Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.

- Bocsánat - mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt -, nevem Van der Gullen Félix.

A leány csak most lett úrrá elzsibbadt idegein. Az ajtóhoz hátrált. Az ismeretlen bizonyára őrült.

- Mit akar itt? Hogyan került a szekrényembe...?

- Kérem önt - mondta az őrült idegen -, ne kiáltson, mert ezzel vesztét okozná egy jólelkű, vidám embernek, aki amúgy is nyomban távozik.

- Hogy került a szekrénybe?

- A... szobából...

- Eh! Nem így értem!

- Az ablakon keresztül jöttem. Hajnalban. Menekültem... és a szálló elhagyott kertjében megpillantottam a nyitott ablakot. Felhúzódzkodtam a párkányra, és benéztem... Láttam, hogy az ágy üres... Nosza, beugrottam, a szekrénybe rejtőztem, és izgalmamban mélyen elaludtam. Csak most ébredtem fel. Közben egy sportkabát akasztójánál fogva leszakadt, ezért elnézését kérem...

Mivel a nő nem felelt, az idegen letette a fejére hullott lámpaernyőt, meghajolt és elindult az ajtó felé.

- Megálljon! - kiáltotta Maud.

- Parancsoljon! - felelte a rejtélyes ifjú, összecsapva papucsa sarkát.

- Csak nem akar... egy szál pizsamában kilépni tőlem, a folyosóra?!!

Az idegen szolgálatkészen elindult az ablak felé.

Maud szinte felsikoltott:

- Megálljon!

- Kérem... - Kissé ijedten visszalépett, és úgy állt meg, mint aki minden parancsnak már előre is aláveti magát. Maud kétségbeesetten nézett le a kertbe.

Érkező vendégekkel volt tele!

- Ha ide kilép pizsamában egy férfi az ablakomból, akkor én soha többé nem kerülhetek az emberek szeme elé...

- Csakugyan kínos látszat... De talán utólag... félrehívhatná a vendégeket, és külön-külön megmagyarázná, hogy ki az, aki pizsamában kilépett innen...

- Hiszen én sem tudom!

- Az is igaz - hagyta rá nagy búsan Van der Gullen Félix. - Akkor tehát maradok... - mondta, és leült egy karosszékbe. - Nincs egy cigarettája véletlenül?

- Hogy képzeli?... Itt akar maradni?!... Így?! A szobámban?!

Az idegen most már elkeseredetten csapott a combjára:

- Hát ne haragudjon, kérem, de ha egyszer nem mehetek ki sem az ajtón, sem az ablakon, akkor itt kell maradnom! Azt még az én helyzetemben sem követelheti meg egy fiatalembertől, hogy légneművé változzék vagy felszívódjon, mint egy vakbéltünet!... Már bocsánatot kérek!

Kissé hangosabb lett, mivel felismerte helyzetének néhány pillanatnyi előnyét.

A nő riadtan nézett jobbra-balra.

- Na de hát... valamit mégiscsak tenni kell!...

- Kérem, kisasszony, minden részvétem az öné. Az emberek csakugyan hajlamosak arra, hogy egy pizsamás ember váratlan megjelenését félreértsék.

- Szégyellje magát!

- Ezért azok az emberek szégyenkezzenek, akik rosszhiszeműek... Igazán nem ad egy cigarettát?

A nő odadobott egy dobozt az ágy melletti kis asztalkáról. A férfi derűs arccal rágyújtott egy cigarettára, és a többit zsebre tette.

- Csacsi kis história - mondta azután, és kényelmesen hátradőlt a székben.

- Nem tudom még, hogy kicsoda, gonosztevő-e vagy őrült - mondta a nő dühösen -, de pusztán ezért a szörnyű helyzetért amibe belesodort, megérdemelné, hogy keresztüllőjem.

- Ez kihúzná a csávából. De kissé radikális megoldás. Kérem, ha ezzel menthetem a jó hírét és a hibámat, szívesen elveszem feleségül - ajánlotta udvariasan -, még mindig jobb, mint hogyha agyonlő. Bár egyesek szerint ez nem bizonyos.

- Kérem... - mondta a nő. - Én ma este elutazom, addig maradjon itt, és lehetőleg éjszaka távozzon majd. Megértett?... Arra is figyelmeztetem, hogy ha elhatározom magamat, akkor nem törődöm a jó híremmel, és átadom a szálló detektívjének.

- Igen, magától kitelik - felelte a férfi, mintha már régen ismerné Maudot. - Hát majd igyekszem elnyerni a jóindulatát...

- Nem lesz alkalma rá, mert nyomban bezárom a fürdőszobába, és csak akkor bocsátom ki, ha elutazom...

Az ismeretlen arca siralmas kifejezésre ráncolódott.

- Képes volna egy kiszolgáltatott férfi helyzetével ennyire visszaélni? - kérdezte siralmasan az idegen.

- Ezt fogom tenni. Választhat a szekrény és a fürdőszoba között.

- Bezár?... Kérem, fontolja meg. Foglyul ejteni és rabságban tartani egy védtelen embert...

- Ha ilyen léhán fogja fel a helyzetet, még rosszabbul is járhat.

- Képes lenne verni? - kérdezte látszólag rémülten, és Maud bármilyen dühös is volt, elnevette magát.

- Legszívesebben rendőrnek adnám át, ezért bűnhődnie kellene! Szigorúan! - folytatta azután még dühösebben. - De úgy látszik, nem bánja egyáltalán, hogy egy úrinőt, a legelőkelőbb szállóban, ilyen helyzetbe hozott!

- Honnan tudja, hogy az én helyzetem nem rosszabb ezerszer? Honnan tudja, mennyire szenvedek ebben a pillanatban?

Maud önkéntelenül is kissé ijedten lépett a férfi felé.

- Valami... baja van?

- Van... Lehet, hogy perceken belül éhen halok... - Síri hangon tette hozzá. - Dél van, és én még nem ebédeltem...

- Nahát, tudja... Azt sem csodálnám, ha körözött rabló lenne! Ennyi cinizmus...

- Nézze, kedves zsarnokom, mielőtt megkezdem a büntetésem kitöltését a fürdőszobában tudja meg, hogy az ön magatartása is sok kívánnivalót hagy.

- Tessék?! Hogy érti ezt?!

- Ön szemrehányást tesz, amiért ártatlanul meghurcoltam a világ előtt. Viszont - és a hangja komor, sőt vádló lett: - hol volt ön ma éjszaka?!

- Mi?...

- Jól hallotta a kérdést! Miért másztam én éppen ebbe a szobába? Mert üres volt. És miért volt üres? Mert ön nem tartózkodott benne. Ha itt alszik az ágyban, akkor én diszkréten távozom a párkányról, és most nem fenyeget keserves rabság, egy fürdőszobában, ahol kénytelen leszek megenni egy pipereszappant, hogy elkerüljem az éhhalált... Igen, kisasszony! - és felemelte a hangját, mint egy zord közvádló a bűnper főtárgyalásán: - Hol volt ön ma hajnalban négy és öt óra között?

A nő döbbenten, csodálattal állt, a pizsamás ismeretlen káprázatos szemtelenségétől lenyűgözve... Aztán így szólt:

- Mégsem zárom a fürdőszobába.

- Maradunk a szekrénynél?

- Nem! Átadom a szálló detektívjének.

- Ám legyen - felelte búsan, és mélyet sóhajtva elindult az ajtó felé, mint aki vérpadra lép.

- Várjon! - kiáltotta Maud, és dühösen toppantott... Istenem, micsoda helyzet! - Maradjon...!

- Nem, nem... Ön megsértett.

Maud a karjába kapaszkodott:

- Csak tréfáltam... Szó sem lehet arról, hogy így kilépjen a szobámból...

Az idegen sóhajtott, és hősi komorsággal megrázta a fejét:

- Nem... Mégis megyek a detektívhez. Önként! Az ilyen ember bűnhődjön... Igaza volt. - És tragikusan a mellére csapott kétszer. - Én bűnhődni akarok!... Mea culpa! - kiáltott. - Mea culpa... én bűnhődni akarok.

Maud megragadta a karját:

- Az istenért, ne kiabáljon!

- De én nem hagyom magam a fürdőszobába zárni...

- Nem zárom be... - suttogta megtörten a nő.

- Az más... Akkor esetleg maradok - és visszaült. - Nem vagyok rossz ember, ha arról van szó, hogy egy hölgy a segítségemet kéri...

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

Feszült csend...

A nő bizonytalan hangon megszólalt:

- Ki az?...

- Sergius herceg...

Maud a férfihez fordult, hogy a fürdőszobába küldje...

A szemtelen idegen nem volt sehol. A kopogtatás valamivel türelmetlenebbül ismétlődött.

- Azonnal... - felelte tettetett frissességgel a leány - most fejeztem be az öltözködést. - Azután vidám hangon kiáltott: - Lehet!

Mialatt nyílt az ajtó, megigazította a ruháját, hogy a belépő előtt eljátssza az öltözködés utolsó pillanatát.

Belépett a herceg. Már közel járt a hatvanhoz. Finom arcú, ősz ember volt. Sovány, sápadt, feltűnően tiszta, okos szemekkel.

- Miért nem volt lent ebédelni, Maud?

- Öltözködés közben leszakadt egy csat a ruhámról. De most már mehetünk... - tette hozzá gyorsan.

"Aha!", mondta magában a szemtelen idegen az ágy alatt. "Szeretné elvinni az illetőt. Úgy látszik, nem szívesen venné, ha meghallanám, amit beszélnek. Voltaképpen be kéne fogni a fülemet. De nem teszem. Disznóság..." Ezt mondta magában a szemtelen idegen, és szeretett volna cigarettára gyújtani.

- Néhány szót csak... - tartóztatta a herceg. - Ebédnél nem leszünk egyedül: beszélt az illetővel?

- Ezt majd később... - ellenkezett idegesen Maud.

- Nem. Tudnom kell mindent, ha elfogadom az áldozatot. Maga börtönbe kerül, és akkor én...

- Hallgasson, kérem!...

- De hát itt magunk vagyunk...

- Igen... igen, de ha valaki hallgatódzik...

"Ejnye, ejnye. Szóval ez a nagyon szép és nagyon úri hölgy adott esetben börtönbe is kerülhet? Lám... lám..." - gondolta a szemtelen idegen.

Az öreg halkabban folytatta:

- Mit beszélt vele?

- Jöjjön, kérem, ebédelni... egy szót se beszéljünk...

- Úgy látszik, az idegei cserbenhagyták, kedves... Azt hittem, hogy maga erős...

- Nem... az idegeimmel nincs baj, de ma... rossz napom van és... most menjünk - mondta szinte sírva a leány.

- Még csak annyit, hogy este nyolckor egy hárommotoros gép Szingapúrba repíti, és a rendőrség...

- Menjünk... azonnal...

- No de...

- Ne kérdezzen! Jöjjön, kérem! Nyomban!

"Szépen vagyunk - gondolta a szemtelen idegen. - És ez akart engem a fürdőszobába zárni..."

- Jól van, Maud, menjünk...

A karját nyújtotta, és a leány megkönnyebbült sóhajjal indult el.

Kopogtak.

- Ki az?

- A rendőrség - felelte egy kemény hang.

Csend...

Az ősz ember lassan a hátsó zsebe felé nyúlt. Maud két kézzel megragadta a karját, mielőtt a revolver előkerült. Azután, mintha kicserélték volna az iménti ideges, nyugtalan nőt, higgadtan, szinte közömbösen kiáltotta:

- Nem értem, kérem! Engem keres a rendőrség?... Miféle ostobaság ez?

- A rendőrség a szálló valamennyi lakóját kéreti, hogy fáradjanak le a hallba.

- Miért?

- A Grand Hotel vesztegzár alá kerül - felelte a hang. Lépések távolodtak, és már a szomszédságból hallatszott a kopogtatás.

- Elvesztünk - mondta pillanatnyi csend után a herceg.

- Ostobaság. És ne kapkodjon állandóan a hátsó zsebéhez.

- Ez a mozdulat megnyugtat. Amíg a pisztoly nálam van, addig...

- Nem akarok ilyen szavakat hallani magától! - kiáltotta erélyesen Maud.

"Ezt is rögtön a fürdőszobába zárja" - gondolta az ágy alatt a léha ismeretlen.

- Most elsősorban lemegyünk a hallba, és megtudjuk, mi van itt a szállóban...

- De ha ma este nem menekül, akkor vége mindennek!

- Hallgasson, kérem. Látatlanban nem ítélhetjük meg a helyzetet.

A fiatalember hallotta az ajtót csukódni. Megkönnyebbülten sóhajtott. Még néhány másodpercig várt, azután elhatározta, hogy kimászik...

Zörrenés...

Gyorsan visszabújt. Ez mi? Lassan nyílt az ajtó, és lépés csikordult. Talán takarítanak? Nem valószínű. Ez az illető nagyon óvatosan jön be. Ez settenkedik, kérem!

Jó lenne kinézni. De csak lábat lát. Fehér teniszcipőt; kissé piszkos, és pontosan az orrán különös alakú barna folt van. Bizonyára kávé.

A teniszcipő távozik. Az ajtó becsukódik.

Most!

Gyorsan kibújt. Ha a vendégek a hallban vannak, akkor üres a kert. Szétnézett... Az asztalon egy levél. Nicsak! Ezzel settenkedett be a fehér teniszcipő, a furcsa alakú kávéfolttal... Gépírásolt cím:

"Maud Borckman kisasszonynak, I. em. 73-as szoba..."

Nem fontos, gyerünk tovább! Az ablakhoz osont. Azután hátrahőkölt...

Mi van itt, kérem? Hadszíntér lett a szálló? A kertben egy utászosztag dolgozott. Drótsövényt állítottak fel. Rövid ideje dolgozhattak, de már állt a tüskés akadály, félkaréjban a kerten túl, és szuronyos őrök állnak az akadály külső részén. Gúlába rakott puskák, gőzölgő kondér, táborozó legénység. A szálló környékét megszállta a katonaság.

A szemtelen idegen tanácstalanul állt az ablaknál... azután lehajtott fejjel, szomorúan távozott a fürdőszobába, önkéntes rabságba.

A Bali-csoporthoz tartozó Kis-Lagonda-sziget három év előtt még ősi ismeretlenségben virult, Jáva délkeleti csücske közelében. Voltaképpen Kund Wolfgang, a híres festőművész idézte elő a szerény kis sziget konjunktúráját azzal, hogy egyik képét a másik után festette Surabajában, és újabban egyre kevesebbet adott el műveiből. Amíg felesége élt, minden másképp volt. A feleség, egy cukoriparos leánya, szép volt, finom és kedves, de rendkívül kancsal. A festő azonban nem a külsőt, nem a bolondos ifjúság múló céljait kereste az élettársban. Művész volt! Más az, amiért egy ilyen ember lelkesül. Elvette a nőt, mert amiről ihletett műalkotásai után álmodozott, azt megtalálta ebben a házasságban: a gazdag apóst.

A kancsal, de finom lelkű hölgy atyja ugyanis Buitenzorg pénzelőkelőségei közé tartozott.

Az atya igen rossz szemmel nézte a művészt eleinte. De végre is beleegyezett a frigybe, miután leánya még rosszabb szemmel nézte a művészt. Annyira rossz szemmel, hogy jobb vőlegényre nem számíthatott.

A gazdag festőt ezután felfedezték a hírlapírók, és híressé kürtölték.

A hitves azonban egy napon örök álomra hunyta kétféle szemét. A hozománynak már ekkor nyoma sem volt, és az atya minden közösséget megtagadott a vővel. Wolfgang olyan nyomorba jutott, hogy egy napon hitelezői elől átúszott a közeli Kis-Lagonda-szigetre, és remete lett.

Rövid, bölcs elmélkedés után azonban meglepően világias gondolatai támadtak. Nem éppen remetéhez méltóak. Ilyen gondolat volt például, hogy ezen a helyen milyen világhírű fürdőtelepet lehetne létesíteni. A közeli Balit is mennyire felkapták az utóbbi időben.

Beszélni kell a királlyal.

A sziget belsejében ugyanis egy vad bennszülött törzs lakott. A vadak ijedten félrehúzódtak házaikba a félmeztelen, szemüveges európai elől. Itt kereste fel Nalaya királyt, aki a sátra előtt egy teljes komforttal berendezett pocsolyában ült. Civilizált bennszülött volt, mert valamikor egy angol teherhajón mint fűtő dolgozott, ezért tisztelte is a kis csoport vad maláj, akiket egy napon azzal a meglepő hírrel keresett fel, hogy ő a királyuk.

Csak egy bennszülött kérdezte, hogy mire alapítja ezt a feltevést, de annyira megverte az illetőt, hogy a többi készséggel elfogadta a fait accompli-t.

Amikor Nalaya király meglátta a szőke, rákvörös festőt közeledni, leereszkedő nyájassággal böfögött feléje. Wolfgang már tudta, hogy mit kell tennie, ha eredményesen óhajt tárgyalni.

- Ajándékot hoztam neked, malájok fejedelme.

- Nem baj, csak szép legyen - felelte Nalaya király.

Wolfgang átnyújtott a bennszülöttnek egy ultramarinkéket, mert ez kedvenc színe volt, és többet is tartott belőle a készletében. A maláj megnézte.

- Az ajándék szép, de már ettem ilyent. Mit kívánsz, csúf, öreg idegen?

- Ide hallgass, király. A szomszéd Bali-szigetről regényeket írtak, és azóta a bennszülöttek gazdagok. Miért ne utánozhatnád ezt a példát?

- Nem tudok regényeket írni, és a népemnél sem vettem észre ilyesmit.

- A regényt más írná, és te meggazdagodnál... Tudod te, mi az a reklám?

- Még nem ettem.

- Nem ennivaló. Elmagyarázom neked, hogy mi a reklám. Az emberek szeretnek örülni. Én festő vagyok.

- Értem. Ez a reklám.

- Nem. A reklám az, ha bebeszéljük előre az embereknek hogy valaminek örülni fognak. Én festek a szigetről, az újságok írnak, és a vállalkozók bedőlnek. Ezt úgy mondják, hogy fürdőhely. A turisták vad fehér törzse, amely a Baedeker nevű istent imád, ellátogat ide. Ezt hívják konjunktúrának. Kis-Lagonda fürdőhely lesz.

Őfelsége gondolkozásba mélyedt.

- A tipp nem rossz - mondta azután, fűtői múltjából hazajáró kifejezéseinek egyikével.

És hozzáfogtak. Wolfgang visszaúszott Jávára, és akcióba lépett.

Néhány tájékozatlan újságíró, nem tudva, hogy a gazdag vő félmeztelen remete lett, elfogadta az új megbízást: hatalmas cikkeket írtak Wolfgang Kis-Lagondán festett képeiről, az egzotikus sziget vad harcosairól, szelíd leányairól és egyéb különösségeiről.

Azután egy uzsorás megépítette az első tejcsarnokot, és a többi ment magától. Kis-Lagondát felkapták az Indiába látogató milliomosok. Megépült a Grand Hotel, később a Miami Grill, majd a hatalmas strand. A kis dél-tengeri sziget híre milliós filmek és filléres regények szárnyán terjedt, és sorra épültek a szebbnél szebb villák...

A Grand Hotel a Szigettenger legelőkelőbb és legdrágább szállója volt, egy márvány és selyem álom. Kitűnő személyzet, csodálatosan bútorozott szobák, bár, étterem és jachtkikötő...

Így történt, hogy az egyik lakó bubópestisben megbetegedett. A Grand Hotel vendégeit mégsem lehet karanténba szállítani, tehát elrendelték a vesztegzárat.

Három hétig egy lélek sem hagyhatja el a Grand Hotelt.

Közvetlenül a vesztegzár előtt ez volt a helyzet a Grand Hotel előcsarnokában:

Armin Vangold terménykereskedő, aki harmincévi munka után, nagy vagyon birtokában elhatározta, hogy végre élni fog, és Julia nevű feleségével Kis-Lagondába érkezett: az asszonytól búcsúzott a szálló kapujában. Vangoldné Julia ötvenkét éves volt, nyolcvanhét kiló, szigorú, derék, nagy tokájú hölgy. A városba megy bevásárlásokat eszközölni, és Vangold az ízületeire való hivatkozással nem kíséri el. Vangold ízületei nem fájtak ezen a napon, sőt ellenkezőleg. Vangold szeretett volna kissé "élni" ebben a tündérpalotában, járkálni, olvasni, egy pohár sört inni és hát... esetleg... beszélgetni, egy kedves hölggyel... Hiszen nincs abban semmi. Ő szereti a feleségét, de néha jó lenne egy kicsit azt tenni, amihez éppen kedve van... Istenem, ha egy hétig egyedül süröghetne itt. Este... benézne a bárba! Juliának még csak említeni is istenkísértés lenne... Nézte a távolodó, jól megtermett hitvest... Derék asszony, nagyon szereti; de hát a víz nélkül sem élhet az ember, azért mégiscsak jó olykor egy pohár konyak.

Ott van Lindner, a kövér baritonista. Világhírű hangjából ma már csak a fele van meg: a világhír. Éppen lejön az emeletről. Megkérdezi a portást, hogy járt-e már itt a déli posta?... Még nem. Bruns, egy széles vállú, tömpe orrú, komor ember, a lépcsőn áll zsebre dugott kézzel, és szivarozik. Furcsa, időnként visszatérő vendég.

Az egyik nagy fotelben üldögél Signora Relli, a hatalmas termetű, de gyönyörű alakú, szicíliai özvegy, akinek kissé férfias hangja, markáns, de érdekes arca a hotel állandó középpontja; cigarettára gyújt, és egy boytól a Corriere della Será-t kéri, Dickman, a "Batávia" sorhajó nyugalmazott kapitánya Hillerrel, egy bostoni tejkrémgyárossal csevegett, és a bejáratnál egy kissé molett szőke nő bőröndjeit rakták le. A portásnak azt mondta, hogy Hould kapitányné Sidneyből. A nő szép, de néhány ránc van a szeme sarkában és a nyakán is, a krém és púder dacára, ha oldalt fordul, egy hosszú ín feszül meg. A hall sarkában nagyon jól öltözött, ápoltan fehér bőrű, érdekes, szép arcú fiatalember állt. Erich Kramartz. Bólintott a nő felé. Mrs. Hould visszaköszönt, és megindult a lifthez.

Most jön Ranke doktor, aki egy beteg vendéget vizsgált.

- Hol telefonálhatok?

- Jobbra vannak a fülkék - felelte a portás.

Az orvos elsiet. Erich von Kramartz lassan a lift felé indul, amely az imént vitte fel Mrs. Houldot, az új vendéget. Ezután a terménykereskedő (Vangold úr) a portáshoz lép, és látszólag közömbösen így szól:

- Ki az a szőke hölgy, aki most bement az étterembe? Feltűnően hasonlít... egy rokonomra...

A portás szomorúan néz rá:

- Az, kérem? Villiersné őnagysága. A férje főszerkesztő Szingapúrban.

Vangold úr lassú léptekkel utána ballag... Csak úgy... mint aki nézelődik...

Most egy hittérítő siet ki az étteremből. Társas autóbuszon érkezett. Csak étkezik, és már megy tovább, a világi bűnöknek e csillogó poklából. A legszigorúbb missziós rend fekete színű, bársonygalléros kabátjában van. Nagy, sötét kőgombok fityegnek a gomblyukakból.

Ez a ruha azt jelenti, hogy viselője éveket töltött a leprások között egy szigeten, mint önkéntes ápoló.

A szicíliai özvegy lassú, álmatag járással odajött. Egy fejjel magasabb a misszionáriusnál. Rámosolygott, hogy valamennyi foga elővillant.

- Bocsánat, uram, nem hívják önt Cressonnak?

- Nem.

- Érdekes. Emlékeztetett egy úrra, aki nemrégen elhunyt. Azt hittem, rokona... Bocsánat...

És otthagyta.

Ebben a pillanatban borzalmas szirénázással nyolc-tíz autó vágtatott a szálló elé. Katonák és rendőrök ugráltak le serényen.

A bejárat előtt, de az utcán, egy bennszülött maláj táncálarcokat, mindenféle díszholmit és levelezőlapot árul. Hacker, egy kikötőmunkás, állás nélkül ácsorog és bámészkodik. Arra jön Miss Lidia is, akit reggel kiutasítottak a hatóságok, miután idáig azzal az indoklással tartózkodott a szigeten, hogy visszavár egy hajóstisztet, aki két év előtt néhány percre távozott, és Walter, a helybeli fotográfus segédje, aki világi embernek képzeli magát, mert szipkából szívja a cigarettát és lovaglópálcát hord.

...Az autóról leugráló katonák mindenkit beszorítanak a szálló halljába, még az ősz szakállas Krogen újságost is, akinek a nyakán egy drótkeretben illusztrált lapok függnek, és ő közben egy kis zenélődobozt nyekerget, abban a hitben, hogy ettől több lapot árusít.

A hallban csodálkozva, aránylag higgadtan fogadják az eseményeket, de amikor egy hivatalos személyiség azt kiáltja, hogy "mindenki őrizze meg nyugalmát, nincs semmi baj!" - nyomban kitör a pánik.

A hall minden kijáratát megszállják a rendőrök, és a kapitány harsányan utasít egy detektívet.

- Intézkedjék, hogy valamennyi lakó megjelenjen az előcsarnokban... Vesztegzár alá kerül a szálló.

Most jön az igazgató.

- Wolfgang vagyok. Én telefonáltam a rendőrségre, amikor az orvos megállapította a fertőző betegséget.

- Az egészségügyi tanácsos úrnak szíveskedjék jelentést tenni, ajánlom, hogy írásban. Milyen ragály lépett fel?

- Bubópestis.

...Közben mégiscsak odajött néhány vendég. Ezek a "bubópestis" szóra rémülten hátráltak.

- Csak egy beteg? - kérdezte a kapitány.

- Pillanatnyilag.

Megérkezett az egészségügyi tanácsos. Igen kövér volt. Egyik fülétől a másikig tokája képződött, és asztmatikusan szuszogott állandóan. Elsősorban megkérdezte a reszkető térdű portást, hogy mi van ebédre, és kérte, hogy neki a reistafel-hez ne adjanak curryszószt, mert ha látja, akkor képtelen ellenállni, viszont a gyomrának nem tesz jót. Régi csel volt Markheit tanácsos úr részéről, vesztegzár esetén néhány gyors, prózai magánintézkedéssel lehűteni a hisztérikus hangulatot. Egy hajón, amely nyolc kolerabeteggel és felőrült utasokkal futott be, sárga zászló alatt, a tanácsos elsősorban tűvé tett mindent sósborszeszért, és keservesen panaszkodott a rettegéstől félholt utasoknak, hogy gyomorrontást kapott, és ilyenkor napokig viszket a bőre.

- Szóval, mi van? - fordult Wolfgang igazgató felé Markheit.

- Tegnap délelőtt tizenegy órakor egy lakóhoz orvost hívtak. Ma délelőtt megállapítást nyert, hogy az illetőnek bubópestise van. Azt hiszem, helyesen jártam el, amikor nem tettem intézkedéseket, mert a fertőzöttgyanús vendégek távozását csak karhatalommal lehet megakadályozni. A két szomszédos szobát lezárattam, és egy szobaasszonyt hagytam a beteg mellett. Ezt a nőt majd szintén elkülönítjük, mert az illető nem tudta még, hogy miről van szó, és egy percre felment a szobájába. Azt állítja, hogy keményen nem tud ülni, mivel isiászban szenved.

...A vendégek pokoli zsivajjal gyűltek össze, többen vadul követelték, hogy hívjanak orvost, mert pestistüneteket észlelnek magukon. Ezeket a kapitány megnyugtatta, hogy majd ha túl lesznek a formaságokon, mindent el fognak követni a megmentésükre.

Villiersné elájult, és most ott lógott Dickman kapitány karján, aki nem tudta, hogy mit tegyen vele.

Az ősz újságos úgy érezte, hogy túlvannak az ügy hivatalos részén, jöhet az üzlet, és verklizni kezdett.

Egy rendőr igen közvetlen formában óva intette...

A liftes sírógörcsöt kapott, és az emeletről hiába csengettek. Raverdan márki porokat vett be, és Dickman kapitány egy díszműárus üvegszekrénye mögött a szőnyegre helyezte Villiersnét. Ezalatt Walter, a fotográfus segédje, hangosan intézkedett, az embereket felszólította, hogy menjenek hátrább, és kisebb csoportképekre osztotta őket.

- Hölgyeim és uraim - kezdte a kapitány.

- Halljuk, halljuk - biztatta a fotográfus.

- A hatóságok vesztegzárat rendeltek el. Három hétig senki sem távozhat a Grand Hotelből. Aki az egészségügyi óvintézkedést kijátssza, azt öt évtől életfogytiglanig terjedhető büntetéssel sújtja a törvény. Önöket voltaképpen Santa Annunziata szigetére kellene szállítani, a karanténállomásra. Azonban a Grand Hotel előkelő idegenforgalmát ettől megkíméltük, és kivételes intézkedés alapján a helyszínen foganatosítjuk a vesztegzárat. Három hétig a rendőrség, az egészségügyi szolgálat és a helyőrség egy osztaga gondoskodik a rendről és az Önök biztonságáról. A hatóságok számítanak a vendégek segítségére és megértésére. Reméljük, hogy a betegséget a házon belül sikerül izolálni, és nem lesz több áldozat...

Most következett a vendégek rohama.

Valamennyien kivételes elbánást követeltek. Az egyiknek, ha nem utazhat nyomban, több ezer font vesztesége lesz, amiért perelni fogja az államot, a másik diplomáciai ügyre hivatkozott, a harmadik unokahúga esküvőjére és így tovább.

- Sajnálom! - kiáltotta a kapitány - a gyarmat egészségügyi intézkedéseit egy uralkodó sem szegheti meg. Itt százezrek pusztulását jelentheti a legkisebb engedmény... A tulajdonos köteles mindenkit elhelyezni, és akinek nincs erre megfelelő tartaléka, az mint az állam vendége tartózkodik itt, természetesen szerényebb körülmények között.

- Nem vagyok köteles szerényebb körülmények között itt tartózkodni - mondta Hacker, az állás nélküli kikötőmunkás. Az őrmester őt is megnyugtatta néhány keresetlen szóval.

A legizgatottabb azonban Vangold szállítmányozó volt. Kétségbeesetten fordult a kapitányhoz.

- Kérem, a feleségem a városba ment az imént...

- Ide nem térhet vissza. Kordon van.

- No de... - idegeskedett Vangold. - Esetleg egy kivételesen erélyes hölgy átjöhet azon a kordonon.

- Teljesen lehetetlen.

Ez szemmel láthatóan megnyugtatta a szállítmányozót. A többiek is, kissé fáradtan, beletörődve a helyzetbe, elhallgattak.

És ekkor Wolfgang harsányan így szólt:

- Azon leszünk, hogy a vesztegzár izgalmas, de szép trópusi élménye legyen a Grand Hotel vendégeinek...

Amikor Maud visszatért a szobába, első pillanatban azt hitte, hogy a pizsamás idegen már kiment. Annál szomorúbb lett, amikor az ablakfüggöny mögül előbukkant a szemtelen idegen vidám arca, és azt kérdezte:

- Hogy van?

A folyosón ismét léptek és hangok zaja hallatszott.

- Miért nem hagyta el a szobát, amikor mindenki a hallba ment?

- Nem mertem az ön utasítása nélkül semmit sem tenni.

- Ostobaság!

- Különben sem volt mindenki a hallban.

- Hogy érti ezt?

- Például az az illető sem lehetett ott, aki ezt a levelet hozta önnek... - És az asztalra mutatott, ahol a boríték feküdt.

A leány meghökkent.

- Itt járt valaki, amíg távol voltam?

- De mennyire...

Maud feltépte a levelet, azután elolvasta. Utána a hamutálcába dobta, és meggyújtotta a szélét. Figyelmesen nézte, amíg a papír lassan elégett.

- Remélem, nem rossz hír? - kérdezte derűsen csevegve az idegen.

- Maga akaratlanul is tanúja volt egy beszélgetésnek, amelyből, minden igyekezetem dacára, néhány szót hallott...

- Biztosíthatom, hogy annyi, mintha...

- Hallgasson, kérem!... Nem tudom, milyen ember, de az az érzésem, hogy jószívű. Bizonyára súlyos helyzetből menekült meg a segítségemmel. Viszonozza ezt azzal, hogy nem érdeklődik utánam, ha elment innen...

- Ezzel most ne legyen gondja - nyugtatta meg a fiatalember -, hiszen a vesztegzár néhány hétig tart, és addig megbeszélhetjük.

- Ugyan! Csak nem képzeli, hogy itt marad a vesztegzár idejére?

- Hová menjek?

- Mit tudom én?... Ha nincs oka arra, hogy bujkáljon, akkor nyittasson szobát.

- Van okom bujkálni, mert az apám azt akarja, hogy nősüljek. Át akartam evezni Bali szigetére, ahol egy barátom lakik a tengerparton, és adott volna ruhát.

- Hol hagyta a ruháját?

- Az apám bezárta, hogy ne szökhessem meg. Reggel lett volna az esküvőm, és akkor ideadta volna a frakkomat. Én azonban éjjel kimásztam az ablakon, pizsamában nekivágtam Balinak. A vihar visszadobott a szálló strandjára, és bemásztam ide. Azóta elnyomatás alatt állok.

Maud kissé felderült a bolondos történeten, és barátságosabban felelt:

- Ez mind igen szomorú vagy komikus; ahogy vesszük, de nyugodjon bele: a vesztegzár arra kényszeríti, hogy feladja a harcot. Nem bujkálhat hetekig pizsamában.

- De mit mondok a szállósnak, ha megkérdezi: hogy kerültem ide ilyen könnyű viseletben.

- Hazudjon valami gáláns kalandot, vagy amit akar...

- Hát jó. Megyek. Köszönöm a szívtelen vendéglátást... Mert enni nem adott. Ezt leszögezem.

Egy másodpercig hallgattak. A férfi a hamutálcán elhamvadt levelet nézte.

- Szeretném, ha bízna bennem - mondta azután. - Az az érzésem, hogy szörnyű csávában van és a hegyes orrú lakkcipő, akivel beszélgetett, nem valami elszánt segítőtárs.

Maud szomorú habozással nézett maga elé.

- Nem - mondta szomorúan Maud. - Sajnos, nem segíthet rajtam...

- És mi lesz, ha letartóztatják?

- Tessék?! Honnan... veszi?...

- Nem akarok blöffölni. Hallottam, hogy este menekülni akart. Valószínű tehát, hogy üldözik. Mivel a vesztegzár miatt kénytelen maradni, könnyen lehet, hogy utolérik...

- De miért gondolja, hogy a rendőrség üldöz?

- Ez világos, mert...

Kopogtak.

- Ki az?

- A rendőrség...

A pizsamás idegen zajtalanul és gyorsan eltűnt az ágy alatt.

- Tessék! - kiáltotta Maud vidám hangon.

"Barátom! - gondolta hüledezve a pizsamás. Ez aztán a nő! Példátlan hidegvér."

Kerek orrú gyári cipő jelent meg az ágy két lábának látóterében.

- Bocsánat, Elder főfelügyelő.

- Maud Borckman. Parancsoljon. - A két apró, csatos trottőrcipő megmozdult.

- Köszönöm - felelte a kerek orrú gyári cipő. - Kérem, a hallban folyik a lakók kihallgatása, de hogy meggyorsítsuk az eljárást, én is elvégzek néhány fontosabb kihallgatást.

- Miért szükséges a vesztegzárhoz kihallgatásokat végezni?

Az egyik csatos trottőrcipő eltűnt. Úgy látszik, Maud keresztbe tette egymáson a lábait.

- Ugyan! - felelte a kerek orrú, rekedtes gyári cipő. - Szó sincs a vesztegzárral kapcsolatban semmiről. Hát nem tudja, Borckman kisasszony, hogy egy szobával arrább, a 71-esben gyilkosság történt, mialatt a vendégek a hallba siettek?

...Visszakerült a másik trottőr... Meglepetésében tette le a lábát.

- Mi?... Kicsoda az áldozat?

- Ranke doktor...

- Hogyan?... Az egész olyan... különös... Ne haragudjon, hogy én kérdezem önt...

- Meg tudom érteni, Borckman kisasszony. Ranke doktort valaki leszúrta... A 70-es üres. Ez a 72-es, ahol ön lakik, a másik szomszédos szoba. Nincs több szoba a fordulóban... Itt valami papír égett el...

- Levelet kaptam, amelyben egy kellemetlen ügyben írtak, és így semmisítettem meg.

"Micsoda hidegvér... Istenem! Micsoda hidegvér...!" - gondolta a pizsamás.

- Van csőposta a hotelben? - kérdezte a főfelügyelő.

- Nem tudom. Postán jött a levél.

- Érdekes... A mai postát megelőzte a vesztegzár...

Hosszú szünet.

- Akkor nem értem - felelte Maud kedvesen -, itt feküdt az asztalomon. Lehet, hogy a tegnapi postával érkezett.

- Az lehet. Ha szabad néhány formaságot. Neve?

- Maud Borckman.

- Született?

- 1919-ben...

- Hol?

Szünet...

- ...Acsinszkban... Oroszország...

- Szibériában van, nem?

- Igen.

- Hol van az állandó tartózkodási helye?

- Surabayában. Az állami vegyészeti intézetben dolgozom. Decker professzor asszisztense vagyok...

- Igen? Nagy tisztelője vagyok a zseniális professzornak. Szabadságát tölti itt a kisasszony?

Szünet.

- Nem. Otthagytam az állásom.

Van der Gullen Félix, a szemtelen idegen, igen keserű szájízzel hasalt az ágy alatt. Itt baj van. Itt nagy, nagy baj van ezzel a remek, szép nővel. Most már faktum, hogy hazudik. Kérem, bárhogy is nézzük: itt nagy baj van.

A gömbölyű orrú gyári rekedtes azonban sokkal jóhiszeműbbnek látszott. Szinte észre sem vette a csatos trottőr zavarát.

- No hiszen - mondta megnyugtatóan -, ezek csak formai kérdések, ha kellemetlen, akkor ne válaszoljon, kisasszony, a mi szempontunkból csak egy kérdés bír fontossággal. Ugyanis kétségtelen, hogy a gyilkosság azalatt történt, amíg a vesztegzár rendelkezéseit felolvasták. Előzőleg még látták a doktort, és körülbelül tizenöt percre rá már halott volt. Itt tehát csak az a fontos, hogy megállapítsuk a szálló lakóiról: hol voltak a kritikus tizenöt perc alatt?

Csend. Az egyik trottőr ismét eltűnt. Maud tehát visszanyerte a nyugalmát.

- Értem - mondta kellemes, csengő hangján, egykedvűen, szinte derűsen.

- Hiszen egyszerű eljárás. Tehát szíveskedjék megmondani, kisasszony: hol volt ön a vesztegzár kihirdetése alatt?

- Itt. A szobában.

A pizsamás ember az ágy alatt megdermedt. Mi ez?

- Ez hát rendben volna. A detektív természetesen itt is kopogott, és felkérte, hogy jöjjön a hallba?

- Így történt.

- Volt valami oka rá, hogy mégis itt maradjon?

- Semmi különös okom nem volt. Láttam az ablakból a drótakadállyal érkező katonákat, tizenöt éve élek Indiában, tudtam, hogy miről van szó, és... nem sietek hivatalos eljárásoknál asszisztálni.

- Aha! Értem! Így már világos! - helyeselt a főfelügyelő. - Egy előkelő szálló vendégei nem törődnek a formaságokkal.

- Sajnos az ember nem sejti előre, hogy utóbb fontossága lehet a megjelenésének.

- Természetesen, természetesen - helyeselt a felügyelő egy készséges fodrászsegéd módján. - Én azonban, hála istennek, nagy gyakorlattal bírok, és tudom, hogy egy váratlan vesztegzár gyakran tragikus meglepetést hozhat. Az első pillanatok hangulatát nemegyszer felhasználták már bűnözők szállodai tolvajok, ezért mindig összeírom gyorsan, hogy kik voltak jelen a vesztegzár kihirdetésénél.

- Igen? Ez nagyon ügyes.

- Köszönöm az elismerést. Ha megengedi, még egy kérdést teszek fel. Formaság, de megkönnyíti a helyzetünket. Volt önnél véletlenül látogató, amikor a detektív kopogtatott? Az alibi mindig egyszerűbb számunkra, ha tanú van rá.

Szünet, de egész rövid. Gyufa sercen.

- Nem. Senki sem volt nálam.

- Aha! Ezt jó, hogy tudom... Ostoba az ilyen személyzet. Egy liftes fiú azt mondja, hogy Sergius herceget látta a fordulóban, és mintha az ön szobájából jött volna... Természetesen ostobaság, ezek a boyok fecsegnek a vakvilágba, fontoskodásból...

- A herceg valóban itt járt nálam. Vagy tíz perccel a vesztegzár előtt. De amikor a boy kopogott, akkor már nem volt itt. Azt mondta, átmegy Vangold terménykereskedőhöz, akivel ismerik egymást és lehet, hogy a kereskedő már lement. Bizonyára onnan jött ki a herceg. A harmadik szoba a fordulóban, a 70-es Vangoldé.

- Igen, tudom. A boy mondta, hogy onnan is jöhetett a herceg, de ezt nem hittem. Azonban, ha nem öntől jött ki, akkor hinnem kell.

- Csak a 70-esből jöhetett ki, Vangoldtól.

- Érdekes. Ugyanis ott történt a gyilkosság.

Hosszú, dermedt szünet. Az ágy alatt egy úr úgy érzi, mintha torkon ragadták volna.

- De hiszen... - hallatszott a nő hangja - azt mondta, hogy... a 71-esben ölték meg Ranke doktort...

- Ezt mondtam volna?... Tévedtem. A 70-esben történt, Vangold úr szobájában. Az ön szobája a 72-es számú, és a 71-esben nem lakik senki.

Ez csúf csapda volt, az bizonyos. Most már kínos hangulat súlyosodott a szobára.

Szék reccsen...

- Hát... - mondja nyájasan a gömbölyű orrú gyári cipő -, azt hiszem, ezzel befejeztük a formaságot. Jó, ha ilyesmin túlesik az ember... Bocsánat, ha háborgattam...

- Kérem... - szék reccsen. - Megjegyzem, hogy én nem láttam a herceget, miután távozott tőlem... Csak feltételeztem, hogy Vangoldtól...

- Ez természetes. Nem is veszem jegyzőkönyvbe... Egy ilyen finom, előkelő úr neve a legtávolabbi kapcsolatba sem kerülhet az üggyel.

- Nekem is ez a nézetem.

- Örülök, hogy a véleményünk egyezik. Nagy tisztelője vagyok a hercegnek, és Shilling Lord, Tonga-sziget kormányzója akinek néhány ügyben szolgálatára lehettem, megígérte reggel, hogy ebédnél bemutat a hercegnek. Sajnos, közbejött a vesztegzár.

- Hát... ön nem a vesztegzár kirendeltségével érkezett?

- Szó sincs róla. Egy másik ügyben nyomoztam, és én is itt ragadtam a vesztegzár miatt.

- Valami... más bűnügy is... előfordult a szállóban?

- Nem a szállóban. Csak a lábnyomai vezettek a szállóig a szigetvilág legelvetemedettebb gonosztevőjének. "Jáva Rémé"-nek hívják az alvilágban. Gyilkol, rabol kegyetlenül. És megtévesztően kellemes külsejű ember. A szálló kertjében tűnt el. Ha tudnám, hogy valóban itt van valahol, nem főne a fejem a gyilkos miatt... Különösképpen egy ilyen fehér csontgombot találtam a meggyilkolt Ranke doktor mellett. Élénken emlékeztet egy hálóruha gombjára... Nem?

- Fehér csontgombot nem varrnak férfiruhára...

- Utcai ruhára nem. De pizsamára lehetséges, és az illető pizsamában szökött meg előlem, de lehet, hogy másfelé menekült. Túlságosan szerencsés véletlen volna, ha a vesztegzár a kezemre játszaná.

A gömbölyű orrú cipő bokában összeért, mintha meghajolna a gazdája...

Ajtónyikorgás...

- Nagyon örültem... - mondja Maud.

- Ha valami közlendője van, kisasszony, bennem megbízhat. Nem vagyok szívtelen kopó...

Az ajtó becsukódott. Mire Maud visszafordult, a pizsamás ember már ott ült a karosszékben és dohányzott.

Maud szótlanul, komolyan nézte.

- Tessék? - mondta a fiatalember, és miután nem kapott választ, elismerően mondta: - Ez aztán alaposan megadta nekem... Mit szól ezek után hozzám, mint Jáva Réméhez?

Maud csendesen, minden szemrehányás nélkül ezt kérdezte:

- Maga ölte meg Ranke doktort?

- Megenged előbb egy kérdést?

- Tessék - felelte a leány.

- Maga ölte meg Ranke doktort?

- Figyelmeztetem, hogy az én türelmemnek is van határa. Most már sokkal több forog kockán, semhogy a csúf látszat elkerüléséért megvédjem magát.

- Igaza van. Most ellenszolgáltatás fejében véd meg. Mert én tudom, hogy amikor a detektív kopogott és jelentette, hogy vesztegzárat rendeltek el, maga nem volt egyedül. Tudom, hogy nem volt a szobájában, amikor a gyilkosság történt, és azt is tudom, hogy Sergius herceg nem távozott a detektív érkezése előtt. Hol volt ön a távozásától számított tizenöt percig? Mert a hallban nem volt, a szobájában nem volt. Ugyanez áll a hercegre is.

- Útban voltam a hall felé, de visszafordultam...

- Úgy... Akkor miért nem mondta meg ezt a detektívnek?

A nő kirobbant:

- Hogy merészel nekem maga kérdéseket feltenni?! Akit egy főfelügyelő a földrész legnagyobb gazemberének nevez, aki hálóruhában menekült a kötél elől...

- Szívesebben szöktem volna repülőgépen Szingapúrba!

Talált. Maud elsápadt és hallgatott. A fiatalember felállt.

- Kérem... - szólalt meg szelíden - kössünk békét, vagy ha tetszik, szövetséget...

- Magával? Lehet, hogy szerencsétlen körülményeim miatt nem adhatom rendőrkézre, de gazemberrel nem szövetkezem... Téved, ha azt hiszi, hogy én olyan magafajtájú vagyok...

- Hát akkor állapodjunk meg. Mindketten hallgatunk arról, amit a másikról megtudtunk.

- Maga ölte meg?... - kérdezte suttogva, rémülten a leány - feleljen... én úgysem... fogom... elárulni...

A fiú rövid ideig gondokozott. Maud közelebb lépett hozzá, és kimeredt szemmel nézte a csíkos, selyem hálókabátot.

A fiú önkéntelenül követte a tekintetét.

Egy fehér csontgomb hiányzott a pizsamakabátjáról.

- Szóval... maga tette?... Kérem... ha Istent ismert valaha... mondja meg... könyörgök.

Nézte a leányt. Azután lassan bólintott:

- Én tettem...

Maud megkönnyebbülten sóhajtott.

- És... miért?

- Felismert... Batáviában egyszer betörtem valahová, ahol Ranke doktor is vendégségben volt. Elfogtak. A tárgyaláson ismét találkoztunk, jól megjegyezhetett. Ahogy kiléptem innen, szembejött. Tőrt mindig hordok magamnál... egy döfés, azután vége lett.

Maud irtózva nézte a kedves arcú, nyájas tekintetű embert... Ocsmány gyilkos! Úgy meséli el a gazságot, mintha csak tréfa lenne. Maga sem tudta, miért fáj ez annyira. Hiszen örülnie kellene, hogy nem Sergius volt...

- Gyilkolt?... Hidegvérrel embert ölt?

A fiatalember fölényesen vállat vont.

- Eggyel több vagy kevesebb... oly mindegy.

- Menjen... kérem... Azonnal menjen...

Kissé alkonyodott. A kert tömve volt vendégekkel. Már megszokták a vesztegzárat, már tréfálkoztak a drótsövény külső vonalán táborozó katonákkal... Csak egy hipochonder különítmény, élükön Villiersnével (akinek a férje Szingapúrban szerkesztő), ájuldozott a szobájában, és valamennyien keresték magukon a bubópestis nyomait. A boy félóránként drámai, de hivatalos hangon jelentette Markheitnek, hogy valamelyik vendégnek a percei meg vannak számlálva.

Az idény vége volt, alkony felé már dúsan hömpölygött a ködös, párás levegő a tenger felől, és zsíros fénnyel ülte meg a pálmák levelét, színes hibiszkuszok és orchideák tágult kelyheit... Az északnyugati monszun előhírnökei rossz szagú, forró légáramlással hordták a part menti fák rothadó gyökereinek bűzét...

Most még csak a súlyos, bágyasztó alkonyi dagályidőben érezni a trópusi paradicsom átalakulását pokollá a betörő monszun fúvására. Egypár nap, esetleg csak néhány óra még mindössze, mert itt átmenet nélkül változik az évszak, és ilyen gutaütött időjárás lesz erre nap mint nap. A tengerbe süllyedő nap búcsúzó visszfényei árnyékba burkolják a szobát, ahol két csapdába került ember áll némán, egymással szemben.

- Azt hiszem, az időpont megfelel - mondja a pizsamás. A szobamosdó pereméről levesz egy szappant és törülközőt. - Nézzen ki, kérem, hogy tiszta-e a levegő.

Maud kinyitja kissé az ajtót.

- Most - súgja gyorsan.

- Bocsássa meg, hogy találkoztunk - mondja a fiatalember, kilép a szobából, és egy szállóvendég öntudatos lépteivel elindul a folyosón.

...Maud háttal a csukott ajtónak dől, és lehunyja a szemét.

"Istenem"... - Ez az első gondolata.

Azután elővesz a ruhája kivágásából egy csipketerítőt, amilyen minden szobában az asztalkán van, szétbugyolálja, és kihullik belőle egy kis fémnyelű, véres tőr...

Félix, karján a törülközővel, kezében szappantartóval sietett a folyosón. A személyzetet a kezdődő holtszezonra való tekintettel felére csökkentették. Most aggasztóan kevésnek bizonyult a létszám, miután a hivatalos közegeken kívül az étteremben, a büfében és a hallban sok olyan vendég tartózkodott, aki nem volt lakó, és ezeket is el kellett helyezni. Idény közben a csodás Grand Hotelben hemzseg a boy meg a szobalány. De ha jön a legpontosabb vendég: a monszun, akkor bizony leapad a személyzet, és egészen elmarad a főúri vendégsereg.

Külön szerencsétlenség a hotelnek az az autocaron érkezett turistacsoport, amely ebédre jött, és este már visszatértek volna Surabayába. Közöttük Rev. Paul Sorgette, a hatalmas ősz jezsuita hittérítő, Culson baronet és Jenkins cukorbáró, a regattabajnok...

Wolfgang igazgatóra soron kívüli hatalmas jövedelem vár, mert a Grand Hotel vendégei nem fogják igénybe venni az állami kosztot és a vesztegzár idejére kijáró, olcsó kis szobákat, hanem további három hétig főúri bőkezűséggel élnek majd itt. Mesés jövedelem.

Viszont Félix, "Jáva Réme", aki öntudatosan siet pizsamában, kezében szappannal, anélkül, hogy csak sejtené is, hová, igen örül a személyzet híján kihalt szállófolyosónak. Nagy veszély nincs, sok az új lakó; ugyan ki gyanakodna a szappannal igyekvő, pizsamás emberre?

Egy néger gyerek, aranyozott sapkában, éppen szembejön. Kissé csodálkozik. Ez a liftes. Ez esetleg emlékszik rá, hogy kit hozott fel az emeletre.

Megáll.

- Halló! Hány óra? - kiáltja rá, és meglegyinti viccesen a törülközővel.

- Hat óra múlt, mynheer.

- Thank you! - És fütyörészve elsiet. Egy "mosdó" felírású helyiségbe gyorsan bemegy.

...Az ördögbe is, valamit csak tenni kell, mert részint éhen pusztul, részint ha soká kell ilyen fölényesen futkosni a törülközővel, akkor meghal, mint végkimerült maratoni futó.

Zúg a lift.

Ahá! Az a pokoli kölyök lemegy végre a fészkes földszintre. Kilép... Lassan körülnéz... Csak ruha kellene. De hogyan szerezzen? Közvetlen előtte nyílik egy ajtó...

Azonnal friss, öntudatos sietésbe kezd, csapkod a törülközővel, és be a fordulóba. Fel az emeletre, és lihegve megáll.

A boy jön szembe, az átkozott néger. Most itt vesztegel a lift. Nagyon csodálkozik.

Félix rohan. Hát ez nem megy. Már remeg a térde. Körülmegy a folyosón, és újabb mosdónál van ismét. Be!

Zárva van. Na, most mit?

Nyílik az ajtó, szemben vele, már éppen megindulna céltudatosan, mikor látja, hogy egy kéz két nagy cipőt tesz ki. Aztán becsukja az ajtót...

A cipő felett egy fogason néhány ruhadarab függ rendetlenül.

Lesz, ami lesz!... Ez az ember reggelig alszik... Addig minek neki itt a ruha? Elviszi! Így lemehet a hallba, és enni fog! Enni!

Azután visszahozza a ruhát. 166-os szoba. Csak ezt kell jól megjegyezni. Gyerünk! Nincs más megoldás.

Lekapta a ruhát, és sietett! Mögötte felbúgott a lift. Gyerünk, mert jön az a ronda kölyök!... Egy homályos fordulónál vaslépcső tűnt eléje, keskeny falnyílásból indultak a tekervényes fokok. Egy tábla függött le a mennyezetről:

Nahát, ez neki való. Ő nem t. vendég. Felsietett néhány fokot, és leült, ölében a ruhával, és nagyot fújt.

- Héj, Mártiin! - kiabálta valahonnan a mélyből egy ellenszenvesen éles, nyújtott, női hang.

- Na! - kiáltotta bosszúsan a fiatalember. - Mi van?!

- Te vagy az?

- Én hát.

Az illető megnyugodott. Valamivel csörömpölt a mélyben. A földszinten vagy a pincében.

Ki az a Martin, akivel összetévesztik?!

Most aztán öltözni! Szédelgett az éhségtől. Gyorsan lerúgta a papucsot.

- Mártiin!!

Nem hagyja abba.

- Na!!

- Itt vagy még?

- Már nem! De minden pillanatban visszajöhetek! - felelte dühösen.

- Viccolsz csák teee!

Hogy cifrázza. Nem adott választ. Gyorsan levette a papucsot, és öltözni kezdett.

- Te Mártiin!...

Az ördög vinné azt a Martint.

- Mi van?

- Ha lejössz, hoozd le a főkulcsot. Nem mehetek máár értee. A szobámban maradt.

Hogy üvölt a dög!

- Jó, majd lehozom... Más nem kell?

- Hozhatsz füstölt hálát... Dobd le az egész mindent, mosókonyháába... De nagyon vigyázz! Ha hozzák lepedőő feel, rakd a lépcsőre, az új moosni valóó.

Rajta volt a nadrág. Kissé bő. Régimódi emberek hordanak ilyent. A kabát a térdét verdeste. Szalonkabát! Ritkaság a trópusokon. A pizsamáját összehajtva letette a lépcsőre. Erre úgysem járnak.

- Máártiin... Máártiin...

Felveri a szállót a pimasz!

- Mi van már megint!?

- Nagyon vigyázz!! Meer nem szabad meeglátni, ha ledobsz mosókonyhábaa!!

- Jó! Majd vigyázok!

- Éés holnaap is várrlak Máártiin!...

- Kellemes lesz!

A fene ezt a Martint meg a nőjét. Szédelgett az éhségtől. Lassan lement a négy lépcsőn a folyosóig.

- Máártiin!

Fulladj meg! Állva maradt, és nem felelt.

- Te nem hálsz Mártiin? Jó lenne, há ledobnál...

"De milyen jó lenne, ha ledobnálak" - gondolta.

- Há ledobnáál, Mártiin, egy korallgyőőngy... Ott lóóg a tüükör mellett... de ne döntsd fel a váázát...

Csend. Ajtócsapás lentről. Elment ez a sátán... Óvatosan kinézett. Gyorsan visszakapta a fejét. A néger kölyök ott állt a lift mellett, egy szalmaszálat rágott, és apródonként kiköpte...

Végre is a csigalépcsőn lemehet. A kiabáló nő egészen a mélyben volt, és most már ott sincs.

Nagyon lassan elindult a vaslépcsőn. A második emeletre ért. Lenézett. Mélyen, a sötétben, a földszinti folyosónál lejjebb, kerek fény hullott a földre... Innen jöhetett a hang.

Az arcát kéne elváltoztatni... Milyen könnyű ez regényekben, és mennyire lehetetlen az életben... Az első emeletnél hangokat hallott. Megállt. Valami csörög, ahogy jönnek. Kard?... Aha. Ez a kapitány...

- A kihallgatás eredménye negatív. Mindenkinek van alibije. Akik pedig a szobájukban voltak, azok gyanún felül állnak.

A rendőrtisztek mögött állt Elder főfelügyelő.

- Szerintem mindenki gyanús, amíg nincs alibije - szólt közbe.

A kapitány kissé hűvösen fordult feléje.

- Nem szeretném, Elder, ha ezzel az üggyel foglalkozna. A Grand Hotelben különlegesen kell eljárni. Egy tapintatlanság vagy botrány beláthatatlan következményekkel járhat...

- A világért sem avatkozom a dolgukba. Felesleges is, ha a kapitány úr csoportja nyomoz. Inkább azt hiszem, én szorulok majd a segítségükre...

Kissé gyanakodva nézték. Elder főfelügyelő, fiatal kora ellenére, regényes népszerűségre tett szert a gyarmaton. A kapitány szerint csak szerencsével és modoroskodással. Magas rangú rendőrtisztviselők mellőzésével, kényes politikai ügyeket, nagy bűneseteket osztottak ki a főfelügyelőre, és ezt nem bocsátották meg neki a kollégái.

- Ha kezére járhatunk, csak szóljon - felelte a kapitány. - Bár nem ismerem az ügyet, amivel megbízták.

- Ha végleg kátyúba jutok, és sajnos úgy néz ki, akkor kérni fogom a segítségüket. Cserbenhagyott a szerencsém...

- Az is az ügyéhez tartozik - kérdezte az egyik rendőrtiszt - hogy kihallgatta Maud Borckmant?

- Figyelmeztetem, Elder, ha szabályellenesen beleavatkozik a csoportomra kiosztott ügybe...

- Kérem, én a magam ügyében jártam el Maud Borckmannál. Egy embert keresek, aki itt a kertben csatangolt, és lehet, hogy bemászott valamelyik szobába... Ezért néhány lakót kihallgattam, és most már nem érdekel semmi. Lefekszem. Jó éjszakát kívánok.

- Bűnügyi sarlatán - mondta az egyik rendőrtiszt, miután Elder a szobájába ment. - Olyan, mint a kuruzsló orvos. Mestere a látszatkeltésnek. Természetes, hogy a komoly munkát sohasem becsülik meg úgy, mint a hókusz-pókuszt.

- Hát, uram - mondta a kapitány -, Sedlintz fogalmazó átveszi a szolgálatot. Lehetőleg a háttérben nyomozni. Holnap azt kell kutatni, hogy kinek állhatott érdekében Ranke doktort megölni.

- És - szólt közbe az egyik tiszt -, keresni kell a tőrt, mert a gyilkos magával vitte. Ahol a tőr van, ott a gyilkos is.

- Úgy van. Az őrszemeket ellenőrizze, és sok tapintat, Sedlintz. Vigyázni... Ez a Grand Hotel! Jó éjszakát.

Csörgés, ajtócsukódás. A rendőrtisztek aludni mennek.

"Jáva Réme", a szemtelen idegen most továbbmegy a csigalépcsőn. Ez a lépcső nem volt kivilágítva. Úgy látszik, este nem használják. Disznóság így takarékoskodni. Martin és a hölgy életveszélyben vannak, ha itt kell randevúzniuk.

Most a földszinten lehet. A szuterén alatta van. Hangokat és zörgést hall onnan. Személyzeti szobák?

- Ne merje megkísérelni... - suttogja valaki.

- Én nem tehetek semmit... Én félek... Tele van rendőrrel minden...

- Ne féljen... A rendőrök már lefeküdtek. Ide nem is jönnek... Szóval beszéljen, mert...

- Nem tudok semmit... Csak azt láttam, hogy a kést Miss Borckman vitte el... Egy fehér kis csipketerítőben...

- Akkor ő a gyilkos!

A fiatalember zsibbadtan állt. Mintha kísértetekkel lenne tömve a hotel. Lemenjen?... Ha csak moccan, elriasztja ezeket. Ide jöttek az alagsorba beszélgetni. A hátsó lépcsőhöz... Indulatosan suttognak, világosan hallatszik minden szó.

- Holnap mondja el a detektíveknek.

- Nem... nem... kiderül minden, és akkor mindnyájan börtönbe kerülünk...

- Máártiin...

A fene!... Most elriasztotta őket.

A két suttogó szétrebben... Távolodó léptek... A fiatalember mozdulni sem mer.

- Máártiin... te miért nem ledobsz halat, korállt, kulcs?!... Hallsz, Mártin? - Szünet. Elmegy, és bosszúsan dörmögi. - Te nem hallsz, Máártiin... eszöl vagy alszol, hülye disznó... várj csak...

Finom hölgy. Igazán..., gondolja a fiatalember. Ez a Martin is megválogathatná magának.

Kilépett a földszinti folyosóra. A nővel mindenesetre baj van. Ha csakugyan nála a tőr, és valóban feljelentik, akkor vége... Valamit tenni kell...

Először mindenesetre táplálkozni fog... Miért van itt ilyen sötét?

Nekimegy valaminek. Asztal. Oldalról fény szűrődik be. Asztalok. Baj van. Ez a szálló étterme, és úgy látszik, már befejezték a vacsorát... De valahonnan nagyon halk dzsesszzene szűrődik ide...

Ez a bár. A Grand Hotel grillje. Na, ott ma nem sokan lesznek. Az se baj. A fő, hogy elsőrangú konyhájuk van.

Nyugodtan kilép a hallba. Takarékvilágítás. Hatalmas, üres előcsarnok, távol a portás olvas valamit, a polcra dőlve. Eszébe jut, hogy nincs nyakkendője. A hálóing gallérja még megjárja a trópuson. De csak nyakkendővel. Az egyik asztalon "punka" áll. Kis ventilátor, hosszú selyemszalagokkal. A szalagok vízszintesen lengenek, ha jár a szellőző. Letép egy szalagot, és gyorsan csokorra köti. Kissé régimódi művészviselet, de mindenki úgy öltözik, ahogy akar.

Most már nyugodtan elindul a bár felé. A portás felnéz, de látja, hogy a vendég nem jön feléje, hát tovább olvas.

A Félix nevű űzött vad belép a előcsarnokból nyíló, úgynevezett "Grill"-be.

Kék fény. Kitűnő tangómuzsika, és... tömve a bár. Az alulról világított üvegparketten ruhazizzenés, lábsúrlódás, pácolt cigaretta és egészen enyhe ételszag keveréke... Sír a harmonika. Halk beszédhangok, pohár- és tányércsörrenés nyomja el olykor. A reflektor vörösre vált... Gyorsan múló, feltörő kacagás; a szicíliai özvegy elfojthatatlan életkedve tört ki, mert Vangold úr egy elhamarkodott mozdulattal a távolabb ülő Shilling kormányzó ölébe hajította egy folyami rák ollóját. A félhomályban jókedvű urak ülnek, csodálatos ékszerek villannak fel mint fehér fénybogárkák, és maroknyi anyagból álmodott, párizsi selyemruhák zizegnek a parkettre vetülő zöld és lila fényben. A kreol és habszínű női vállak, sima hátak és mezítelen karok kidomborodnak a homályból.

Félix a bárpulthoz megy. A tamil mixer rávigyorog.

- Egy pohár pezsgőt és jeget bele, sok jeget! - vezényelt az éhes, szemtelen és űzött ismeretlen.

A pohár egy pillanat múlva ott állt előtte. Jég hullik bele csörrenve a csontkanálból. A direktrisz, egy álomszőke belga nő hozzálép. A parkettra koncentrált homályos tangófény miatt csak árnynak látszik minden. De Félix így is megállapíthatja, hogy igen karcsú nő áll előtte.

- Odette Dufleur vagyok. Ha a grillbe jön, akkor az én vendégem...

- Ez esetben sokszor lesz szerencsénk.

Letette a poharat, amelyből éppen inni készült. Pedig úgy vágyott már egy korty jeges pezsgőt.

- Táncol? - kérdezte Odette Dufleur.

- Hogyne. Szabad?

A parkett mélysötét ibolyafényében lépegettek.

- Maga nagyon jól táncol - suttogta a direktrisz.

- Szeretem a muzsikát, ezért van. És elsősorban talán az járul hozzá, hogy egy könnyű, finom, mesebelien csodás táncosnőt vezetek... Milyen kölni ez... a haján? Lantheric, nem, nem! Ez Chalimar!

- Az. Maga igazán ért a...

Egy tized másodperc sötét, csend, és máris vakító fény ömlik el a kis, intim helyiségben. Az űzött vad, egy szokott könnyed gesztusával karjába teszi Odette kezét, és megy a pezsgőhöz. Megfogja a karcsú poharat...

Érdekes, hogy itt nem tapsolnak szám után. Sőt, mintha megnémultak volna. Kezében a pohárral körülnéz.

Mi van?!

Az emberek dermedten ülnek, és minden szem rámered. Odette kis, piros szája nyitva, és rémülten bámul Félixre.

A fiatalember zsibbadtan áll, kezében a pohárral. Érzi, hogy valami katasztrófa történt... Végre a szemközti tükörben meglátja magát, és sarkáig végigfut rajta a hideg.

Ott áll a bárpultnál, kezében egy pohár pezsgő, és a legszigorúbb hittérítő rend bársonygalléros, papi formaruhája van rajta.

Igen. Ott állt az ámult emberek előtt, a fekete, bársonnyal szegett ruhában, a négyszögű kőgombokkal, mint aki legalább öt évet a leprások között töltött, és minden világi örömtől irtózattal elfordul... És kezében a pezsgőspohár. És éppen tangózott!...

Itt most olyan botrány lesz és olyan letartóztatás, amilyen még nem volt.

Hirtelen magasra emelte a poharát, és érces hangon mondta:

- Emberek! Ebben a házban ma megjelent az elmúlás mementója! Idejöttem, hogy legyek a láthatatlan kéz Nebukadnezár palotája falán! Jusson eszetekbe, hogy a márványoszlopok, selyemfüggönyök, aranyozott kárpitok között éppúgy felírja a falra a döghalál, hogy "méne, méne, tekel ufárszin!", mint a legutolsó halászkunyhóra. Eljöttem, hogy táncoljak közöttetek hogy mulassak veletek, mert így talán süket fületek is meghallja, vak szemetek is meglátja a halált, amikor magasra emelem e bűnös kelyhet...

Magasra emelte a pezsgőspoharat a döbbent csendben, a földhöz csapta, végignézett a rémült embereken, és távozóban még ezt mondta:

- Ezért kértem a pezsgőt... Hogy megsemmisítsem, mint a világi bűn jelképét.

A mixer babonás rémülettel suttogta:

- Ezt értem... De minek kellett bele a jég?...

A zord misszionárius azonban nem felelt, hanem elhagyta döngő léptekkel a bárt.

Sergius herceg elgondolkozva mondta Maudnak, akivel együtt ültek egy páholyban.

- Micsoda fanatikusok... Szingapúrban tavaly egy misszionárius felrohant az egyik varieté színpadára és táncolni kezdett a balettcsoport között... Szörnyű látvány volt...

Maud nem szólt semmit...

A helyiségben lassan felengedett a váratlan esemény deprimáló súlya.

- Ez szabálytalan eljárás - mondta Markheit tanácsos, aki Villiersnével vacsorázott, miután konstatálta, hogy a hölgynek nincs bubópestise. - Ha nem lenne misszionárius, akkor büntetendő cselekménynek számítana: pánikot előidézni vesztegzárolt területen...

- Ki ez? - kérdezte a szicíliai özvegy izgatottan Vangold urat, akivel időközben megismerkedtek véletlenül. A terménykereskedő annyira feldúlta neje távolléte, hogy ebben a bús lelkiállapotban szórakozottságból signora Relli asztalához ült le vacsorázni, és az erőteljesen szép özvegy megengedte, hogy a félreértés tisztázása után is együtt maradjanak.

Vacsora után véletlenül a bárba mentek, kissé "elüldögélni".

- Ez egy hittérítő - felelte Vangold -, többet én sem tudok.

- Péter! - a pincért hívta.

- Parancsoljon, signora.

- Ki ez a hittérítő?

- Nem tudom. Ma sokan érkeztek - felelte, és sietett, mert a vendégek itt is, ott is fizettek.

Wolfgang igazgató mindenfélét gondolt a misszionáriusról.

- Annyira érdeklik a hittérítők?

- Igen. Leány koromban beleszerettem egy misszionáriusba. Sajnos, nem sok reményünk volt arra, hogy a szüleim hozzáadjanak, és ő elment a vadak közé hittérítőnek. Boldogult férjem jó volt, okos, szeretett, de én sohasem feledtem Cressont. Mióta özvegy lettem, szívesen járok erre, ahol sok a hittérítő, ahol... annyian hasonlítanak rá...

- Reméli, hogy egyszer csak viszontlátja az illetőt? - kérdezte Vangold úr.

- Az illető nem él. Hivatásának áldozata lett, és én vagyonom egy részért beleöltem abba az emlékműbe, amit szülőföldjén állíttattam.

- Hamvait is hazahozatta? - kérdezte Vangold úr meghatva.

- Nem - felelte hidegen az özvegy, és rövid szünet után hozzátette -, ugyanis a vadak megették...

Lindner, az operaénekes jött arra, és megállt az asztalnál.

- Az ilyen hittérítőt nem szeretem - mondta, és fáradt, kövér arca szomorú, gyerekes kifejezésre görbült. - Most ismét altatót kell bevennem, pedig már jól éreztem magamat.

- Ne vegyen altatót! - mondta erélyesen az özvegy. - Üljön le hozzánk! Péter! Egy üveg cinzanót... signor Lindner... Vangold úr...

- Örvendek - mondta a terménykereskedő, és felállt a kézfogáshoz. - Én nagy tisztelője voltam az ön néhai hangjának. Még legényember koromban. Ön gyönyörűen énekelte Lohengrint, és csinos ember volt. Hol vannak azok a régi szép idők...

És sóhajtott. De nem értette, hogy a nagy művész miért ül olyan fagyosan az asztalhoz.

- Most hajtsunk fel egy egész pohárral! - biztatta őket signora Relli, és magasra emelte a rubinszínű vermutot. Megitták. Lindner is, pedig nem sok kedve volt hozzá. Az özvegy felemelkedett. - Bocsánat.

Kisietett a teremből.

- Kedves hölgy - jegyezte meg Vangold, és újra töltött. Pokolian jól érezte magát. Az ital is szokatlan volt számára, és... és... ez a signora Relli igazán kitűnő társaság... - Ön tüneményesen énekelt valamikor - fordult Lindnerhez, mert kedveskedni akart a világhírű művésznek. - Nagy kár, hogy elveszítette a hangját. Ez már végleges? Ismertem egy kántortanítót, akinek később kitisztult az orgánuma. Önnel is előfordulhat.

- Kizárt dolog - felelte Lindner halálsápadtan. - Az idegesség árt a hangnak, és engem minden ostoba fecsegő halálra ingerel...

- Igazán? Így vagyok én a raktárnokommal. Ha azt mondom: "Stuck úr, hozzon fel egy..."

- Signora Relli sokáig elmarad - mondta az énekes türelmetlenül.

- Igen. Azt hiszem, a hittérítőt keresi, aki az imént lehordott bennünket.

...Vangold úr eltalálta az igazat. Signora Relli kilépve a hallba, körülnézett. A hittérítő egy kisasztal mellett ült, és a pincérrel tárgyalt.

- Kérem, én itt fogok vacsorázni, mert abba a Szodomába nem megyek be - mondta Félix, és vágyó pillantást vetett a bár felé.

- Szívesen tálalunk itt is, de csak egy fél darabka sovány hal van kint, amit a szakácsnő tett el magának, mert fogyókúrán van.

- Tessék? Egy ilyen előkelő hotelben?!

- Sajnos, nem számítottunk hittérítő vendégekre. A mi lakóink bűnös emberek, ma, pénteken sem esznek böjtöst, és csak olyan ételeink vannak, amit hittérítő úr undorral utasítana el: roszbif, csirkekotlett currymártással, pulyka és hasonlók.

A hittérítő úrnak valósággal folyt a nyála egy kis roszbif vagy pláne kotlett után (curryszósszal!), de szomorúan ezt mondta:

- Hozza csak azt a kis halat, vízben főzve...

Komoran ült ott a kisasztal mellett és szerette volna a haját tépni.

- Bocsánat, hitterítő úr... özvegy Relliné vagyok...

Egy hatalmas, jó alakú, markáns, de csinos arcú nő állt előtte, vészesen villogó szemmel és nagy fehér fogakkal.

- Nem tudtam szabadulni a hatása alól... Amit az imént tett, olyan ijesztő és nagyszerű volt...

- Harc a világi bűnök ellen... - és türelmetlenül forgatta fejét a pincér után, mert már a böjtös is jólesett volna, csak hoznák!

- Nekem szükségem volna valakire, egy emberre, akivel őszintén beszélhetnék. Kérem, ha van számomra egy félórája, hallgasson meg és...

- Most majd vacsorázom - jegyezte meg, mert jött a pincér a hallal.

- Kell! Kell végre egy izzó szemű, szigorú hittérítő, akinek az én szívem titkait kitárhatom...

De, sajnos, a karját tárta ki, és mert nem nézett hátra, leverte a pincér kezéből a tálcát. A kis darab főtt hal mozdulatlanul pihent levében a szőnyegen.

- Oh, Madonna! - kiáltotta kétségbeesetten. - Milyen ügyetlenség... Kérem, engedje meg, hogy vendégül lássam egy csésze teára, némi kárpótlásul a kis vacsoráért... Ne utasítsa vissza, mert megaláz... a húszas szobában lakom, itt van a közelben...

- Kérem... én ma csak böjtöset ehetem - mondta megtörten, és úgy nézett a földön fekvő halra, mintha valami elhunyt, szeretett hozzátartozója lenne.

Rövid biccentéssel és teljesen üres gyomorral elindult a főlépcső felé.

Azután hirtelen sietve visszatért, és benyitott a sötét étterembe.

A főlépcső felől ugyanis Elder főfelügyelő közeledett.

Elder csak egy pillanatra látta. Nyomban a portáshoz sietett.

- Ismeri ezt a hittérítőt?

- Bizonyára. De ma annyian érkeztek, hogy utána kell néznem, ha felügyelő úr tudni akar valamit...

- Igen, nézze meg a nevét és az adatait.

Közben kijött a főpincér a bárból, és signora Rellihez ment.

- Szíveskedjék visszatérni a bárba. Az a két úr a signora asztalánál hangosan sértegeti egymást.

- Oh! Santa Madonna - kiáltotta, és elsietett a pincérrel.

- Rev. Paul Sorgette, hittérítő - mondta a portás. - Autocaron érkezett a jávai kirándulókkal, és egy bankátutalás miatt jött be a Grand Hotelbe. Közben történt a sajnálatos eset.

- Hányas szobában lakik?

- Hatvanhat. Második emelet.

- Köszönöm...

Odament az étteremhez. Az ajtó zárva! Most már habozás nélkül a lifthez lépett és beszállt.

- Második emelet... - A lift búgva elindult...

Szerette volna felpofozni magát, amiért nem sietett nyomban a hittérítő után.

A lift megállt. Gyorsan ki akart lépni.

- Nem lehet, uram - mondta a néger fiú. - Két emelet között vagyunk.

- Miért állt meg a lift?!

- Valószínűleg kinyílt az ajtó valamelyik emeleten.

- Most mit kell csinálni? - topogott türelmetlenül Elder.

- Csengetni kell a portásnak. Ő végigjárja az emeleteket, és ha becsukja a nyitott ajtót, akkor ismét megindulunk. Rémes, hogy milyen lassú. Ha valamelyik felső emeleten nyílt ki a liftajtó, akkor ránk virrad. Zsábája van szegénynek. Portásnál nagy baj... Én nem tartanám.

- Csengetett már?

- Még nem, de az hamar megvan - felelte biztatóan, és lenyomta az egyik fehér gombot. - Most tessék majd megfigyelni, hogy meddig elpiszmog ez a vénember.

Csakugyan félórát tartott, amíg végigjárta az öt emeletet, és végül rájött, hogy a félemeleten elfelejtette megnézni, pedig ott nyílt ki az ajtó.

A lift felzökkent, rövid búgás, a boy kirántja az ajtót.

- Negyedik.

Eldernek fejébe tódul a vér.

- A másodikat mondtam!

- Egy perc!...

Le! Két másodperc múlva a lift megáll, Elder kiszállna, de a boy legyint.

- Megint kinyílt egy ajtó, úgy látszik, viccel valaki.

- Hogy az a...!

...Alig háromnegyed óra múlva ott állt a hatvanhatos szoba előtt. A hittérítő ruhája kiakasztva függött, a küszöbön egy pár cipő.

Bekopogott.

- Ki az? - kérdezte egy rekedt hang.

- Keresik hittérítő urat...

Lassú csoszogás, nyílt az ajtó. Ősz, sovány arcú ember nézett ki.

- Engem keresnek?

- Igen. Crafford hittérítő urat várják a szalonban.

- Én Paul Sorgette vagyok!

- Bocsánat, akkor tévedés. Rev. Craffordot várják.

- Az sem lehet. Craffordot tavaly megsütötték a Viktoria Nyanza tónál...

- Akkor ez egy másik Crafford.

- Hallja! Ki maga?! Az egész hazugságból egy szót sem hiszek! Az imént is kaparászott valaki az ajtómon! Nagyon gyanús éjszakai jelenség az úr!

- Én Elder főfelügyelő vagyok. A pénzt mindenesetre okosabb lesz leadni a széfbe.

- Mi... Honnan tudja?...

- A portás mondta, hogy átutalása jött. Mikor feküdt le?

- Tizenegykor - felelte a hittérítő, és bevágta az ajtót. Tizenkettőre járt.

Elder néhány pillanatig gondolkozott. Azután gyorsan lehajolt.

A hittérítő cipőjén friss nedvesség csillogott. Bőrön nehezen szárad a folyadék, de tizenegy óta már száraz lenne. A földre hullott böjtös halról freccsent oda a víz...

Kétségtelen, hogy valaki hordta a pap cipőjét, mialatt aludt. Azt is tudta már, hogy ki...

Maud az ajtó előtt búcsúzott Sergius hercegtől.

- Ne féljen - mondta. - Úgy érzem, van remény...

- Én... nem így érzem...

- Hinni kell!

- De a professzor ma visszatért...

- Csitt! Ne rágódjunk azon, amin úgysem lehet segíteni. Jó éjszakát.

A herceg elment, és Maud belépett a szobába. Amikor egy kattanás után világos lett, ott ült vele szemben a fiatalember, dereka köré egy lepedő volt csavarva, de különben kifogástalan pepita kabátot viselt, csak az ujja látszott túl rövidnek.

- Hogy mert...!

- Csend. Rövid leszek, mert az idő sürget, és különben is igen éhes vagyok. Azonnal adja ide a kést és a fehér asztalterítőt, amibe becsavarta.

Maud képtelen volt felelni.

- Ne kérdezzen, ne magyarázzon, és tegye, amit mondok. Valaki meglátta, amikor elvitte a kést. Át fogják kutatni a szobáját.

- Ki... látta meg?

- Kérem, hogy cselekedjék gyorsan. Ha megtalálják itt a kést, akkor vége!

- És honnan tudjam...

- Tárgyalni nincs idő. Hinnie kell, amit mondok, különben elveszett. A kést!

Maud habozott. Azután gyorsan az ablakhoz ment, és a párkány mellett egy résből elővette a fehér terítőt.

- Itt van. Óhajt még valamit?

- Semmit... Talán, ha óhaj nélkül elmondana...

- Nem mondok semmit. Higgyen, amit akar. Miután maga a gyilkos, túlságosan bűnösnek nem tarthat.

- Miért vette ezt magához?

- Azt hittem, más a tettes, és meg akartam menteni... Maga... maga... hogy került ide, így...

- Csak betetőzése volt a mai estének... Miután visszavittem a hittérítő ruháját, elmondhatatlanul hiányos külsővel rohantam a csigalépcsőhöz a pizsamámért. Egy fél tucat mosott lepedő volt ott helyette. A pizsama sehol! Képzelheti! Mit tehettem? Az egyik lepedőt magamra csavartam, és ide igyekeztem. Közben aludni ment egy úr, akit egyszerre hárman is Vangoldnak szólítottak, és a szobájához támogatták. A három ember lefektette, és öt perc múlva kiakasztották a ruháját. Azután elmentek. A kabátot kölcsönvettem, de a nadrág nem ment fel. A nyolcvanhetes szoba elől pedig kölcsönvettem reggelig egy pár csizmát. Félek, hogy egy rendőrtiszté.

- Honnan tudja, hogy a kést...

- Jó éjszakát - vágott szavába a fiatalember, azután, épp jókor, megragadta a csúszni készülő lepedőt és elrohant.

A fordulónál hallgatódzott. Amikor látta, hogy tiszta a levegő, kivette zsebéből a tőrt, és messze hajította a folyosó ablakából. Azután Vangold szobájához ment, és helyére akasztotta a pepita kabátot.

Sietett. Talán a szuterénben akad valami raktárféle, ahol meghúzhatja magát. Szörnyen kimerült volt. Körülbelül a földszinten lehetett, amikor a mélyből lépéseket hallott, és valaki elkiáltotta magát:

- Mártiin... te vaagy...

A mindenségit!

Villámgyorsan kilépett a folyosóra, és elindult a sötét étterem felé.

Hangok:

- Csakhogy kinyitották! Ki az ördög zárta be kívülről?

- Én nem tudom - mondta a portás...

Vissza. Siet végig az ajtók mentén... Hát ez szörnyű! A folyosó másik része felől is beszéd zaja.

- Azt hittem, hogy lefeküdt, Elder.

Sedlintz, az inspekciós rendőrtiszt!

- Különös zajt hallottam. Az ember gyanakvó ilyen helyen...

Azonnal ideérnek... Két tűz közé került.

- Máártiin!... Nem halsz?!

Fulladj meg!

Közvetlenül mellette a húszas ajtó. Az olasz nő szobája! Halk dúdolás hangzik ki bentről és egy cipő koppanása. A hangok közelednek.

Kopog!

- Tessék!

Belép a 20-as szobába, és szemben áll a szicíliai özveggyel, aki kimonóban van, és szájtátva bámul.

- Ön... ön?

- Bocsánat - feleli a hálóinges úr, egy szál sötét nyakkendővel és talpig lepedőben -, miután meghívott...

- De azt mondta... böjt van... és...

- Már nincs. Tizenkettő elmúlt. Éjfél után már szombat van.

- Bocsánat, de... olyan furcsa így...

- Errefelé különös csak. Ez a hittérítő rend lepraápoló díszruhája... Az ön tiszteletére vettem fel: fehér szoknya, sötét nyakkendő... és magas szárú lakkcsizma. Indiában ezt a megjelenést nagyon tisztelik...

- Érdekes... De én már aludni készültem... Nem baj! Forduljon el, amíg magamra kapok valamit...

Hátat fordított, és az ablakhoz állt. Signora Relli a spanyolfal mögé ment és felöltözött. Amikor előkerült, csodálkozva látta, hogy a hittérítő nincs a szobájában. Mintha kirepült volna a nyitott ablakon.

Úgy is volt.

Másnap reggel új szenzációra ébredt a Grand Hotel. Vangold terménykereskedőt letartóztatták Ranke doktor meggyilkolásáért. A néger boy jelentette, hogy ruhatisztítás közben Vangold kabátzsebében egy csipketerítőt talált vérnyomokkal. A terítő annak a szobának az asztaláról tűnt el, amelyben Ranke doktort holtan találták.

Vangold falfehéren ült a kapitány előtt.

- Mondjon el őszintén mindent.

- Kérem - felelte siralmasan Vangold -, nem lehetne a feleségemet értesíteni? Ő sokkal okosabb, mint én.

- A felesége kinnrekedt, és a vesztegzár idejére nem térhet ide vissza.

- Sajnos. Bár elkísértem volna bevásárolni.

- Ez nem tartozik a tárgyra. Inkább mondja el töviről hegyire a gyilkosságot. Miért döfte le Ranke doktort, és hogyan készült rá?

Vangold úr a kezeit tördelte:

- De kapitány úr... Csak nem képzeli, hogy gyilkos vagyok?

- Hogy állunk az alibijével?

- A micsodámmal?

- Az alibijével! Van alibije?

A terménykereskedő rémülten hebegett.

- A feleségem csomagolt... Úgyhogy nem tudom, hozott-e... ilyesmit...

Ez egy kicsit vastag volt. A kapitány dühbe jött. Olyan tisztességesnek akar látszani, hogy nem is tudja, mit jelent ez a szó: alibi?

Példátlan! A kapitány nagyot csapott az irodaasztalra.

- Hagyja ezt az alakoskodást! Azt hiszi, hogy hülyének tettetheti magát?!

- Kapitány úr - siránkozott a terhelt -, esküszöm, hogy nem tettetem magamat, és csak azt kérem, hogy a feleségemet hívják azonnal.

Bánatosan ült két rendőrtiszt között. Szerencsétlennek és nyomorultnak érezte magát... A kapitány szemben vele az íróasztal mögött foglalt helyet, keresztbe vetett lábait az asztal alá nyújtva mélyen mert papucs volt rajta. Valami gazember elvitte az ajtó elől a csizmáját. Igazán kínos.

- A gyilkosság azalatt történt, amíg a vesztegzárat kihirdették. Hol volt maga akkor?! Mi?!

- A kapitány úrral beszéltem.

- Hm... igen... erre emlékszem. A katonai kordon erősségéről érdeklődött.

- Esküszöm, ártatlan vagyok...

- Az állítja, hogy végig a hallban tartózkodott?

Vangold úr hallgatott.

- Nos? Mielőtt velem beszélgetett, ott állt a többiek között? Figyelmeztetem, hogy erre nézve kihallgathatok mindenkit, akiről azt állítja, hogy közvetlen maga mellett állott. Könnyítsen magán, ember, ismerje be a bűnt, ez enyhít a sorsán.

- De kérem, én ott voltam...

- Hol?! Tessék, mondja meg. Van alibije vagy nincs?!

- Ismétlem, nem tudom. A bevásárlásokat mindig a feleségem végzi, és...

- Utoljára figyelmeztetem, hogy ne játssza a hülyét!

- Esküszöm, hogy nem játszom... - siránkozott Vangold, és halottsápadt arcát babrálta, remegő ujjakkal.

- Hol volt ön, mielőtt velem beszélt?

- Egy hölgyet... bizonyos Villiersnét...

Kopogtak.

- Bocsánat. - Elder főfelügyelő lépett be. - Szeretnék jelentést tenni...

- Majd a kihallgatás után - felelte a kapitány.

Elder leült. Csodálkozva néztek rá, amikor mentegetőzve mondta:

- Engedjék meg, hogy néma tanúja legyek a kihallgatásnak. Az én ügyemben amúgy is minden lakóval beszélnem kellene.

- Nos, Vangold úr - folytatta ridegen a kapitány. - Mit beszélt ön Villiers asszonnyal?

Vangold nyögött, és a kezeit tördelte.

- Villiersné megállt az ablaknál, és én azt mondtam, hogy szép idő van... később bemutatkoztam... majd...

A homlokát törülgette.

- Beszéljen kérem, mert...

- Megkért... hogy jöjjek egy percre... a földszinti szobájába...

- És?!

- És... ott szendvicseket tett elém... Ilyen kis sós, sajtos, dobozolt árut... Ólmozott csomagolás, mintha romlandó lenne.

- Hülyeség!

- Persze hogy hülyeség, mert a keksz eláll, de jobban fogy, ha...

A kapitány az asztalra csapott.

- Mi történt Villiersné szobájában...

- Telefonáltam.

- Kinek?...

- Ne-em tudom...

A kapitány nagyot sóhajtott, azután rágyújtott egy cigarettára.

- Parancsol? - megkínálta a vergődő bűnöst. Tán, ha megnyugszik, akkor többre megy vele.

- De nem ópiumos? A feleségem azt mondja, az árt...

- Nem ópiumos. Tessék... - tüzet adott, és hátradőlt. - Kinek telefonált ön? Most szép szóval próbálkozom - mondta, mint egy nyájas tigrisápoló.

- Villiersné letárcsázta a számot, és... különböző... kedves biztatással rávett... hogy... a jelentkező férfinek mondjam el azt a... mondatot: "Arthur a nyomában van."

- És maga elmondta...

- I... igen... Villiersné nyomban lenyomta... a villát, úgyhogy... a választ nem hallottam.

- Ez hányas szobában történt?

- A negyvenkettesben... Itt lakik Villiersné...

- Kihallgatjuk Villiersnét. Grock, kérje meg őnagyságát, hogy fáradjon ide.

Grock elment.

- Esküszöm, kapitány úr, hogy ártatlan vagyok - nyögte Vangold.

- És hogy került a zsebébe a véres terítő, amelyen pontosan látni, hogy a pengét beletörölték?

- Nem tudom, kérem... én kissé italos állapotban voltam, mert a szomorúság, hogy a feleségem nélkül...

- Sajnálom. A véres kendő döntő bizonyíték. Nincs az az ember, akit felmentene az esküdtszék, miután a corpus delictit, a véres bűnjelet megtalálták egy ruhadarabjában, amelyet előző napon viselt.

- Ez esetben szenzációs fordulat előtt állunk - ugrott fel váratlanul Elder. - Megtaláltam a vérfoltos tőrt egy lakkcsizmában. Ha tudjuk, hogy kinek a csizmája hiányzik, akkor megvan a másik főbűnös, mert az ő ruhadarabjában van a véres bűnjel párja!

A kapitánynak tátva maradt a szája, és önkéntelenül maga alá húzta a két lábát.

- Mit mond? - kérdezte Eldert, miután visszanyerte az önuralmát.

- Ha elfogadjuk mint feltétlen bizonyítékot, hogy valakinek egy ruhadarabjában ott a véres bűnjel, akkor a csizma tulajdonosa a bűntársa Vangold úrnak.

- Hol találták a csizmát?

- A 67-es szoba előtt.

- Az én szobám! - kiáltotta a kapitány.

- Talán később került oda a csizma. A kapitány úr hajnalban kel, és a boy csak most találta ott a csizmát.

- A... csizma is az enyém!

Erre hallgattak.

- Akkor nincs az az esküdtszék - kiáltotta Vangold -, amelyik a kapitány urat felmentse!

- Ostobaság! Az ajtó előtt állt a csizmám, valaki elvitte, és beletette a kést.

- Nahát, az én kabátom az ajtó előtt függött, valaki elvitte, és beletette a terítőt. Vagy bocsássanak nyomban szabadon, vagy tartóztassák le a kapitány urat is...!

A helyzet határozottan kínos volt.

- Kérem, Vangold úr, önt nem tartóztattam le, csak kihallgattam.

- Jelenteni fogom az esetet a követségemen! Kártérítést és elégtételt követelek!

- Elder főfelügyelő úr előbb is jelenthette volna az esetet.

- A kapitány úr kért, hogy csak kihallgatás után tegyek jelentést. Parancs az parancs.

- Kérem, Vangold úr, felfüggesztjük a kihallgatást, de tartozik rendelkezésünkre állni.

- Az admiralitáson is jelenteni fogom! - kiáltotta izgatottan a terménykereskedő és elrohant.

- Az imént megállított a boy - kezdte Elder -, és azt mondta, hogy nyolcvanhetes számú szoba előtt egy pár csizmát pillantott meg. Elvitte a csizmákat, de ahogy felemelte az egyiket, ez hullott ki belőle.

Egy tőrt vett elő a zsebéből, és odatette a kapitány elé. Fekete markolatú, rövid, hegyes, vadászkésszerű holmi volt, kissé antik művű. Ékkövekkel kirakott nyelén egy római kettes volt bevésve. A tőr csodálatosan könnyű volt, és pengéjén néhány rozsdafolt látszott.

- Alig kétséges, hogy ez volt a gyilkos tőr - jegyezte meg a kapitány. - Ma boncolta Markheit az áldozatot. Rövid sebhely, széles nyílással... Ez a penge rövid, de a markolata alatt vastag.

- De miért ilyen könnyű? - kérdezte az egyik tiszt, a tőrrel játszva. - Mintha gyermekjáték lenne.

- Az is - mondta a kapitány. - Nem igazi fegyver. Valami csecsebecse vagy játékszer. Ha csontot ér a döfés, begörbül vagy eltört volna. De ki vihette el a csizmámat?

- Az én elméletem szerint Vangold zseniálisan járt el, ha ő rejtette a tőrt kapitány úr csizmájába - jegyezte meg az egyik rendőr.

- Ez jó elmélet - helyeselt Elder -, bár ha vesszük, hogy tegnap este egy hittérítő ruháját is ellopták és visszavitték...

A rendőrtisztek kényelmetlenül feszengtek.

- Ön milyen ügyben jár el, főfelügyelő úr? - kérdezte a kapitány.

- Egy bűzözőt keresek, és ide vezettek a nyomok. Szavamat vették, hogy hallgatok az ügy szereplőiről.

- De a feletteseire ez nem vonatkozik.

- Én is azt hiszem. Ha kapitány úr betelefonál Meulen főtanácsosnak, bizonyára felment a hivatali titoktartás alól...

- Köszönöm, de azt hiszem, elkülöníthetjük a két ügyet - felelte a kapitány hidegen.

Visszajött a fogalmazó, akit Villiersnéért küldtek. Markheit tanácsos is vele volt.

- Kérem, kapitány úr - jelentette -, Villiersné eltűnt a szállóból.

- Mit mond?

- Bekopogtam az összes szobába, Markheit tanácsos úr az egészségügyi szolgálat embereit szétküldte mindenhová, és kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy Villiersné nincs a szállóban.

- Ki látta utoljára? - kérdezte a kapitány.

- A pincér, aki a kertben felszolgálta Villiersné számára a reggelit. Azt is látta ez az ember, hogy az eltűnt vendég később sétált a kertben, és beszélgetett az őrrel, aki a kapu előtti drótsövény átjárónál posztol.

A kapitány tanácstalanul nézett Markheitre.

- Lehetséges, hogy valaki átjusson a kordonon?

- Már... volt eset rá... De nagyon nehéz... Önnek mi a véleménye, Elder? - fordult egyenesen a mellőzött főfelügyelőhöz. Elder a kapitányra nézett.

- Semmi kifogásom - mondta ez zavartan -, hogy feleljen a tanácsos úrnak, ha ugyan lehet itt véleménye az embernek...

- Én elsősorban kihallgatnám azt a posztot, akivel Villiersné beszélgetett, és a pincért.

Markheit csettintett az ujjával.

- Az ördögbe is, fején találta a szöget. Nem gondolja, kapitány úr?

- Természetesen, ezt a két kihallgatást foganatosítani kell. Ez úgyis megtörtént volna. Sedlintz fogalmazó úr, küldje ide a pincért és a katonát. Sokat nem remélek a két kihallgatástól - fordult Markheithez.

A pincér nem mondott újat. Kilenc órakor szolgálta fel a reggelit.

- Ideges vagy izgatott volt a vendég?

A pincér vállat vont.

- Az a hölgy állandóan ideges kissé... Most aránylag nyugodtnak látszott. Újságot olvasott, levelet írt...

- Reggeli után nem látta visszatérni a hallba?

- Nem. A poszttal beszélgetett, azután ismét a konyhára mentem, és mire visszatértem, már nem láttam a hölgyet.

- Köszönöm. Elmehet.

Jött a poszt, akit közben leváltottak. Ezzel ő is a Grand Hotel foglya lett a vesztegzár végéig.

- Önnel ma beszélgetett egy hölgy?

- Igen. Utasításunk van, hogy ne legyünk ridegek. Őrségen is beszélhetünk, ha valamelyik vendég megszólít a drótsövény túlsó oldaláról.

- Mit beszélt ezzel a hölggyel?

- Kérdezte, hogy meddig állok poszton... és szabad-e ajándékot elfogadni... Mondtam, hogy tilos, mert ez terjesztené a ragályt.

- Később nem látta?

- Nem.

- Elmehet.

- Várjon!

Elder szólt közbe. Odament az egészségügyi katonához.

- Nézze, barátom, ha most ideadja a levelet, az két nap sötétzárka. De ha nem, akkor úgy veszem, mintha megkísérelte volna kicsempészni. Ez pedig a haditörvényszék elé tartozik!

- De... kérem...

- Ne dadogj, mert összetörlek! - ordította Elder. - A nő azt mondta, hogy fizet, ha kicsempészel egy levelet! Tegnap kicsempészted! Ezzel elkövetted a leg...

- Nem igaz. Ma jött először oda kérni...

- Add ide a levelet, akkor megúszod!

A halálsápadt poszt egy borítékot húzott elő a zsebéből.

- Mit mondott az a nő? - kérdezte tovább a főfelügyelő.

- Azt, hogy... száz forintot ad... ha ezt a levelet... kicsempészem... Nem akartam... De sírt... könyörgött.

- Takarodj! Vesztegzárban vagy! Azután majd meglátom, hogy mit jelentek rólad!

Az őr kiment.

- Majdnem biztosra mentem - mondta Elder. - Miért ír valaki levelet innen, amikor három hétig amúgy sem adhatja fel? Csak azért, hogy kicsempéssze. A legegyszerűbb, ha egyenesen a poszthoz fordul...

- Szabad a levelet? - szólalt meg csendben a kapitány.

- Tessék.

Arthur Cocklinnek, Szingapúrba volt címezve a boríték.

- Az hiszem, elég okunk van arra, hogy feltépjük... - mondta tétován a kapitány, és már nyitotta:

Ez állt benne:

Tudja meg az igazat! Marjorie találkozott Doddyval. Együtt vannak Kis-Lagondán, a Grand Hotelben. A vesztegzár miatt csapdába kerültek. Az a Relli nevű olasz nő is tudott az ügyről. Kinevetik magát...

Aláírás nem volt...

- Bonyolódik - mondta a kapitány, és a tőrrel játszott.

- Maga mit szól, Elder? - kérdezte Markheit.

- Beszélni kellene ezzel a Rellinével.

- Ez természetes - mondta a kapitány. - Sedlintz, kéretjük signora Rellit.

Kacér, fekete selyemruhában jött, ragyogóan tiszta szemmel, mint aki nagyszerűen aludt. Enyhe kölniszag suhant be vele együtt az ajtón. Mosolygott, és harsányan köszönt.

- Jó reggelt, uraim! Szegény Vangoldot szerencsétlenné tették.

- Kissé érzékeny ember. Mindössze felvilágosításokat kértünk. Foglaljon helyet, signora.

- Köszönöm.

Hatalmas, pazar gyöngysort csavargatott a mutatóujja körül.

- Ismer ön egy bizonyos Arthur Cocklint?

Elgondolkozva lebiggyesztette a száját.

- Cocklin?... Elég közönséges név, de nem ismerek ilyen embert... Talán összefügg szegény Ranke doktor ügyével?

- Eleinte azt hittük - felelte a kapitány -, de azóta más homályos ügyek vetődtek fel.

A kapitány felvette a tőrt, idegesen játszott vele.

- Mi ez? - kérdezte signora Relli, előrenyújtva a nyakát.

- Egy tőr. Gyermekholmi, de alkalmas volt arra, hogy Ranke doktort megöljék vele - mondta, és odatartotta a tőrt a nő elé.

Signora Relli ájultan zuhant a padlóra.

...Miután a lepedős fiatalember kiugrott a kertbe, óvatosan lopakodott tovább a fal mellett. Érezte, hogy eldől a kimerültségtől.

Felette egy recés üvegű, nyitott ablakot látott. Lakószoba nem lehet, csak mosdóhelyiség. A lepedőt összecsavarva a dereka köré kötötte, azután felmászott a párkányra. Sötét és csend.

Belépett a helyiségbe. Az bizonyos, hogy nincs benne lakó, fürdőkádat érint a keze. Nem akart sokat járkálni, mert az ajtó hasadéka alatt fény látszott. Egy terítőhöz ért a keze... majdnem földig lóg... Ez jó. Valami pihenőkerevet a fürdőző vendégek számára. Remélhetőleg nem jönnek ide hajnalban fürödni. Gyorsan fellebbentette a terítőt, és a kerevet alá bújt, nyomban elaludt.

Arra ébredt fel, hogy Ranke doktort boncolják felette.

Fényes reggel volt. Amit ő kerevetnek nézett, az a leterített hosszú boncolóasztal volt. Ha kissé arrább nyúl az éjjel, akkor megérinti a tetemet.

Brrr!... Nem valami kellemes kaland.

- A máj enyhén duzzadt, maláriás recidivák nyomai... ezt ne is írja, kolléga - hallatszik Markheit hanga. - Gyomor belső falán gyógyult ulcusra emlékeztető, borsónyi, duzzadt nyirokszövet, így... Gyerünk tovább... Hány óra van? Kezdek éhes lenni... Ez semmi... Így. Most írja: a felső tüdőlebenynél induló szúrt seb nyílása körül mintegy két centiméteres elszíneződés, zúzott felület, bizonyára a markolattól... Hű, de meleg van... Így... ez semmi... Mehetünk... - Köpenysuhogás közben diktál. - A halál oka a szúrt seb mentén átvágott artéria következtében beállott gyors elvérzés. Gruber, varrja össze, a jegyzőkönyvet, két példányban gépelve, a lunch-höz kérem.

A Gruber nevű piszmogni kezdett a varrással, időnként zizzent a szurkos spárga, a többiek kezet mosnak, azután mennek. A terítő alatt távolodó cipők látszanak.

Ejha!

Az egyik cipő fehér teniszszövet, igen piszkos, és egy különös alakú kávébarna folt van rajta!

Ez hozta a levelet Maud szobájába, amit a leány elégetett. Már a küszöbnél van... A fene ezt a Gruber nevűt, hogy itt maradt varrni! Most megtudhatná...

De hiába.

Becsukódott az ajtó, elmennek, és a Gruber nevű varr. Még hozzá dúdol is a pimasz!

Hű, de meleg van... és hogy megáll itt a levegő. Nézzük csak. Kik lehettek jelen a boncolásnál? Markheit egészségügyi főtanácsos, az alorvosai és orvosai. Általában csak orvos. Tehát a barna foltos fehér cipő egy orvosé.

Kezd a hőség elviselhetetlen lenni. Tulajdonképpen meddig varr ez az alak? És dúdol közben. Ilyen egy szörnyű fráter.

Na, végre. Mosakszik. Most meg fütyül. Ez tréfára veszi az ilyesmit! De végre megy, és az üldözött Félix kimászhat a levegőre. A halott letakarva fekszik. Undok hely.

Hogy a fenébe jut ki az ember élve a boncteremből, ha nem orvos?... Körülnézett. A falon néhány köpeny lógott.

Gyorsan felvesz egy köpenyt. Akad egy bokáig érő. Elszántan az ajtóhoz megy és kilép!

Lesz ami lesz!

Bokazörrenés. Az őr tiszteleg. Nagyszerű. Semmit sem vett észre.

- Merre mentek a kollégák? - kérdezi.

- A szuterénben rendezték be a fertőtlenítőt.

- Köszönöm.

A földszint mellékfolyosóján vannak. Öltözők, gépház, kamrák... Elsiet.

Kiér a szőnyeges, szállodai folyosórészre és megy. Hová? Ezt ő is szeretné tudni.

- Doktor úr!

Hatalmas, köpcös ember szólt rá, egy nyitott ajtóból.

- Parancsol?

- Johannes Bruns vagyok, azt hittem, hozzám küldte Markheit tanácsos úr.

- Igen... igen... Túlmentem a szobán...

- Parancsoljon...

Gyorsan belépett. Talán itt szerezhet valami ruhát.

- Hát miről van szó?

Az óriás, vállas, durva arcú ember rikító eleganciával volt öltözve. De siralmasan szenvedő arccal nézett a fehér köpenyes látogatóra.

- Markheit tanácsos úr azt mondta... hogy ön segíthet rajtam, doktor úr... ön a nagy Raleigh professzor fia...

- Így van. Nevem John Raleigh... Mit kíván?

- Nem... Charlesnek hívják?

- Dehogynem. John Charles Raleigh a nevem... Nagyapám után vagyok John, és ezt használom... Hát mi a panasza, kérem?

- Hát nem mondta el Markheit úr?

- Na... úgy nagyjából... épp hogy... De jobb, ha a beteg maga meséli... Mióta érez fájdalmakat?...

- Én? Nem fáj semmim...

- Már úgy értem, hogy a hurut, illetve a láz... amikor hát kezdődött... Meleg van itt...

Megtörölte a homlokát.

- Nem volt lázam, se hurutom... nem értem... - csodálkozott a beteg.

- Na, úgy értem, hogy számítottam ilyen tünetekre, mert ha fejfájása szokott lenni...

- Nem szokott.

Mi baja van ennek?!

- Sohasem fáj a fejem - ismételte.

- Úgy... ez elég aggasztó... és reumánál...

- Nincs reumám!

Hát ez reménytelen!

- Mije fáj tulajdonképpen?

- Semmim!

- Igen?... Ezen majd segítünk. Szedett már porokat?

- Nem... - sóhajtott Bruns: Elgyötört, beesett arcán a halálfélelem verítéke fénylett... - Azt hiszem... rajtam... csak Li Shing segíthet.

- Kínai... belgyógyász?

- Nem... Ő a betegség... Li Shing! Markheit azt mondta hogy tanácskozott rólam önnel.

- No igen... tanácskozott... De jobb, ha elmondja... az ilyesmit a betegtől kell hallani...

Hát ez mi?... Terített asztal, gyönyörű hideg büfé! Nagybetegnél ritkaság, és pokoli kín a Félix nevű úrnak, aki huszonnégy órája nem evett, csak futott, menekült, öltözött, vetkezett és részt vett egy boncoláson. Milyen csodás bélszín!

- ...Négy év előtt kezdődött - mondta egy mély sóhajjal a hentesalakú, durvaarcú ember, aki ezenfelül rikító eleganciával öltözött, és akkora lapos, nagy kezei voltak, mint egy-egy tepsi. - Négy év előtt jártam először Kuala Lumpurban. Ott kezdődött. Egy nyirkos, forró estén...

- Hidegrázás?

- Nem... Szerelem.

- Az sem csekélység.

- Megismerkedtem Li-Shinggel, és megszerettük egymást. Én is szerettem. De hát egy kínai nő és az a rossz szagú, zsúfolt Kuala Lumpur... Szóval, két hónap után véget vetettem az ügynek. Éjszaka titokban elhajóztam messzire. Sanghájba. Itt kezdődött. Öt perccel a megérkezésem után jelentkezett egy vén kínai. "Uram - mondta - Li Shing üzenetet küldött." És átadott egy levelet. Li Shing diktálta valami kínai gazembernek. Az állt benne, hogy ő elvonul valahová, egy erdőbe. Ott éjjel-nappal azt az átkot gondolja, hogy én meghaljak. Ha eljött az idő, jusson eszembe utoljára Li Shing, aki a halál érkezésekor négy mimózavirágot fog küldeni. Amikor a negyedik virág megérkezik; készüljek a halálra... Ön mosolyog? Én is nevettem. És kirúgtam a kínait. Pedig sokat hallottam a babonáról, hogy itt Keleten már láttak megátkozott embert napról napra fogyni, sorvadni, és nem volt orvos aki segítsen rajta. Három hónap előtt kaptam az első virágot, és nevettem volna, ha... ha nem Londonban történik.

- Mi??!

- Így van. Londoni fürdőszobámban, a földön egy mimózavirág feküdt, és senki sem tudta megmondani, hogy mikor került oda. Utána súlyos influenzában megbetegedtem... Azóta hiszek... Igen... Azóta megrendült bennem az anyagiasság. Félni kezdtem. Rossz álmaim voltak... Fogytam...

- Hány font volt, mielőtt lefogyott?

- Kétszázon felül - felelte egy mély sóhajjal; és cigarettára nyújtott. - Azután kerestem Li Shinget, Kuala Lumpurból eltűnt. Ezreket költöttem rá, hogy kerestessem felkutassam, száz meg száz emberrel, mindenfelé Ázsiában. Hiába. És Colombóban, két hónap előtt, a reggelizőasztalon megtaláltam a második mimózát...

- Bocsánat, uram - felelte a fehérköpenyes -, mi az ön foglalkozása?

A köpcös egy másodpercig körbejáratta a szemét a szobában. - Magánzó vagyok...

Kínos csend. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik. Az űzött fiatalember vágyó pillantást vetett a kisasztalra, ahol az ételek álltak.

- Azután - folytatta a köpcös -, tegnap megtörtént a katasztrófa.

- Még egy mimóza?

- Úgy van.

Megtörölte a homlokát. A rémület nyirka ült rajta. Ez az ember komolyan bajban volt. Sárgás bőrén, zavaros tekintetén csakugyan a halál üzenete ült.

- Markheit azt mondta, hogy elküldi önt hozzám, Mr. Raleigh, mert hasonló esetben már sikerrel járt el, egy hajóstisztnél...

- Igen, igen... az jó kis eset volt.

- Ugyanolyan, mint az enyém?

- Nem. Annak nárciszt küldtek, de szintén lefogyott.

- Én, uram, nem remélek már... Étvágyam nincs, az izmaim ernyedtek, a légzésem nehéz... de az étvágytalanság a legnagyobb hiba. Nem tudok enni...

- Érthetetlen - felelte Félix lihegve, és nagyot nyelt.

- Egész nap itt áll az étel. Azt reméltem, hogy megkívánom... de hiába!.... Nem tudom, hogy az ön hajóstisztjénél mint volt...?

A fiatalember felderült.

- Ugyanez. Éppen itt értem el sikert!

- Hogyan?

- Szuggesztióval! Ez az egyetlen mód. Ön egy erősebb akarat befolyására meggyógyul...

- Igazán?!... Nem bánná meg!... Kétségbeestem, amikor Markheit azt mondta, hogy ön csak akkor jöhet, ha nem lesz - itt megvonaglott az arca - boncolás... Nekem sürgős... Mert végem... végem...

A köpenyes megkönnyebbült. Nincs baj. Raleigh nevű orvos nem fog jönni, mert ma volt a boncolás.

- Hát, kérem... Kezdődjék a hipnózis. Ön mindenben utánozzon, bármilyen nehezére essék. Tegye, amit mondok. A hajóstisztet halála előtt negyedórával gyógyítottam meg, ugyanilyen elmebajból... Álljon fel... Így... Nézzen jól a szemembe... Jöjjön... Üljön le... Így...

Ott ültek az asztalnál. A fiatalember táguló orrcimpákkal belevágott a húsba, és a rémülten bámuló Bruns szemeibe nézve, rekedten mondta:

- Vágjon! Így... Tegye a szájába. - Enni kezdett mohón... - Így... Rágni!... Rágni!... Úgy... Megint... - Vágott és evett, és a szeme ragyogott. A másik nagy kínnal követte a példáját, gyerekesen sírós arccal. - Egyen... Az ilyen jóízű példa ragályos... Így volt a hajósnál... enni... rágni! Rágni! Nézzen a szemembe: rágni... enni... Mustár nincs?

A beteg hüledezve nézte. Az orvos szuggesztiós gyógymódja alatt perceken belül eltűnt minden étel az asztalról...

De végül is Bruns kedvet kapott a tele szájjal táplálkozó embertől, és evett... Egész jó orvos.

- Most töltsön magának ebből a whiskyből...

- Nem bírom...

- Csend! Csinálja utánam! Így! Fenékig... - És ivott! Ivott!

Bruns is kiitta a poharából a whiskyt.

- És most? - kérdezte.

- Most szépen elénekli velem együtt tízszer, hogy "It's a long way to Typperary..."

...Később a másik szobában lakó hittérítő két kézzel verte a falat, hogy hagyják abba az elviselhetetlen kornyikálást, mert az igazgatóhoz megy, de nem is hederítettek rá. Sőt, táncra perdültek, hogy rengtek az ablakok!

Miután signora Relli magához tért, semmit sem mondott az ájulás okáról.

- Gyakran előfordul velem az esős évszakban. Már két nap előtt a hegyekbe akartam utazni.

- De mégis, a tőr miatt... - jegyezte meg a kapitány.

- Ugyan kérem. Miféle gyanúsítás?...

- Szó sincs róla... Azt hittem, emlékezteti valamire...

- Borzalmas látvány volt, és borzalmas ez az évszak... A vesztegzár az életembe kerülhet, ha nem utazhatok idejében a hegyek közé...

A kapitány tanácstalanul nézett Elderre. A főfelügyelő felvette a tőrt.

- Csakugyan nem jelentős mint látvány. Nem tudja megmondani, signora, hogy miért olyan könnyű ez a holmi?

- Honnan tudjam? Talán játék...

- És ez a római kettes mit jelenthet?...

- Talán az árát...

Elder bólintott.

- Lehet... Bár az árat általában arab számmal tüntetik fel a kereskedők. Inkább valami jelzésnek hiszem.

Az özvegy idegesen játszott a gyöngyeivel...

- Nem tudom - felelte gyorsan. - Azt hiszem, elmehetek... Nem?

- Talán, ha kérném, szabad egy percre... - mondta mosolyogva Elder.

- Önnek jogában áll kihallgatásokat foganatosítani? Úgy tudom, a kapitány úrra tartozik.

Elder elismerően bólogatott.

- Eltalálta, signora. Remélem, a kapitány úr megkérdezi majd, hogy honnan ismeri a főkapitányságon kiállított szolgálati jegyek tartalmát...

A nő sápadtan állt fel.

- Tartóztassanak le, ha merik, de ezt a megszégyenítő faggatást nem tűröm...!

- Udvarias formában érdeklődünk, és érthetetlen ez az idegesség...

Signora Relli visszaült.

- Si! Hát tessék kérdezni, de ez az úr polgári ruhában van...

- Elder főfelügyelő híres rendőr, és én kértem meg hogy vegye át a nyomozás irányítását... - felelte a kapitány, és elpirult, mert érezte, hogy ez kapituláció volt.

- Nem értem, miért haragszik rám, signora - fordult feléje Elder. - Én feltétlen tisztelője vagyok, és semmi áron sem keverném bele az ügybe, csak néhány kérdést szeretnék feltenni...

- Va bene... tessék... A tőrről nem tudok semmit, és...

- De kérem - mosolygott Elder -, ki beszél itt a tőrről... Inkább azt szeretném tudni, hogy mikor halt meg signor Relli?...

- Ez miért fontos?

- Régi szokásom felvenni a személyi adatokat.

- A férjem nyolc év előtt halt meg.

- Miben?

- Ez is nacionáléhoz tartozik?

- Szó sincs róla. Csak érdekel.

- Igen? Arnoldo nyolc év előtt halt meg.

- És hol van eltemetve?

- Vicenzában... Megmondaná, mi köze ehhez?

A kapitány furcsán nézett a detektívre.

- Csakugyan fontos ez, Elder?

- Ha nem fontos, akkor miért idegesíti signora Rellit?

- Mert sért, hogy a magánéletembe avatkoznak. Ezt nem tűröm.

- Akkor hát nem teszem - felelte kedvesen a felügyelő. - Csak azt tessék akkor megmondani, hogy miért van ez a kettes a tőrön?

Remegő szájjal ugrott fel.

- Mondtam már, hogy nem tudom... Ez... valami játék tőr... Gyerekjáték.

Elder egészen eléje állt, és a szemébe nézett.

- Téved, signora Manzini! Ez felnőttjáték!

A nő először megdöbbent. Azután vállat vont, és csüggedten suttogta.

- Si! Maga mindent tud... Beismerem, én Nedda Manzini vagyok...

Általános meglepetést keltett a vallomás. A kapitány megsimította a homlokát.

- Valahol hallottam... Ezt a nevet...

- Hallotta. Ismerték az egész világon. Operaénekesnő voltam. Tizennyolc éve ennek... Azután otthagytam a színpadot, és elmentem egy hittérítő után Borneóba... És amikor... meghalt... - Itt megtelt a két szeme könnyel. - Elhatároztam, hogy visszatérek... De nem akartam öreg művésznő lenni... Inkább lettem fiatal özvegy, és felvettem a Relli nevet... Utálatos, ha sajnálják az embert, hogy milyen nagy volt valamikor... Így lettem signora Relli. Basta!... Remélem kielégítették a kíváncsiságukat...

- Ó, nem ilyesmiről volt szó. Csak tudni akartam, hogy hány művész van a házban.

Markheit a fejét csóválta. Már megint hová fog kilyukadni ez az ember?

- Miért érdekli? - fordult feléje a nő idegesen.

- Azért - mondta Elder -, mert ez a tőr színpadi kellék...

Csend...

- És... mit akar evvel mondani?

- Hogy ismerni kell minden művészt a háznál, akiről hihető, hogy eltett valahol egy kelléket emlékbe - megnézte a tőrt -, amelyet egy opera második felvonásában használtak.

- Ön... engem... gyanúsít?...

- Nem. De ha találok egy kelléktőrt, akkor tudnom kell, hogy Lindner úron kívül van-e még művész a házban...

- Lindner egy jámbor; jóravaló gentleman.

- Senki sem gyanúsítja. Csak kihallgatjuk a tőrre nézve. Sedlintz fogalmazó úr felkéri majd, hogy fáradjon ide... - intézkedett Elder.

- Kérem önöket... könyörgöm... egészen bizonyos, hogy semmi köze a tőrhöz...

- De nyugodjék meg, asszonyom...

- Nem! Lindner szívbajos, idegbeteg és olyan gyáva... megölik őt...

A kezeit tördelte. A rendőrtisztek egyik ámulatból a másikba estek. Boszorkány ez az Elder? Honnan a csodából szedi elő meglepő adatait?

- Bízzon a tapintatunkban, asszonyom. Most felkérjük, hogy amíg Lindner urat kihallgatjuk, szíveskedjék az irodába fáradni, Borgen fogalmazó úr társaságában.

- Rendben van. Sajnálom és szeretem ezt a derék öreg gyereket. De higgyék el: semmi köze az ügyhöz, és... és... ne gyanúsítsák... Vigyázzanak... kérem... - könyörgött szinte sírva. - Őrá nagyon kell vigyázni.

Signora Relli átment a harmadik szobába Borgennel.

- Mondja, honnan tudja mindezt? - kérdezte a kapitány.

- Ne felejtse el, hogy fél nappal előbb kezdtem a nyomozást. Ismerős volt az olasz nő. Kábeleztem a konzulátusra, és ott nem csináltak titkot az ügyből. A hatóságok ugyanis tudják a művésznő titkát... Csakugyan megbíz a nyomozás vezetésével, kapitány úr?

- Hm... igen. Bevallom, megváltozott a véleményem... Azt hittem, a szerencséje nagyobb, mint a tudása.

- Csak a kettő együtt ér valamit.

Jött Sedlintz, a kövér, gyerekarcú énekessel. Két szeme alatt egy-egy petyhüdt zacskó képződött az évek folyamán, és állcsontja körül pofaszakállszerű bemélyedéssel kiárkolta a zsírt az idő... Nehezen lélegzett, sárgásan erezett szemei fáradtan bóbiskoltak.

- Foglaljon helyet, Lindner úr...

- Köszönöm... - szuszogva leült. A kapitány fel akarta mutatni a tőrt, de eltűnt az asztalról... Hová lett?

- Jelentéktelen formaság - mondta Elder mosolyogva. - Sorra megállapítjuk a vendégek alibijét. Ön például, emlékszem, a hallban állt, mialatt a kapitány úr felolvasott.

- Igen.

- De azután a rendelet felolvasása közben távozott.

- Így van. Felmentem a szobámba, mert elfáradtam... és nem érdekelt...

- Unalmas is, ami azt illeti. A folyosón nem találkozott senkivel?

- De... A szobám irányából Sergius herceg jött... Köszöntünk egymásnak.

- Mással nem találkozott?

- A lépcsőn egy fiatal hölggyel, aki szintén azon a folyosón lakik. Úgy látszott, a hercegre vár.

- Maud Borckman kisasszony volt... Ön a szobájába ment?

- Nem. Signora Relli utánam kiáltott váratlanul...

- Hiszen a signora lent volt a hallban!

- Igen, de közben az emeleten is járt. Liften jött, és már fenn volt, amikor érkeztem. Megkért, hogy hozzam fel a retiküljét, sok pénzzel a hallban hagyta.

- És ön felhozta?

- Nem találtam a hallban. Érthetetlen...

- Köszönöm - mondta Elder. - Ezzel elintéztük a formalitást.

- Kérem... mindig szívesen állok rendelkezésükre... - nehézkesen felemelkedett.

- Még mellékesen elintézhetjük Wolfgang úr kérését - szólt rá hirtelen, mosolyogva Elder. - A szemétben találtak egy ilyen csecsebecsét, és nem tudják, hogy kié.

Elővette a tőrt. A zsebéből. Lindner bárgyú arca felderült:

- Az enyém... Kedves emlék. A Bűvös Vadász második felvonásából. Legszebb szerepem volt.

- Hogy kerülhetett ez a szemétbe?

- Talán leesett az íróasztalról. Mert ott volt mindig...

- Szíveskedjék majd a direkciónál kérni... Ez is csak formaság. Mi nem adhatunk ki talált tárgyat... Csak még valamit... Nem tűnt fel önnek egy barna folt a szőnyegen?

Kinyílt a másik szoba ajtaja, és signora Relli jött ki felhevülten.

- Elég!

Lindner csodálkozva állt.

- Vallomást akarok tenni!

- De... signora...

- Lindner úr addig menjen ki. Ne féljen, nincs semmi baj. Egy félreértést kell tisztázni...

- Én nem megyek ki! Tudni akarom, mi ez a játék... Mit jelentett...

Elder cigarettára gyújtott.

- Foglaljon helyet, Lindner úr, ön is signora Saccomodi...

Az olasz szóra a nő kissé meglepetten leült.

- Azt hiszem, hogy a leghelyesebb, ha most tisztázunk mindent. Senkit sem gyanúsítunk, és Lindner úrnak sem fog ártani, ha megtudja az igazat. Tessék, signora. Beszéljen.

A nő most már sokkal nyugodtabb volt.

- Amikor a kapitány úr elkezdte a vesztegzárról szóló felolvasást, láttam, hogy Lindner elindul a lépcsőn. Kissé bizonytalan léptekkel ment. Azt akartam, hogy ne igyon többet, úgyis zavaros nap volt. Beszálltam a liftbe, és felvitettem magamat, hogy előbb legyek a szobájánál. Amikor odaértem, láttam, hogy nyitva van az ajtó. Egy halott ember feküdt bent, nagy vértócsában...

Lindner dermedt arccal hallgatta.

- Dr. Ranke volt - mondta Elder.

- Si! Ő volt. Tudtam, hogy minden vendég lenn van a hallban...

- Ebben tévedett.

- Akkor azt hittem, hogy csak Lindner jött fel. Neki most nincs alibije, mert feljött. És az ő szobájában fekszik a meggyilkolt. Hidegvérű, erős nő vagyok. Borneón éltem egy hittérítő mellett. Szemben egy félig nyitott szobaajtó, odatámasztva a seprű. Most takarítottak, Vangold szobája volt, akinek van alibije. Felkaptam a halottat. Én nagyon izmos vagyok. Gyorsan átvittem a másik szobába. Hangokat hallottam. Az ajtóhoz léptem. Valaki benyitott. Az ajtóval éppen eltakart. Amikor meglátta a halottat, bevágta az ajtót és elment. Én is elmentem. A tőrt már nem mertem kihúzni Rankéből. Akkor találkoztam a folyosón Lindnerrel. Leküldtem a hallba... Talán nem látták, hogy feljött... Én a szobámba siettem...

- Közben nem találkozott senkivel?...

- Hát... Maud Borckman búcsúzott Sergius hercegtől... a lépcsőnél...

- Az bizonyos volt előttem - mondta Elder -, hogy Rankét nem ott ölték meg, ahol rátaláltak... Alig volt vér a padlón, és a boncolási jegyzőkönyv szerint elvérzés volt a halál oka. Kerestem, hogy hol van vér?

Lindner felállt.

- Uraim, egy vallomást kell tennem. Én öltem meg dr. Rankét!

Az özvegy felugrott, de a kapitány most már erélyesen rászólt.

- Kérem, signora, ez kihallgatás! Csak az beszéljen, akinek kérdést teszek fel.

És máris kikapcsolta Eldert. Gyorsan. A végkifejlés előtt. A főfelügyelő veszélyesen kiszorított mindenkit az ügyből egy félóra alatt. Hohó! Azt talán mégsem.

- Neve? - kérdezte a kapitány.

- Enrico Lindner.

Sedlintz előtt halomban állt jegyzőkönyv.

- Lindner nem olasz név.

- Az apám osztrák volt. Én már olasznak születtem. 1886-ban, Torinóban...

A bágyadt, nyugtalan ember most nyugodt, hideg és józan volt.

- Beismerő vallomást tesz? - kérdezte a kapitány.

- Igen. Beismerem, hogy én öltem meg dr. Rankét, a szobámban.

- Hogyan történt?

- Ranke doktor bekopogott, hogy itt a rendőrség, jöjjek a hallba. Kinyitottam az ajtót, a doktor belépett, és csodálkozott azon, hogy én lakom itt. Azt hitte, hogy még mindig a hölgyé a szoba, akivel kicseréltük.

Elder felugrott.

- Hogyan?... Abban a szobában... nem ön lakott?...

- Nem. Én a 72-esben laktam, és a portás megkért, hogy adjam át a szobát egy hölgynek...

- Nem tudja, ki volt ez a hölgy?

- Maud Borckman - mondta Elder.

- Folytassa.

- A doktor megkérdezte, hogy hányas szobába költözött a hölgy, akivel cseréltem. Bosszantott, hogy gyorsan, türelmetlenül kérdez, elutasító választ adtam. Erre megragadta a karomat, és ingerülten kiáltozni kezdett. Eltaszítottam, megütött, mire a kezem ügyébe akadó színpadi tőrrel ledöftem...

- És miért ment utána azután a hallba?

- Ismét kopogtak. Most már a detektív. Azt mondta, menjek a hallba, itt a rendőrség. Féltem, hogy benyit. Lementem vele együtt, de nyomban feljöttem ismét, hogy eltávolítsam a tetemet. Signora Relli azonban a retikülért küldött. Mire visszatértem a szobámba, a tetem már nem volt ott.

- És a szőnyeg? - kérdezte Elder.

- Tessék? - kérdezte Lindner bután.

- Hová lett a szőnyeg, amire a vér folyt? Utólagos beleegyezésével a szobájában jártam tegnap és ez volt az egyetlen apartman az emeleten, amelyből hiányzott a szőnyeg.

- Csakugyan... most, hogy mondja, nekem is furcsa. Az a szőnyeg eltűnt.

- Nem értem, mi fontossága lehet ennek - vágott közbe türelmetlenül a kapitány.

- Azt hiszem, sok - felelte Elder. - Az áldozat vére még mindig nincs meg. Erre a szőnyegre folyt, szerintem.

- Hogy tűnhetett el, ha a gyilkosnak nincs tudomása róla? Másnak nem állhatott érdekében! - türelmetlenkedett a kapitány.

Elder hátradőlt, és hangtalanul fütyörészett...

- Nos? - sürgette idegesen az egyik tiszt.

- A szőnyeg a legfontosabb az egészben. - Hirtelen Lindnerhez fordult. - Milyen helyzetben álltak egymással szemben, amikor ön hasba szúrta az orvost?

- Szemben álltunk, és én egyenesen a hasába... - csodálkozva megállt. Látta az elhűlt arcokon, hogy valami rendkívüli történt.

- Na jó! - mondta Elder, és felállt. - Hát most már tisztul a dolog. Elárulta magát, Lindner úr! Ranke doktort nem hasba szúrták, hanem a torkába döftek.

Lindner idegesen futott át gyér hajszálai között az ujjaival.

- Nem jól hallottam a kérdést... Természetesen, hogy a torkába döftem Rankénak. Szemben állt, és ezzel a gyenge szerszámmal puha pontot akartam találni, ezért a torkába...

Ijedten hagyta abba, mert signora Relli kacagni kezdett, és kacagott, kacagott teli torokból, megkönnyebbülten, szívből, jókedvűen...

- Signor Elder... Benissima! Maga igazán egy ördög és egy angyal együtt... - kiáltotta az özvegy, és mielőtt valaki megakadályozhatta volna, gyorsan lehajolt, és kezet csókolt a főfelügyelőnek.

- De signora...

- Hallgasson... - És Lindner elé lépett. - Ó!

Maga szörnyű ostoba gyerekember! Szégyellje magát! Annyira megijesztett... Sohasem hittem volna, hogy így tud hazudni! Szégyellje magát!

A vén, kövér gyerek megsemmisülten ült le.

- Én öltem meg... - próbálta motyogni.

- Basta! Bolond ember! Ranke doktort hátulról szúrták le, és torkon, nem hasba!

- Mit jelentsen ez, Elder?

- Hogy a szőnyeg a fontos. Ki vitte el a szőnyeget és hová? A szőnyegen volt a vérnyom.

- De...

- Ami Lindner urat illeti, azt hiszem, a vallomásának egy része igaz. Ranke doktor Maud Borckmant kereste, de nem tudta, hogy elköltözött már Lindner úr szobájából. Lindner úr megmondta, hogy a hölgy más szobában lakik. És...

- És? - kérdezte a kapitány.

- Tessék felelni, Lindner úr! - szólt rá Elder. - Minden szó fontos.

A művész ismét a régi tehetetlen alak volt.

- Hazudtam az előbb... Azt hittem, hogy a signora gyanúba keveredik... Gondoltam... magamra vállalom...

- Ostoba, vén gyerek! - kiáltotta az özvegy.

- Csendet kérek - szólt közbe a kapitány. - Szóval, módosítani kívánja a vallomását?

- Igen.

- Mi történt ön és Ranke doktor között?

- Megmondtam neki, hogy a régi lakó elköltözött, nem tudom, hová. Erre a doktor megkért, hogy telefonálhasson a portásnak. Beleegyeztem, és lementem a hallba. Azután eszembe jutott, hogy az orvos nem zárja le a szobámat, és a szekrényemben van minden pénzem. Akkor visszamentem, és találkoztam a signorával, aki a retikülért küldött. Mire újra a szobámba értem, mindent rendben találtam.

- A szőnyeg még a helyén volt?

Lindner töprengett. A homlokát dörzsölte...

- Nem emlékszem... Igazán nem emlékszem...

- Nem tudom, hogy a szőnyeg miért olyan fontos - szólt közbe a kapitány. - A vallomások alapján mindenesetre elrendelem...

- Bocsánat, hogy közbevágok - mondta Elder -, de szeretném ha a kihallgatott személyek átfáradnának egy-egy szomszédos helyiségbe, hogy mondjak valamit.

- Rendben van, önöket, sajnos, vallomásuk alapján amúgy is őrizetbe veszem...

- Ettől féltem - szólt Elder szomorúan.

- Kérem, kapitány úr... - hebegte Lindner.

- Hallgasson, Enrico! - mondta erélyesen signora Relli. - Az igazság a mi oldalunkon van és én bízom ebben a detektívben. Ez sokkal okosabb, mint a kapitány, és nem engedi blamálni a rendőrséget. Pronto! Megmondtam. Csináljanak velem, amit akarnak.

A kapitány szeme fehéréig elsápadt.

- Önök, sajnos, csalódni fognak a főfelügyelőben. Sedlintz, Ulrik, vezessék a szobájukba a signorát és Lindner urat. Nem beszélhetnek egymással, és posztot az ajtójuk elé.

- És Vangold? - kérdezte Elder. - Ő szabadon járhat? Nincs alibije, és a corpus delicti...

- Helyes, Vangold úr ellen is nyomós gyanú merül fel, őt is házi őrizetbe vesszük...

- Továbbá Sergius herceg és Maud Borckman - folytatta kegyetlenül Elder. - Több tanú látta őket a folyosón, és szintén nincs alibijük!

A kapitány meghökkent. Már látta, hogy ez az ember ismét tőrbe csalta.

- Kihallgatjuk őket - felelte elszántan -, és ha szükséges, őrizetbe vesszük. Minden gyanúsított 24 órára őrizetbe vehető...

- ...Ha szökésétől lehet tartani. De itt egy kiscica sem távozhat észrevétlenül.

- Téved! Villiersnének is nyoma veszett. Mehetnek, kérem, Sedlintz.

- Bravó, detektív! - mondta signora Relli, miközben elmentek.

- Főfelügyelő úr! - mondta szigorúan a kapitány. - Ön a nyomozás során adatok birtokába jutott, amelyeket eltitkolt és színpadszerűen alkalmazott itt. Elismerem kivételes képességeit, de ez az eljárása fegyelmi vétség.

- Kapitány úr megkért, hogy ne folyjak bele a nyomozásba. Most csak azért tettem, hogy megóvjam a rendőrséget egy kínos botránytól.

- Miféle botránytól?

- Eddig három embert vett őrizetbe. Őrizetbe kell vennie ezen az alapon még kettőt. Az öt. Öt tekintélyes ember, akik közül legjobb esetben is csak egy lehet a tettes, tehát négyen követelnek majd elégtételt, négyen lármáznak majd a sajtóban... És joggal.

- Ki a másik kettő?

- Sergius herceg és Maud Borckman.

- Kihallgatjuk őket. Menjen értük Ferguson fogalmazó. Markheit felállt.

- Nem akarok beleszólni a rendőrség ügyébe, de azt hiszem, Elder jót akar. Kár itt botrányt provokálni, amíg nem tudunk bizonyosat.

- Amíg nem tudjuk, hogy Villiersné merre távozott, addig őrizetbe kell venni minden gyanúsítottat. Sajnos, az egészségügyi szolgálat nem nyújt elég garanciát... - tette hozzá, egy döfést intézve Markheit címére.

- Ezt el kell fogadni - mondta Elder sóhajtva. - Bár szerintem Villiersné nem hagyta el a szállót...

- Ezt honnan veszi?!

- Mert aki elhagyja a szállót, az nem kísérel meg vesztegetés útján egy levelet kicsempészni, hanem kiviszi saját maga.

- Elfogadom! Ez esetben még ma átkutatunk minden helyiséget, minden szobát, minden zugot.

A herceg érkezett Mauddal. Sergius már szmokingban volt, ebédhez készült. Fehér kesztyűit húzogatta nyugodtan.

- Önt, kegyelmes uram, signora Relli és Lindner úr látták a folyosón, ahol a gyilkosság történt, közvetlenül a tett elkövetése után.

- A folyosón... igen... Borckman kisasszonnyal jöttem a lépcsőhöz.

- Nem vett észre semmi gyanúsat?

Vontatottan felelt.

- Zajt hallottam a 70-es szobából, amelyben Vangold lakott, de tudtam, hogy lenn van az étteremben...

- És?

- És a lépcsőnél egy pillanatra magára hagytam Maudot, visszamentem, hogy megnézzem... - Habozott...

- És benyitott - mondta Elder.

- Úgy van... - Ismét hallgatott.

- Mit látott?

Nagyon csendesen mondta:

- Egy ősz fejű embert láttam... Leszúrva.

- Ez megerősíti signora Relli vallomását - bólintott Elder -, valaki benyitott, miután Ranke tetemét a hetvenesbe vitte.

A kapitány kopogtatott egy tollszárral.

- Én folytatom a kihallgatást.

- Bocsánat...

- Mit tett ezután?

A herceg keze és hangja remegett.

- Azt mondtam... Borckman kisasszonynak, hogy menjen a szobájába... én is visszavonulok... Így nem keveredünk bele... Szabad egy kis vizet kérni?...

- Tessék... - Ferguson fogalmazó szolgálatkészen töltött...

- Köszönöm...

- Találkozott közben valakivel? - kérdezte a kapitány.

- Lindner úr jött a lépcsőn.

- Aztán?

- Megvártam, amíg Borckman kisasszony a szobájába megy, és én is visszavonultam...

Maud sápadtan nézte a törékeny öregember vergődését.

- Szíveskedjék a szomszédos szalonba fáradni - mondta a kapitány, és a visszatérő Sedlintznek intett, hogy kövesse.

Az öreg aggódó pillantást vetett Maudra a küszöbről.

- Csak menjen nyugodtan - mondta a leány.

A herceg lehorgasztott fejjel kiment.

- Maud Borckman?

- Igen.

- Magánzónő?

- Nem. Decker tanár asszisztense vagyok.

Markheit csodálkozva felállt.

- Mi?

- Miért csodálkozik ezen?

- De hát... ön nem tudja... hogy az az ember, aki bubópestisben haldoklik, az Decker tanár?!... Vizet... há... konyakot... ide fektessék a szófára.

Maud ugyanis mintha meghalt volna, úgy vágódott végig Markheit közlésétől.

A kapitány komikus tanácstalansággal vakarta meg a fejét.

- Az ördög érti...

- Jobban van? - kérdezte Markheit a leányt.

- I... igen...

Felemelkedett a szófáról, lassan lábra állt.

- Ho... hogy van a professzor?

- Bubópestis... Nincs sok remény. Állandóan eszméletlen, magas láz és tipikus szepszistünetek: Minden mirigye duzzadt... szóval... itt nincs tudomány... Nem tehetünk semmit, Palmira olajjal keni az orvos... ez a fájdalmat és a viszketést enyhíti.

- Nincs remény?

- Hát... Bubópestis, az bizony... Szóval, kár érte, mert nagy ember...

- Mivel magyarázza, kisasszony - kérdezte a kapitány -, hogy a főnöke nem értesítette megérkezéséről. Haragban váltak el?

- Nem. A professzor nagyon szeret és...

Elakadt.

- Talán segíthetek - mondta Markheit. - Én beszéltem néhány pillanatig a beteggel. Inkognitóban jött. Egy megtévedt munkatársát akarta elfogni, a rendőrség bevonása nélkül... - Jelentősen nézett Maudra.

- Nem tud az ügyről valamit? - kérdezte a kapitány.

- Nem. Rólam semmi esetre sem lehet szó.

- Mit tud a 70-es szobában történt bűntényről?

- Sokat!

- Tessék elmondani.

Maud nyugodtan felelt.

- Én öltem meg doktor Rankét.

Egy pillanatnyi csend után a kapitány olyant csapott az íróasztalra, hogy a tárgyak táncra perdültek.

- A mindenségit...

- Nem értem... - csodálkozott a leány. - Beismerő vallomást teszek. Ranke doktor egy levelet küldött este 11 órakor, a gyilkosság előtti napon, mert már egy nappal előbb itt volt a betegnél. De csak másnap konstatálta a pestist. Tessék a levél.

Átadta. A kapitány elolvasta. Ez állt benne:

A többszörös gyilkos Borckman és leánya csak tőlem várhatnak kegyelmet. Jöjjön éjjel 3 órakor a hallba és hozza el a jegyzeteket. Dr. R.

- Miféle jegyzetekről van szó?

- Nem tudom...

- Ki az a "gyilkos Borckman"?

- Az apám.

- Hol van most?

- Nem tudom. Amikor kiderültek a rémtettei, megszökött Moszkvából. Mi is eljöttünk anyámmal, Batáviában telepedtünk le, és a jótékonyságáról közismert Sergius herceg pártfogásába vett.

- Mit akart öntől Ranke?

- Zsarolni. Elmentem a hajnali találkozóra. Azt mondta, hogy felfedi mindenki előtt a származásomat, nyilvánosságra hozza, hogy többszörös gyilkos leánya vagyok, ha nem szerzek a hercegtől tízezer hollandi forintot a számára.

- És?

- Másnapig adott haladékot.

- Mi történt másnap a folyosón, amikor önt és a herceget együtt látták, körülbelül a gyilkosság idejében?

- A herceg a szobájába ment a kesztyűjéért, mert ebédhez nem megy másképp. Ezalatt Lindner úr szobájából kijött doktor Ranke, és pénzt követelt. Utánamentem, megláttam a könnyű tőrt az asztalom, belevágtam a hátába, és gyorsan a herceg után siettem. Csodálkozott, hogy az ajtaja előtt várom, de nem szólt semmit. Ismét végigmentünk a 70-es szobák előtt, a lépcsőnél a herceg azt mondta, hogy visszamegy egy pillanatra, azután jött, és kért, hogy menjek a szobámba.

- Beismerő vallomása alapján letartóztatom.

- Ez természetes. Szeretném, ha megengedné, hogy Decker tanárt ápoljam. Hiszen mindegy, hogy hol őriznek...

- Nem engedhetem meg...

Most Ferguson lépett be izgatottan.

- Kérem, kapitány úr!... A herceg kijelentette, hogy beismerő vallomást akar tenni... Ő ölte meg Ranke doktort...

A kapitány egy pillanatig úgy érezte, hogy megbolondul.