik, valamennyien egy megjelölt helyre siessenek, és ne mozduljanak onnan, bármi is történik. Az emeleti lépcsőházakhoz és néhány szobához osztotta be a tiszteket.

- Hol van Ferguson?

A tiszt jelentkezett. Homlokáról csorgott a vér, és fél arcán véraláfutás vonult.

- Mi történt?

- Odaálltam... a földszinti... feljáróhoz... ahogy mondta... Valaki jött... elkaptam... fejbe ütött...

- Nem menekülhet ki! Átkutatjuk a házat! - kiáltotta Elder.

- Egy embert kell keresni, vörös kockás pizsamában... Előre!

Félix gyorsan a mosókonyhába ment. Sötét volt. Ő sejtette, hogy merre menekült az illető.

- Dzsilda!

- Itt vagyok, sahib... - Kigyúlt a villany. A hindu leány remegve állt előtte.

- Egy hálóruhás embert keresek.

Dzsilda hallgatott.

- Ha leengedted, mondd meg. Akkor nem lesz bajod. Különben elvesztél.

- Itt ment le, uram.

- Hogy nézett ki?

- Nem láttam az arcát... kendővel bekötötte...

- Jól van, Dzsilda.

A rácsos fedél már könnyen járt. Harmadszor emelték ki aznap.

Félix lesietett a vaslépcsőn, és futott. Macskányi rőt patkányok rebbentek szét mindenfelől...

Végre, ahogy megállt hallgatódzni, mintha távoli lépések kopognának. Lábujjhegyen futott, teljes erőből...

Az egyik forduló után meglátta a menekülőt. Pizsamában volt. A fejét briganti módra átkötötte egy kendővel...

Most megfordul, észreveszi az üldözőt. Fut!

A következő fordulónál Félix minden elővigyázatosság nélkül kanyarodik.

A szűk, boltozatos csatornában dobhártyarepesztő visszhanggal dördül két lövés...

Valami megüti a fiatalembert, hogy le kell ülnie a fal mellett. És homályos lesz minden...

...A bekötött arcú pizsamás rohan tovább. Már sokkal nagyobb utat tett meg, mint Kramartz. A legközelebbi vaslépcsőn felsiet... Hosszas erőlködés után sikerül kimászni...

Aszfalton áll. Lihegve körülnéz.

Katonák és tűzoltók fogják körül hirtelen... Gyorsan felkapja a revolvert, de egy kard lecsap lapjával a kezére, hogy kiejti a fegyvert.

- Nem... Ez túl egyszerű lenne - mondja Elder, előlépve a csoportból, és leszakítja a kendőt a pizsamás fejéről...

A körülállók elszörnyedve lépnek hátra. A fogoly arcát csúf, vörös sebhelyek borítják.

- Mynheer professzor Decker: letartóztatom.

Egy karperec kattant.

...Amikor Félix magához tért, egy hotelszobában feküdt, és Maud hajolt föléje.

- Hogy érzi magát?

Félix mosolygott, és megfogta a leány kezét.

- Jól... kedves.

- A vállán sebesült meg. Nem ért tüdőt a golyó. Azt mondja Markheit, hogy a kimerültség jobban legyengíti, mint a sebe... Igyon tejet.

- Mi van?...

- Csend... először igyon tejet. Azután beszélgetünk.

De nem beszélgettek. Alighogy lenyelte az utolsó kortyot, ismét elaludt. Késő este volt már, amikor felébredt. Maud ott ült mellette. Félix frissnek, egészségesnek érezte magát, és kinyúlt a leány keze után...

- Maud... tudni akarom, mi van magával?

A leány mosolygott.

- Mi lenne? Fogoly vagyok...

- Elder...

- Nem - mondta a leány -, maga. Elder szerint cseberből vederbe kerültem - egészen föléje hajolt -, mert szerinte maga nem bocsát szabadon... többé... Igaz?

...Csak akkor rebbentek szét, amikor a főfelügyelő belépett.

Elder megszorította Félix kezét, keményebben, mint máskor.

- Az imént telefonáltam az apádnak. Nem említettem, hogy megsebesültél.

- Jól tetted. Képzelem, a drága öreg milyen ideges lehetett, amikor látta, hogy tűz van. Elder ugyanis már értesítette, hogy itt vagyok - fordult Maudhoz.

- Elmondta már, Borckman kisasszony, a bűnügy epilógusát?

- Félix csak most ébredt fel. Azután úgy érzem, hogy ez a maga kötelessége. Még sok minden van, amit magam sem értek.

Kopogtak. A szobapincér teát szervírozott.

- Hát, hogy is volt?... - kezdte Elder. - Ne piszmogjon, Ferdinánd.

- Felesleges, hogy hallgatóddzék - jegyezte meg Félix. - Kap tőlem egy nyári ruhát és két látcsövet, csak menjen nyugodtan.

A pincér elképedt, és remegő kezében megrezdültek a poharak.

- De kérem...

- Motorkerékpárról szó sem lehet. Mars!

Ferdinánd sietve és halványan távozott.

- Decker tanár nagyvonalú gonosztevő - kezdte Elder.

- Mi?... - álmélkodott Félix.

- Még ezt sem tudod? Decker volt a fantom, a zsaroló, a gonosztevő, ő hitette el magáról, hogy Borckman.

- Én úgy éreztem, hogy meg kell őrülni, amikor ez bizonyossá vált - mondta Maud.

- Én pedig már az első napon sejtettem. Az ügy ősi, oroszországi háttere előttem is titok volt, amíg Decker nem mondta el. A professzor Moszkvában együtt diákoskodott Borckman kisasszony anyjával. Szerelmes is volt a szép medikába. De megjelent Sergius herceg, aki a vásárolt okmányok alapján a Borckman nevet használta. Megszerették egymást a leánnyal. És házasságot kötöttek. A hiú Decker kutatott Borckman után. Gyűlölte a férfit. Megtudta, hogy Borckman vásárolt név. De azt nem sejtette, hogy Sergius herceg van mögötte. Évek múlva azonban véletlenül tudomására jutott, hogy az a bizonyos Borckman, akinek nevét a herceg használta, rablógyilkos. Gyűlölete és szenvedélye nem csökkent az évek folyamán. Feljelentette Borckmant, illetve Sergiust. Kikutatta, hogy a kis család Acsinszkban lakik. A Borckman elleni feljelentés alapján természetesen Sergius herceget fogták volna el. De egy jóindulatú rendőrprefektus keresztülhúzta Decker számítását. Egérutat adott Borckman-Sergiusnak. Sergiust Sanghajban felismerték, és kénytelen volt elszakadni a Borckman családtól, ismét herceg lett. Decker szemmel tartotta a kis családot, titokban, hogy őt ne lássák. Amikor Sanghajban ott állt az asszony két gyerekkel, egy véletlen találkozást inszcenálva megjelent az asszony előtt mint a régi kolléga. Decker, mint egy mentőangyal, felkarolta a családot. Elvitte őket Jávába, és igyekezett nagylelkűnek mutatkozni. Tőle tudom, hogy mennyire csalódott. Az asszony hálás volt a jóságáért, de egy pillanatra sem feledte el Sergius herceget. Azonban annyira hitt a volt kollégában, hogy a titkot elmondta neki: a férje nem Borckman, hanem Sergius herceg. Az orvos, mert akkor még nem volt tanár, az elérhetetlen cél helyett reálisabbat talált. Párizsba utazott néhány hétre, és elkezdte a herceget zsarolni. Mintha az "igazi" Borckman lenne. A zsarolt pénzből rendezte be első laboratóriumát Jáván, a zsarolt pénzből nagylelkű volt a Borckman családhoz, és megkezdte nagystílű kétlaki életét. A komoly tanár, ha néhány hétre elutazott, Tahitiban vagy Hawaiiban nagy lábon élt, villája, jachtja, barátnője volt, tőzsdétől a rulettig minden játékban részt vett, azután ismét visszatért Jávára, és mint komoly tudós, valóban értékes munkát végzett. Végül a banánoxiddal elérte a legnagyobb eredményt: ötszázezer hollandi forintért megvette az állam.

A hatalmas tőzsdeveszteségek, a pazarló kétlaki élet már a véggel fenyegették. Ezzel az ötszázezerrel éppen hogy elsimította a bajt. És most újabb ötszázezret akart. Tudott egy államot, amely már szívesen fizetett volna ötszázezret, hogy a banánoxid egyedárusítását kiüsse a hollandok kezéből. De a nagynevű tanárnak pozícióját kellett volna feláldozni, ha ellopja a saját találmányát. Így született meg a terv: zsarolás útján kényszeríti a titkárnőjét, Maudot, hogy ellopja a banánoxidra vonatkozó feljegyzéseket, és szökjön. A szökésben lévő magántitkárnő gyanún felül helyezi a tanárt, kétségtelenné teszi a bűnös személyét. A többi már itt történt. Borckman kisasszony kénytelen volt elvinni a jegyzetet. Azt hitte, hogy gazdáját károsítja meg Borckman javára. Nem tudta, hogy a kettő ugyanaz a személy. Borckman utasítására idejött a Grand Hotelbe, és repülőgép állt készen, hogy továbbszökjön. Decker egy kongresszus ürügyével a közelben sem volt a lopás idején. Inkognitóban, borotvált arccal idejött, egy olcsó, földszintes szobában húzta meg magát, és éjszaka valahogy megszerezte volna mint Borckman a füzetet, úgy, hogy Maud ne lássa őt szemtől szemben.

- A küszöbről vitte volna el - mondta Félix.

- Szerencsére a dráma itt tragikomédiába csapott át. Két szélhámos: Wolfgang és cimborája, egy törzsfőnök, a Csodálatosan Pimasz Nalaya, tíz év előtt összehazudoztak egy fürdőhelyre valót Kis-Lagondáról. A bennszülött uralkodó és Wolfgang biztosították a vendéglőüzemek bérletét a saját számukra, tíz év időtartamra. A tíz év most lejárt. Jövőre a bank saját kezelésbe veszi az üzemeket. A két szélhámos alaposan ki akarta használni az utolsó alkalmat. Erre jött az ötlet: három héttel meghosszabbítani az idényt, amikor már egy vendég sem lenne. Ez nyolcvan lakónál több mint százezer forint forgalmat jelent, és azt hiszem, hogy tisztán elrabolták volna. De hogyan hosszabbítsák meg az idényt? Vesztegzárral. Az pontosan három hétig tart. Nalaya ismert egy növényi mérget, amely jellegzetes bubópestistüneteket idéz elő, de különben nem okoz halálos komplikációt. Kiválasztottak egy jelentéktelen lakót, egy szürke embert, hogy kissé megmérgezzék a jó ügy érdekében. Decker tanár egyszerű inkognitója megtévesztette őket. Csak a szobapincért kellett beavatni, hogy a tanár kávéjába tegye a mérget. Ez az ember ötven forintot kapott. A kicsinyesség már sok bűnöző vesztét okozta. Most is így volt. A pincér bevitte Deckernek a mérgezett kávét. Reggelre a tanár rosszul lett. Jött Ranke doktor. Ranke doktor kapzsi, inkorrekt ember. Csak ránézett a tanárra, és két kérdést tett fel: már tudta, hogy pestis. Azután már csak a szokványos szert nyújtotta át messziről, a Palmira olajat, hogy a beteg bedörzsölje a testét. Akkor már a tanár tudta, hogy mi baja. A fojtó szagú olaj csillapítja a pestises fekélyek szörnyű égését. Miközben az olajat felkente, nyílt kérdéssel fordult a küszöbön álló orvoshoz:

"Kolléga. Én Decker tanár vagyok inkognitóban. Tudnom kell az igazat: bubópestisem van?"

"Igen. Tipikus eset, méltóságos uram" - felelte nyíltan az orvos.

Bubópestisből tízezer közül egy ha meggyógyul, az is szánalmas roncs marad. Elhatározta, hogy szabadon ereszti a csapdájában vergődő áldozatokat. Megkérte Ranke doktort, hogy likvidálja az ügyet. Menjen fel a 88-as szobába. (Maud még ott lakott akkor, csak másnap cserélt Lindnerrel.) Közölje Borckman kisasszonnyal, hogy visszaviheti az értékes jegyzetet, és nyugodtan élhet. Ő volt Borckman. Ranke nyomban tudta, hogy nagy lehetőség kínálkozik. Tudta, hogy mit jelent a banánoxid! Nem jelentette nyomban a pestises esetet, és találkozót kért Maudtól éjszakára. Akkor másztál te be az ablakon, pizsamában.

- Legalább tudom, hogy hol járt - mondta Félix, és megfogta Maud másik kezét is.

- Ranke úgy ment a találkozóra, mintha tudna az ügyről, és ügyesen kivette a lényeget Maudból. Azután megzsarolta, és követelte a füzetet. Másnapig adott határidőt. Reggel Wolfgang és a bennszülött megtudták Rankétól, hogy ki az állítólagos "kereskedelmi utazó". De megtudta a bűnös szobapincér is. Életfogytiglani fegyház kockázatát vállalta... ötven forintért! Mialatt az orvos telefonon bejelentette az esetet, ez a pincér bement a beteghez. Deckernek már gyanús volt a láz és bénulási tünetek nélküli bubópestis. A pincér, hogy mentse a bőrét, őszintén elmondott mindent a betegnek a mérgezésről. Decker nyomban tisztában volt a helyzettel. A pincérnek pénzt adott, hogy hallgasson továbbra is. Alig várta, hogy Ranke visszatérjen. Közben azonban megérkezett a rendőri bizottság, és vesztegzárat rendeltek el. Alighogy Markheit kilépett a betegszoba küszöbén, Decker felosont az emeletre. Ranke doktor ezalatt a 88-asba sietett, de már Lindnert találta ott, aki szobát cserélt Mauddal. Engedélyt kért az énekestől, hogy telefonálhasson. Lindner elment, mert mindenkit a hallba hívtak a rendőrök. Ranke épp felvette a kagylót, hogy Maudot hívja, amikor jött a beteg. Szóváltás támadt, és dulakodtak. Ez látszott a halott letépett nyakkendőjén, leszakított ingén. Ranke a megmérgezett beteget könnyedén a földre teperte, de mielőtt kiléphetett volna a szobából, az íróasztalon fekvő színpadi tőrrel Decker ledöfte az orvost. Ezután egy csomó hisztériás állapotban élő ember lépett a színre. Signora Relli Lindman szobájából kivitte a halottat. Maud azt hitte, hogy a herceg ölte meg, és elrejtette a tőrt. Félix átosont a furcsa zajra, és mert azt hitte, hogy gyanúba keveredne, visszasietett a rejtekére, de elveszítette egy pizsamagombját a halott mellett. Mindez erősen hátráltatta a nyomozást. Én azonban, szerencsére, találtam egy jelentős nyomot. Egész enyhén, de mégis konstatálhatóan némi olajszag érződött a tetemen. Deckerről tapadt rá egy kevés. Így indultam el a helyes nyomon. A dulakodás meglátszott a tetemen, de a szobán nem! Azután vérnyom is kevés volt a sebhez képest. Így jöttem a feltevésre, hogy a szőnyeg, amelyen dulakodtak, amelyre vér folyt, eltűnt! Ezen a szőnyegen meg kell őrződni a Palmira olaj szagának is. Azonban Decker is gondolt erre. Wolfgang és a bennszülött a hatalmában voltak. Ha Deckert elfogják, és kiderül a mérgezés, a hamisított pestis, az szörnyű büntetést jelent számukra. A tanár a két hurokba szorult embert jól kihasználta, rabszolgái lettek. Wolfgang eltüntette a szőnyeget. Nalaya vitte a leveleket. Wolfgang egyszer le is ütött engem a sötétben. Az ápolónő mélyen aludt, az orvos csak nappal volt nála, ilyenkor Decker szimulált. De sikerült a betegszobából egy zsebtükröt szerezni a tanár ujjlenyomatával, és ez egyezett a centrálé kapcsolójáról vett lenyomattal. A harmadik elsötétítésre alaposan felkészültünk. Ferguson, utasításom szerint, betegszobát elzáró lépcsőhöz sietett. Decker nem tudott visszajutni, és szökni kényszerült.

- És hogy fogtátok el?

- A vesztegzárat, még mielőtt a tűz támadt, Markheit már megszűntnek tekintette, mert Wolfgang vallomása alapján kiderült, hogy nincs igazi pestis a házban. Én utánad siettem, mert figyeltelek, hiszen felelősséget vállaltam érted. Dzsilda az első fenyegetésre vallott. A tűzoltóautót megraktam katonákkal. Végigfutottunk a csatorna felett, minden kijáratot három ember megszállt. Az utolsó előtti nyílásnál velünk egyszerre érkezett a rácshoz Decker, és elfogtuk.

- És Villiersné? - kérdezte Maud.

- Véletlenül egy teljesen különálló bűntény is lejátszódott a szállóban. A féltékeny asszony megfenyegette a dzsigolót. "Doddy and Amy" néven együtt táncoltak valamikor. Doddy most egy másik nőt akart kifosztani, és eltette Villiersnét az útjából, amikor ez veszélyessé vált. A gazember ellen már kiadtunk a körözést. Valamennyi vádlott beismerésben van. Decker kérte, hogy a Borckman-ügyet ne vegyem jegyzőkönyvbe. Ezt meg is tettem neki... nagyon szívesen.

- Köszönöm... - suttogta Maud.

- Elder! Nagy vagy...

- Nem én vagyok nagy, hanem az igazság - felelte a főfelügyelő.

Megindult a népvándorlás a hajóra a Grand Hotelből. Petrovna bárónő és Jörens kisasszony együtt utaznak a jávai hegyek közé. Lindman és signora Relli Olaszországba készülnek, ahol házasságot kötnek... Hacker mint Bruns magántitkára, a sanghaji repülőgépre foglalt két helyet. Makkegészségesek. A szobák kiürülnek, a személyzet ottfeledett holmik után kutat, Odette Dufleurt a mentők egy szanatóriumba szállítják, és zuhog az eső.

A hotel üvegportáléja alatt egy verkli sír...

Marjorie egy éjszaka alatt megöregedett... Doddy eltűnt... Az ékszerekkel... Hazamehetne... hiszen van alibije... signora Relli vendége volt. De mit mond Arthurnak az ékszerekről?... Nem lehet így hazamenni... Hát hová?...

Egy pillantást vet a üvegzöld, barátságtalan víz felé... Nagy madarak szállnak a vak ég alatt...

Igen... nincs más!

- Bocsánat. - Egy szolga állítja meg a vesztibülben. - Ezt fenn méltóztatott felejteni a szobában. - És átnyújtja... az ékszerkazettát!

Marjorie kinyitja... A hajába nyúl... Itt van... mind... mind...

Megőrült?... Lehet?

- Ki maga? - kérdezi lihegve.

- Egy szolga. A sors szolgája. Még ez egyszer, asszonyom... De utoljára... Ugye, érti?... Becsülje a férjét, és örüljön a gyermekének... Au revoir...

A sors szolgája eltűnik. Elderhez megy.

- Milyen szerencse, öregem - mondja -, hogy megtaláltad Maud szobájában az ékszereket. Én elfeledkeztem róluk, pedig talán az életét mentette meg ennek a nőnek...

- Gyere - mondja Elder -, Sergius herceg és Maud már két órája édesapád vendégei. Remélem, most nem fogsz az esküvő elől pizsamában elmenekülni.

- Nem valószínű.

Elindulnak, de Félix megáll.

- Mondd... A tőr, amit elhajítottam, hogy került elő?

- A kapitány csizmájában volt.

- Hol?... Ki tette oda?

- Én! Nem akartam, hogy letartóztassa Vangoldot. Ezért, miután megtaláltam a tőrt a kertben, betettem a jó öreg kapitány csizmájába. Csak ne tudja meg.

- És a füzet a banánoxiddal?

- Már illetékes kezekben van. Megtaláltam az irodában, az inaskabát belső zsebében, ahogy mondtad.

- És letagadtad előttem!

- Le! Mert különben Deckernek adták volna... Gyerünk.

...A kormányzó villájában egy csapat boldog ember ül az asztal körül. Az eső zuhog, de ki bánja? A kormányzó örül a fiának, Elder az előléptetésnek és Félix mindennek, mert a leány kezét fogja állandóan a terítő alatt...

Egy újsághír:

...Különös dráma játszódott le a szingapúri Alcazar mulatóban. Egy féltékeny táncosnő lelőtte Erich Kramartzot, aki Doddy néven mint táncos artista szerepelt a mulató műsorán. Erich Kramartz a helyszínen meghalt...

...Mire a dráma utolsó jelenetére lehullott egy halotti lepel függönye, Kis-Lagondát már állandóan a vastag, rossz szagú, fülledt köd ölelte át.

Egy fiatal pár nászútja során Hawaiiba érkezett.

VÉGE