Megindult a rajzás a Szajna-parton!

Párizsban tavasz lett! Szép, zöld, boldog tavasz!

A manzárdok népe boldogan élvezte a hirtelen támadt ragyogást! A Bl. Mich', a St. Germain és a Pantheon környéki kis szállók népe elözönlötte a Szajna-partját, és a korlátokon üldögélve lógázták lábaikat a víz felett. Tanultak és verekedtek és vitatkoztak vagy fütyörésztek, míg a folyó menti lépcsőn félvállukra dobott kabáttal, orrukra húzott sapkájuk alatt szundítottak a hajósok. Némelyik szájharmonikázott.

Igaz, még eléggé hűvös a tavasz, de már csillagokat bontogat fenn az alkony, ahogy szépia színekbe süpped a nappali fény, és a szél jóízű szagokkal járja be a várost!

A sok nyilvános kert és valahány hosszú, ódon utca most mind benépesedik nyüzsgő, zsibongó, százféle nyelven hadaró, rongyos, elegáns, rikító és fantasztikus külsejű egyénekkel. Valószínűtlenül sovány művészek rohannak itt karonfogva elmebajos medikákkal, lázbeteg feltalálók sietnek lelkendezve és cél nélkül, modellek, apostolok, anarchisták és közelebbről meghatározhatatlan egzisztenciák zagyva masszája, mint hosszú télből szabaduló méhraj, óriási tettvággyal elözönli a környéket, izgatottan, hisztériásan, hadarva és gesztikulálva.

Ekkor történt a katasztrófa...

A háziasszonyunk az egyik tavaszi reggelen kopogtatás nélkül nyitott be hozzánk, és megállt az ajtóban, mint az eleven végzet. Bizonyos, hogy Augias istállója sokkal rendesebb hely lehetett, mint ezen a reggelen a mi szobánk, ahol mindentől eltekintve, kétszer annyian voltunk, mint ahány ember ennyi légköbméternyi területen józan számítás szerint elfér. A háziasszony álláspontja röviden ez volt: szemet hunyt afölött, hogy öt ősbérlő felhozta két barátját, nem szólt semmit, amikor a két barát idehozta újabb cimboráját, miután azonban most már nyilvánvaló előtte, hogy züllött alakok menhelyévé óhajtjuk alakítani a lakást, a következő alternatíva elé állít bennünket: vagy kiürítjük a bérletet délután két óráig, vagy elmegy a rendőrségre és bejelenti, hogy lakásában foglalkozásnélküli és pénztelen külföldi állampolgárok garázdálkodnak, akik nagyrészt bejelentési kötelezettségüket is elmulasztották.

Ismerve a rendőrség rideg magatartását ilyen minősítésű külföldiekkel szemben, kénytelenek voltunk elhagyni a lakást. Délben a nyomorkülönítmény tagjai férfias, de megható búcsú után távoztak a szélrózsa minden irányába. Kárpát René, régi hálótársam, együtt maradt velem, és kettesben haladtunk szegényes cókmókjainkkal a Bastille irányába.

Hogy miért pont arra? Nem tudom. Célunk nem volt, tehát minden irány a mienk! Itt megpihentünk, hogy haditanácsot tartsunk, míg körülöttünk leírhatatlan sokféleséggel morajlott a déli forgalom. A Walpurgis éj című balett komponistája kétségbeesetten állt ott a siketítő lárma közepén, olyan tanácstalanságban, olyan keservessé törpülten a hatalmas emlékoszlop alatt, szőkeségével, túlérzékenységével, energiátlanul és remegő térdekkel, mint aki halni készül. Azután tétován rám nézett...

- Azt... gondolom... a menhely...

A menhely! Először nem bírtam szólni, de erőt vettem magamon.

- Igazad van - feleltem szinte közömbösen. - Aludj a menhelyen! Lehet, hogy holnap már én is ott leszek.

Ezt természetesen csak megnyugtatásul mondtam. A menhely szörnyű és félelmetes valami volt a szemünkben.

Csak tudná az ember, hogy miért? Talán a magánélet teljes, megdöbbentő hiánya?

Vagy mert este annyi ember üldögél hozzátartozói között szegényes otthonban vagy fényes palotában, oly mindegy, de éppen ilyenkor aránylag kitaszítottabbnak érzi magát az ember.

Most azonban bátorítani akartam Kárpátot. De látom, hiába. Ő tudja jól, gyáva dolgot művel. Letört a küzdelemben, leghamarabb mindnyájunk között.

- Ne haragudj... - motyogta és ment, lecsüggedt fővel ingatagon, életének e világosi haditénye után roskadozva a menhely felé. Én ottmaradtam közepén a nagy térnek, ahol hajdan az előkelő és világhírű börtönintézmény állt egy földalatti villamos helyén, az emlékoszlop alatt, a járdaszigeten, mely akkor az egész körülöttem zajló élettől határolt el, mintha puszta sziget lenne.

A Rue Royal végén összetalálkoztam Sír Lajossal. Utolsó frankunkkal betértünk egy bisztróba.

- Mennyire vagy a regénnyel? - kérdezte Sír Lajos, a melegtől nyomban bóbiskoló fejjel. Sajnos a meleg helyiségek morfiumként hatottak rá.

- Vagy két fejezetet megírtam. Nagyon érdekes.

- Régen gondolom - mondja úgyszólván álmában -, hogy nekem a regényírás valahogy jobban menne, mint a költészet.

Istenem! Mit ülök én itt?!

Gyerünk! Hová? Mindegy! El a bohémiából!

Valami rettenetes életszomjúság fogott el! El innen! Kihúztam zsebemből a vörös füzetet, amelybe még bele se pillantottam, és ezt írtam a fedelére.

"Lajos! Írd tovább a regényt, és juttasd el a folytatásokat hozzám. Megpróbálom elhelyezni. Én most valami máshoz kezdek!"

Élni! Pénzt keresni! El ebből a poshadt, szegényszaggal, pózokkal és titkos szomorúságokkal teli világból!

Sába feljegyzéseit, a piros füzetet Sír Lajos zsebébe tettem. És kifizettem két Viandox-t. Sír Lajos már aludt.

A bisztró megtelt füsttel, zajjal, csörgéssel, ahogy érkeztek a kofák, és a hangzavarból néha kirikoltott az ellenőrző pénztár csengése.

És Sír Lajos, a költő, aludt. Halálosan sápadt arca, sírásra görbülő ajkainak gyerekes kifejezése, és a felső zsebéből kikandikáló fogkefe szőrös vége jelképes látványnak rémlett előttem. Szája szögletében egy ottragadt Gauloise-Bleu vége füstöltött, és olyan volt így, mintha tréfás emberek illesztették volna, ezt az elhamvadt cigarettavéget egy alvó gyerek szájába...

A Concorde-on álltam, mikor valaki nagyot csapott a vállamra. Hátrafordultam. Vanek úr állt mellettem, mosolyogva, rövid, szürke felöltőben és olyan vakító, sárga cipőben, hogy káprázott az ember szeme. És a cipő, ragyogásán felül Párizs forgalmi lármájával versenyt csikorgott. Levette alsó karjáról az esernyő fogantyúját, maga elé rakta jó messzire, és elindult.

- Nincs lakása? Mi? - kérdezi egy tőkepénzes pártfogó hangján.

- Csakugyan nincs.

- Semmi az egész! Velem fog hálni!

- Vanek úr hol alszik?

- Még nem tudom.

- Jó. Este ott leszek - és búcsút intek.

- Halló! Ne szaladjon! - felel és visszahúz. - Maguk fiatalemberek úgy belerohannak a világba, türelmetlenül és idegesen, mint a rakéta. Úgy áll a helyzet, hogy van lakásom, de kérdés, hogy megfelel-e magának.

- Máris menjünk oda. Érdekel, hogy milyen hely lehet az, ami e pillanatban nekem nem felel meg.

Hová vezet? A barokk villához!

- Én itt végre is házfelügyelő vagyok - mondja, és tudok egy zugot, ahol, ha megfelel önnek egy szerény ágy, de igazán nagyon szerény ágy...

- Mégis, milyen szerény?

- Egy teknő. Nincs benne mosott ruha, vagy ha van, akkor megkísérelheti a mángorlóval...

Közben odaértünk egy kis ajtó elé, amelyen ez áll egy táblára írva:

- Ön itt egy közveszélyesen ingerlékeny mosónőt tart rabságban?

- Még ez esetben sem neveznék bestiának egy hölgyet. Nekem volt gyerekszobám - felelte önérzetesen, és máris fölényes tréfálkozásával vállon veregetve. - Jöjjön, fiatalúr.

Benyitott.

És most megéltem a legfélelmetesebb csodák egyikét.

A mosókonyha sötét mélyéről halk morgás hallatszott. Egy bizonytalan, lomha árnyék mozdult, és vontatott egyforma járással előtűnt a sötét homályból... Nem! Ez álom!

Egy oroszlán nyújtózott el, két mellső talpára lapulva, roppant száját ásításra tátva, majd fölegyenesedett, megnyalta gyorsan az orrát, és nagyot tüsszentett.

Egy élő oroszlán!

Lassan odajött egész elénk, és kíváncsian rám nézett, majd kérdően Vanek úrra. Úgy festett, mint aki nyomban vállat von, és így szól: "Miféle pasasokat cipel maga haza?"

- Ez az ifjú velünk fog lakni - csevegett a nesztorunk a dúvaddal. - Legyen hozzá barátságos Wendriner úr. Úrifiú.

Nem dicsekedhetem hősi tettekkel, de a gyávaság nem tartozik egyébként számos emberi gyarlóságom közé. Most mégis a meglepetéstől, de az is lehet, hogy a rémülettől dermedten álltam ott. Teljesen egyedül, a mosókonyha küszöbén egy oroszlán és egy őrült társaságában. Önkéntelenül hátraléptem. Valamibe beleakadt a lábam és hanyatt estem.

Vanek úr mosolyogva hátrafordult, és nem értette a dolgot.

- Ennyire csodálkozik? Nagyon ártalmatlan lény ez a Wendriner ragadozó, és rendkívül koros. Se foga, se körme, az izma teljesen elsorvadt. Megjárta kétszer Európát, megjárta Afrikát, de legjobban megjárta a gazdámmal, aki rám bízta... Ha továbbra is fekve marad a földön, kihozok egy párnát.

Meg sem mertem moccanni. Minden ember tudja, legalábbis ösztönösen érzi, hogy nyugodtan kell maradnia, ha vadállat tartózkodik szabadon a közelében. Jóllakott bestiától nincs mit tartani, ha nem ingerli egyetlen mozdulattal sem az ember. És Wendriner úr kicammogott a mosókonyhából, lassan odaléptetett hozzám, körüljárt, megszagolgatta a kezemet, az arcomat, végighúzta nyelvét a homlokomon, a fülembe szusszantott egy csomó port, azután mintha jó ötletemet utánozná e hellyel kapcsolatban, szépen odasüppedt mellém, úgy, hogy roppant feje pontosan a hónom alá került. Igyekeztem szemmel jelezni Vanek úrnak, hogy megnyugtatása ellenére helyzetemet tűrhetetlennek tartom, de árnyékban volt a fejem.

Vanek úr, úgy látszik, nem sejtette, hogy milyen tragikusan fogom fel a dolgot, mert kihozott egy párnát a mosókonyhából és odadobta. Azután az ajtó mellett egy felfordított hombárra ült, és mintha csak úgy békésen hevernénk ott az oroszlánnal, derűs csevegésbe kezdett.

- Gazdám az állatkertbe adta Wendriner urat, de közben tönkrementem. Ugyanis a saját fenntartásomra szánt összeget egy véletlen szerencsétlenség elvitte. Véletlenül mindig egy másik szám jött ki a ruletten, mint amire én tettem. Napokig. Vártam, hogy a rulett megunja. De nem. Elvesztettem mindenem hazárdjátékon. Hát hallott már ilyet? Mit tegyek! Saját emeleti szobámat kiadtam Neddának, Wendriner urat pedig elhoztam az állatkertből. A bestia ott úgyis hisztérikus lett, mert a frászt kapja, ha a pávák rikoltoznak. És azt a régebbi ötletemet, hogy az oroszlán nyugalma érdekében a pávákat szájkosárral lássák el, az állatkert ridegen elutasította. Ez jó ok volt arra, hogy kivegyem Wendriner urat, és az ellátására folyósított összegből magamat is fenntartsam. Természetesen a mosónő azóta nem jár ide, mert a ragadozó fél tőle. Csapkod a ruhákkal, meg kiabál.

Mindezek ellenére nem mertem moccanni. Végül is Vanek úr véleménye nem száz százalékig megnyugtató.

Vanek úr azonban azt hitte, hogy esti beszélgetésünkhöz helyezkedtem el ilyen közvetlen módon egy virágágyban, mert a nedves tavaszi föld jót tesz a hűlésemnek.

Az a szörnyű érzésem támadt, hogy nyomban köhögnöm kell. És nem merek. Feszül a tüdőm, szinte szétrobban, és ott fekszem a földön mozdulatlanul az oroszlán mellett.

Vanek úr előhúz a zsebéből egy szivart, megnyalja oldalt, hogy visszatapadjon egy elváló barna levél, rágyújt és füstölve mondja.

- Gazdámnak jó, oroszlánvadászaton van. Igazi globe-trotter. Csak roppant rigolyás. Úgy félti a bútorait, meg a holmijait, állandóan azt követeli, hogy minden szobát, minden ajtó zárját ellenőrizzem, mintha megenné valaki a holmiját... Jól fekszik ott?... Tudja a nagyanyám volt ilyen. Ha nem volt vendég nálunk, csak állni szabadott a szalonban, hogy ne rongáljuk a székre alkalmazott védőhuzatot. Reszket, hogy én esetleg lakót engedek ide, vagy nyitva felejtek valahol egy ajtót, nem zárom jól az ablakot, és ezért állandóan hosszú leveleket irkál, és vallat és faggat, meg ilyesmi... Most kérdem én önt, mint okos embert, hiszen író: mi az érdekes számára abban, ha a mosónő fia - elismerem, hogy ez egy gengszter, nem vitás - beveri az ablakot valahol! Erre tüzetesen ír és faggat, hogy melyik ablak tört be, tán nyitva volt valamelyik emeleti ablak, pedig ott ugye, csak én lakom. Hát megírom neki, hogy olyankor csak kinyithatják az ablakot, ha meleg van?! Erre visszaír, hogy kinek van melege, és miért? Én azt felelem, hogy ilyenkor mindenkinek melege van, mert kitavaszodik. Erre roppant dühöseket ír, hogy biztosan nem értesítem alaposan! Azonnal menjek végig a ház valamennyi szobáján, és mindenről írjak pontos, részletes jelentést. Erre küldtem neki egy leltárt. Képzelheti, hogy ehhez értek. Pontos, jó leltár volt. Beállítottam a patkányokat is, kérdőjellel, mert nem lehet megszámolni őket. Azt hiszi, örült a leltárnak? Fenéket! Pattogó választ írt, hogy ha csak egy szobát is kinyitok, vagy valakit a házba engedek, azonnal értesítsem, különben így meg úgy. Erre nem nyitok ki egy szobát sem! Talapzatokon alszom. Mert ezek sisteregnek és pukkadnak ott a Szaharában, mint a bolondok.

Megdühödnek, mint a rakéta. Közben én itt a saját emeleti szobámat, amihez igazán senkinek semmi köze, kénytelen vagyok kiadni, mert nincs betevő falatom. De nem merek kinyitni egy szobát magamnak, mert ez, mint az őrült ír, hogy ha csak egyetlen szobát is kinyitok, azonnal írjam meg...

Kénytelen vagyok talapzatokon aludni, szobrok és kétes egyének társaságában. Züllött alakok menhelyén. De szobát nem nyitok ki... Csakugyan olyan jól fekszik? Igazán örülök, hogy ennyire otthon van...

A köhögés szörnyen préselte a tüdőmet, és ilyen félelmet még nem éreztem, mint amivel ott feküdtem, egy kétméteres szuszogó oroszlán mellett, egyedül Vanek úr kétes értékű tájékoztatására bízva. Csak a fejem ne volna árnyékban, hogy pisloghatnék a beszélő felé...

De Vanek úr a szivarja füstjébe merengve valahová a távolba néz, és meglazít a mellényén két gombot...

- Ha egy fiatalember ennyire odavan a bútoraiért, hát rendben van. Még azt is írta, hogy a rám bízott lakrészekbe, ha csak egy órára is befogadok valakit, írjam meg. Nekem végre is csak az én szobám áll rendelkezésemre, tehát tisztességem úgy diktálta, hogy a tilalom alá tartozó mosókonyháról tájékoztassam, még Wendriner urat illetően is... Mert ebben nem ismerek tréfát. Egy embert a becsületéről ismerünk meg!

Megírtam hát, hogy igenis a mosókonyhában van egy lakó - és ravaszul mosolygott. - Gondoltam, most majd a holmiját félti, s a házigazda dühével követeli, hogy azonnal rúgjam ki az illetőt, hogy mertem tilalma ellenére befogadni valakit, aki esetleg rongálja a teknőt... Amint mondtam, legutóbb nevek említése nélkül megírtam, hogy tartózkodik valaki a mosókonyhában, aki nagyon a szívéhez nőtt... Gondoltam, ha szemrehányást tesz... megírom a nevet és jól blamálja magát... És én mint egy Galilei, kivágom neki a magas cét: Wendriner úr volt! Voilá! Íme az állat!...

...És a tarkóm alatt egy kavics kis híján megőrjített. Az ember ilyen szörnyű fájást csak akkor érez, ha már huzamosabban fekszik, és az enyhe nyomás tűrhetetlen erőszakká fokozódik... És a köhögés!... Mi van, ha téved Vanek úr? Ha köhögök, és a bestia rám csap a talpával könnyedén, és nincs minden izma elsorvadva, csak mondjuk összes izmának a fele? És Vanek úr azt fogja mondani a temetésemen: "Ki hitte volna erről a bestiáról... Természetesen az oroszlánt említem és nem a megboldogultat!" Csak arcomra sütne a hold, hogy inthetnék!...

- De képzelje! Két héttel ezelőtt jött egy levél tőle... Tajtékzik! Ne is írjak nevet!

Nem kíváncsi a névre! Ő jól tudja, kiről van szó! Megírták?!... Biztos a kertész áskálódott... Szeretne házmester lenni. Azt hiszi, az csak úgy megy! Szóval gazdám tajtékzott. Sose hittem volna, hogy ennyire bolondul ezért a bestiáért. Képzelje, rám parancsol, hogy minden további levelezés, kérdezősködés nélkül azon percben, ahogy levelet kapok, nyissam ki a bal szárnyát a villának, és költöztessem oda a mosókonyha lakóját! Hát én hallottam már állatbarátról, nekem is van szívem, jól tudja, milyen barátjuk voltam... De hogy valaki így zabálja ezt a bestiát, hogy beköltözteti éppen a legfinomabb szobákba... Megjegyzem, ennek az embernek mindig voltak hóbortjai, de nekem semmi közöm hozzá... Én itt alkalmazott vagyok. Teljesítem a kötelességemet. De ez a dög... már illetve az oroszlán, ez vagy nem kulturált állat, vagy nem olvasta a gazdám levelét... az istennek nem akart beköltözni a három szobába könyvtárral, fürdőszobával és napozóterasszal...

Volt itt hecc! Amíg én ezt bevonszoltam... egy ilyen oroszlánt... És állandóan rettegtem, hogy megijed, szívdobogást kap, és az állatorvos húsz frank, nem szólva, hogy mindig kezet mos, és az egy tiszta törülköző... Már ajánlottam neki, hogy vizsgálat előtt megfürdetem azt a dögöt... De ezek az állatorvosok amétában dolgoznak a gőzmosodákkal. És ez még semmi!

Ilyesmiket ír a gazdám: zsebpénz, reggeli, újság! Hallott már ilyent?!

- Ahogy így kényelmesen csevegünk az estében - folytatta Vanek úr, és szivarja végét megnyálazva, egy borostyánszipkába szorította azt -, el sem hinné valaki, hogy akad egy olyan rosszhiszemű, gyanakvó őrült, mint az én gazdám. Mit félt ezen a nyugalmas, békés házon, az úri polgárok negyedében?... Jegyezze meg jól ezt a mondásomat: senki ne akarjon többet tudni mindenkinél!

Diadalmasan körülnézett. Ásított.

- Az egyetlen, amit elhallgatok előtte, hogy saját szobámat, amelyhez semmi köze, egy finom hölgylakó rendelkezésére bocsátottam. De hát merem én ezt megírni, ha valaki ilyen mániákusa a bútoroknak és a szőnyegeknek? Ön okos ember, pedig író, mondja meg őszintén, hát merhettem én ezt megírni? Pedig igazán semmi köze hozzá. Megkímélem hát az idegességtől, mert a jó titkár kitalálja gazdája legrejtettebb gondolatait is. És mi ennek az ifjú fiatalembernek a legrejtettebb gondolata? Világos: "csak ez a Vanek úr, ha még olyan alapos, tisztességes és ügyes titkár is, ne fogadjon be valakit bútoraim rovására". - Ásított. - Na, tegyük el... illetve holnap is lesz egy nap. De mert látom, hogy milyen kellemes itt heverészni önnek, cseveghetünk még.

Elég érdekes élménynek voltam részese, amiből az ifjak okulhatnak.

Szemérmes mosollyal húzogatta bajuszát: - Valamikor nagy nőbarát voltam. Sokat csaptam a szelet, és tudtam a nőkkel bánni... Ha ráér néhány órát, elmondanám önnek egy kalandomat. Igazi, pikáns, érdekes kaland. Amikor én a bécsi gyorssal jöttem Passau felé... Hol vannak ezek a régi szép idők? Mikor én még... Szívesebben lefeküdnék, de hát legyen meg az akarata, ezt még elmesélem. Hosszú história, de érdemes meghallgatni... Innsbruckig nem történt semmi. Az úgy kezdődött, hogy a határon kértem a kalauzt, keltsen fel a legközelebbi állomáson, mert elfogyott a szivarom. Akkor én ezeket a gyűrűs, sötét szivarokat szerettem, és nem minden állomáson lehetett kapni. Most képzelje el magát a helyemben Innsbrucknál... Nem, várjon... Ez nem Innsbrucknál volt még, hanem előbb, amikor azt a kutyás vidéki nőt leszállították. Szóval Feldkirchen előtt azt mondja egy utas... Nem, várjon, ez mégis Innsbrucknál volt már, mert hozták a szivart...

Ebben a pillanatban, mielőtt megfulladtam volna, kirobbant belőlem a köhögés, és egyben végigbizsergetett a rémület, de már nem bántam, harsogva köhögtem, és...

Az állat riadtan elugrott, és vadul zihálva lesunyt fejjel beügetett a mosókonyhába.

Te jó Isten! Milyen lazán csügg róla bőre és húsa! Úgy imbolyog az egész állat, mint egy halom rongy, és én fuldokolva köhögök.

- No mi az? Torkán akadt az elbeszélés? Ne féljen, Wendriner úr, mondom, hogy ez úrifiú. - És hozzám fordul. - Akar egy kis vizet?

Rettenetesen elszégyelltem magam. Vanek úr tévedett. Az oroszlán nem árnyéka önmagának, ez az oroszlán egy fenevad árnyékának az árnyéka.

- Jól fekszik ott? - kérdezte Vanek úr.

- Igen... - feleltem halkan - nagyon kellemes itt heverészni a rózsákon.

Most már dehogy mondom meg neki az igazat. Hogy dermedten, mozdulatlanul feküdtem. Pedig egész átnedvesedett a ruhám. Nyugodtam visszafekszem.

- Hol is hagytam el? Szóval Buchsnál... nem, ez mégis Innsbrucknál volt, illetve Feldkirchennél, mert emlékszem, felhúztam az ablakot...

A nedves kertszag, a csillagos égbolt és Vanek úr egyhangú előadása lassan álomba ringatott.

Felnyitottam a szememet. Jó sokáig alhattam, mert lenyugodott a hold. Néhány óra is eltelhetett, és Vanek úr hangja változatlanul duruzsol. Mi? Még azóta beszél?

- Már Bécs közelében jártunk, amikor ilyen előzmények után a nő azt mondja, hogy a férje esetleg eléje jön Semmeringig.

Képzelheti, ezek után, amiket elmondtam. De, ha azt hiszi, hogy ez volt a legizgalmasabb, akkor téved!

És megint elaludtam.

...Mikor újra kinyitottam a szememet, már halványodtak a csillagok, és néhány madár csicsergett. Teljesen átáztam a harmatos fűben.

- Én nem tudtam, miért kapom a pofont - mesélte hévvel Vanek úr -, a bajuszos elment, és azóta is egyre töröm a fejemet, hogy mi volt az. Maga érti?

- Legalábbis sejtem - feleltem és sejtelmem sem volt az átaludt históriáról. - Ha egyszer éjfél után tudta, hogy a nő férje Semmeringig jön, mért várta meg a pofont?

- Nagyon örülök, hogy ennyire odafigyelt... A tévedésnek Gieshubler volt az oka.

- Ezt gondoltam...

- Miből?... - kérdezte csodálkozva.

- Hát, amikor... a szivart hozatta...

- De hiszen a Safranek akkor még aludt.

Én is. De nem szólhattam, mert Vanek úr csodálkozó hangsúlya szerint Safranekről tudnom kéne. Úgy éreztem, lázas vagyok. Kitérően ásítottam. De úgy maradt a szám félig nyitva. Vanek úr mögött a távolabb álló barokk épület lakatlan szárnyának egyik ablakából fény szűrődött ki a zsalu hasadékán. És nyomban kihunyt.

- Senki sem fordul meg Neddán kívül ebben a házban? - kérdeztem, és lassan feltápászkodtam. Már láz borzongatott, annyira átfáztam.

- Hát persze, hogy senki. Elhagyatott ház, mióta a tulajdonos, gazdám édesapja, főbe lőtte magát. Olyan nyugodt hely ez kérem, itt hétszámra nincs semmi izgalom... Legfeljebb a tejessel, mert ez mindig a kerítésnek támasztja a kannát, pedig ezerszer megmondtam, hogy leveri a festéket. De hát ezeknek beszélhet...

És kioldozta nyakkendőjét és ásított. És mögötte a sötét ház ablakai, mintha figyelnének bennünket, mozdulatlan sötét zsaluikkal. Kettőt csámcsogva gombolta kézelőit, és újra ásított...

- Hát ha jól kiheverészte magát itt, fiatalember, jöjjön be hozzám aludni, van ott egy baldachinos teknő, csak ne lépjen rá Wendriner úrra. Ez az egyetlen, ami nagyon veszélyes. A pék kisfia rálépett a múltkor, és hetekig járt ide az állatorvos, olyan szívdobogása volt a bestiának... Na, most jól nézek ki...

És az üres gomblyukat fogva cirkált tekintete a virágok felett.

Bement. Lázasan, köhögve és átnedvesedve álltam ott a kertben.

Nézem a hatalmas fák mögött meghúzódó finom barokk ház oszlopdíszes ablakait. Az erkélyablakban hirtelen világosságot látok. Óvatosan megkerülöm az épületet. A hátsó kapu nyitva volt.

Elcsigázva, idegesen állok az ajtó előtt. Most valaki kotorászik belülről, az ajtón. Az első pillanatban ijedten hátralépek.

A bordó függöny elhúzódik, és egy bajuszos, szomorú, közönyös arc jelenik meg az üveg mögött. Piros fezt visel a titokzatos lakó.

Egy török!

Nézzük egymást. A török ravasz pislogással hátranéz, azután kinyitja az ajtót, és ott áll előttem, földig érő hálókabátban.

- Jó estét, uram.

És ugyanolyan nyugodt, közönyös arccal néz. Elöl két platinafoga van, és elővillan, amikor mosolyog. Mosolyog, liheg, és a vállamra teszi a kezét.

- Jó estét - mondom én is. - Almási Péter vagyok.

- Tudom - feleli szomorúan. - Magát meg fogják ölni. Baj?

- Kínos volna, ha megölnének, de hogy határozottan baj volna, azt nem állítom.

- Ön bolond? - kérdezte buzgó érdeklődéssel. - Nem tesz semmit, mert azért éppúgy megölik, mintha esze volna. Ezek itt, kérem, mindenkit megölnek - fejezte be csüggedt részvéttel.

Ezután leült a kapu lépcsőjére, és szép, hosszú szálú, török dohányból cigarettát csavart.

- Különben Emin pasa vagyok. És ötször egymás után flöschöm volt. Érti? Ötször! És ha valakinek ötször flösche van, akkor vége. Ezt jegyezze meg, uram! - Izgatott és suttogó lett a hangja. - Ha valaha életében háromszor flösche lesz, hagyja abba! Abbahagyni, mert az a jeladás, hogy jöhet a halál. Az ötödik flöschre biztosan megkondul a halálharang! És ölnek! Muszáj meghalni.

Elmebeteg, ez látszott. De ahogy hátrafelé mutatott, kimeredt szemmel, nekivörösödött arccal, valami szörnyűt éreztem. A nyitott ajtó mögött tátongó sötét felől...

Nyugodtan fújta a füstöt, és valamerre, az ég alján kirajzolódó Eiffel karcsú, fekete sávja felé nézett.

Most megláttam, hogy valami nedvesen csillog a tenyerén, valami... vöröses...! Ez vér!

- Valaki meghalt bent?

- Hát persze - bólintott élénken, és kezét a falhoz törölte. - Csak ezt kell még eldobni valahová - mondta, és előhúzott egy csomó véráztatta holmit.

Egy ugrással az erkélyes szobában voltam, azután a másikban, és ott feküdt... a derengésben jól látszott... egy mozdulatlan emberi test körvonala.

Félrelököm a bolond Emin pasát, és rohanok, ki az utcára.

Sehol egy rendőr. Rohanva elérem, két utcával lejjebb, a kerületi kapitányságot.

Ott állok az ügyeletes előtt, zihálva...

Néhány másodpercig nem tudok szólni. Álmos arccal, nyitott, hamus zubbonyban ül a kapitány, egy bőrszagú, dohos helyiségben. Elmondom, amit láttam. Figyelmesen végighallgat. Azután feláll, lenyom egy gombot, és halkan beledünnyögi a telefonba:

- Alarm...

Mire kiérünk, már ott áll a riadóautó, és rajta a legénység. Felszállunk mi is.

Néhány perc és ott vagyunk.

A kapunál leugrálunk. Vezetem a kapitányt. Csodálkozva állok ott...

Emin pasa, a véres rongyok... Sehol. Érdekes... A véres rongyokat idedobta. Nyoma sincs.

A hall zárva! Álkulccsal könnyen nyitják. Gyerünk tovább! Mindenütt felgyújtják a villanyt.

Csak ámulok. Az áldozat nincs... nincs sehol!

Letérdel. Sem a szőnyegen, sem a padlón nem talál vérnyomot.

Átvizsgálják az erkélyes lakrészt! Senki!

Fullasztóan köhögök. Tüzel az arcom. A kapitány rám néz.

Az őrmester is.

- Hiszen maga lázas!

Alaposan körülnéztek, és nyoma sem volt mindannak, amit én állítólag láttam. Nem erősködtem. Úgy sem hinnék, és mi közöm? Emberi kötelességem volt a rendőrséget értesíteni.

A többi az ő dolguk! És a barokk villáé.

- Maga lázas, barátom, és ivott is tán.

A rendőrök nem dühösek. Pedig azt hiszik, hogy csak idebolondítottam őket. Nagyon köhögök.

- Maga kicsoda? - kérdezte a kapitány.

- Író.

- Hm... szóval nincs lakása, persze... és influenzás.

- Egy barátomnál lakom a... izé... ugyanis...

- Ismerem azt a barátját - bólogatott a kapitány komor grimasszal -, annál sokan laknak. Adok magának húsz frankot, és menjen el a barátjától, valahová, ahol fedél alatt hálhat.

...Az autó elrobogott.

Ott álltam a rácsos kapunál, és néztem a villa sötét ablakait.

Derengett.

A halott üvegtáblákon kemény, fehér foltok csillognak. Az erkély ajtaja csukva, ahogy a kapitány betette maga mögött.

Most világos lesz az erkély.

És megjelenik az egyik ablakában Emin pasa arca.

Ő az! Mosolyogva kinéz, bólogat felém. Azután két másik kéz becsukja a zsalut... és sötét lesz.

Visszabotorkáltam a mosókonyhába. Vanek úr és a Wendriner úr aludtak. Lefeküdtem a teknőbe, amelyben egy párna is volt.

Magas lázam lehetett, bágyadt voltam, és mélyen elaludtam.

Zakatol, robog, rohan a vonat, hirtelen Innsbruckot kiáltanak... Most Emin pasa rohan hálókabátban, és ezer rendőr üldözi. Az egész nagy, elmosódott robogásban időnként Wendriner úr feje, a mosókonyha teteje is feltűnik, havasok, erdők és kalauzok zavaros csoportja mögött. Két kezemmel a teknő peremén befutok a Déli pályaudvarra, de a vonat tovább megy a Vérmezőn át... Nini, a Ferenciek tere, ahol a galambok tipegnek, és ismerős hangon duruzsol a villamos kereke... A Kossuth Lajos utca aszfaltján kopog a lábam, régi ismerősök jönnek szembe, vidáman kiáltozunk, nevetgélünk, és mégis olyan nyomasztóan, rettenetesen fáj valami... talán a teknő széle, ahogy időnként a markomban érzem, mint valóságot, vagy Wendriner úr itt maradt illata, amely tizedmásodpercekre belekeveri ebbe a gyönyörű álomba a valóságot. De a vonat rázása most már állandó. Kinyitom a szememet...

- ...Nem érti, Péter! Péter!... Mióta fekszik itt? ...Szent Isten, hiszen maga lázas!

Valami káoszból visszadöccenek a valóságra.

Neddát látom. Ott térdel mellettem.

- Jöjjön - mondja a lány. - Vanek úr mondta, hogy beteg. Feküdjön le az én szobámban...

- Köszönöm... Az messze van, és nem is biztos, hogy... hogy... én...

- Most velem jön és iszik egy teát... Ne beszéljen! Nem akarok udvarias ostobaságokat hallani! Fel tud kelni?

Arra emlékszem, hogy karom a nyaka körül volt, és az nagyszerű lett volna, de végül kiderült, hogy csak vezet... És valahol ledőlök, és újra visz a vonat. Alagútba értünk, vagy éjszaka lett, a titokzatos ház kertjében, és köhögve fuldokolva forrón rohanok, fújtatok és zakatolok, mert én vagyok a mozdony, és röpülök a rám kapcsolt kupékkal hegyen, völgyön.

...Kinyitottam a szemem. Sokáig alhattam. Este volt. Rózsaszín lámpa barátságos fénye világított, az asztalnál egy lány ült, és olvasott. Lassan megismertem Neddát. Ólmos fáradtság sajgott a tagjaimban. Csak nagy erőfeszítéssel tudtam felkelni.

- Jobban van ?

- Teljesen. Azt hiszem, hogy csak álmos voltam.

A kalapomért nyúltam.

- Most hová megy? - kérdezte. - Hová készül? Nem, nem kószálhat megint reggelig - mondta erélyesen. - Ostobaság lenne, ha maga most etikettkérdések miatt betegen kimenne a semmibe, a hűvös éjszakába, holott... holott itt a meleg szobában van egy üres kanapé, amin hálhat!

Érthető volt. És mégis... megdöbbentünk mind a ketten...

Együtt maradni éjszakára?

Minden kapcsolat nélkül, pusztán kényszerhelyzetben, mint barátok... Egy férfi és egy nő?

- Két ember becsületét nem döntheti el egy szituáció, melybe kerültek. Ha jellemesek, akkor úgysem történhet semmi. Ha nincs bennük erkölcsi tisztaság, akkor ennyi kísértés sem kell. Kérem, maradjon itt, nálam, hiszen beteg.

Mit felelhettem? Maradtam!

Zavartan ültünk ott, miután megittunk egy teát...

Őrülten szerelmes voltam.

- Ahhoz, hogy jó barátok lehessünk - szól Nedda -, ígérje meg, hogy soha nem lesz szerelmes belém. Ez fontos!

- Kérem - feleltem könnyedén -, ez ne okozzon önnek gondot.

Magasra felfutott a két szemöldöke, és idegesen döfködte ceruzájával az asztal oldalát:

- Kizártnak tartja tán, hogy belém szeressen valaki?

- Kizártnak nem tartom, de úgy érzem, hogy magáért még a lehetetlenre is habozás nélkül képes lennék, tehát habozás nélkül feleltem.

Amikor ismét felém fordult, ünnepélyesen megszólaltam.

- Kérem, Nedda, magának is meg kell ígérnie, hogy soha sem lesz szerelmes belém... Várjon, hová megy?! Ugyanis, ha ez az elemi csapás bekövetkezne, aminél sokkal jobb ízlésűnek tartom, én nem tudnék ünnepélyes ígéretemnek megfelelni, és visszavonnám.

- Maga nagyon léha ember... És most... - közömbösen körülnézett a szobában, mint aki jelentéktelen mondanivalói közben mással is törődik -, most majd lefekszünk aludni. Késő van.

- No igen - szóltam én is olyan elfogulatlanul, mint egy tehetségtelen színész. Ez szörnyen buta volt. Nedda eloltotta a villanyt. A sötétben mindketten elfoglaltuk hálóhelyeinket, ő az ágyban, én a szoba túlsó oldalán egy szófán.

Rövid csend.

Egész távoli autókürtök hallatszottak figyelmeztetően.

Egy gyufa lobbant Nedda ágya felől. Rágyújtott.

- Magának élnek a szülei? - kérdezi.

- Igen... És nagyon szívesen elvinném magát hozzájuk.

Rövid szünet.

- Én árva vagyok. Eddig Londonban éltem a nénémmel.

Sokat forgolódtunk, amíg elaludtunk.

...Hajnaltájt felébredtem.

És most!

Világosan hallom, az alattunk lévő szobában valaki jár. Nem is túl óvatosan. Egyforma lépésekkel fel és alá.

Azután csend. Mit nem adnék érte, ha tudnám, hogy ki az?

Mi történik itt, rejtély, bűn?

Valaki jön fel a lépcsőn!

Megáll az ajtónál. Fülel? Hármat koppant, és valami zizeg a küszöb alatt. Nedda felugrik, odasiet, magához veszi a levelet, mert ezt adták be az ajtó hasadékán. Az illető távozik. Nedda tétován néz a dívány felé, de nem láthatja, hogy félig nyitva van a szemem. Visszasiet az ágyhoz, cigarettára gyújt, és a gyufát addig tartja a levél fölött, míg átfutja.

Azután gyorsan felöltözik, és lábujjhegyen elmegy. Most utána!

Nem...!

Kövessem és leskelődjem, miután befogadott igaz részvéttel, gyengéd jószívvel?

Befordulok a fal felé, és erőszakkal lecsukom a szememet. Nem akarok tudni erről...

Nem akarok semmi rosszat megtudni Neddáról, nem akarok semmit sem tudni, egyáltalán semmit...

Odamegyek az ablakhoz. Egy kis levegőért. Fülledt ez a szoba.

Kinézek.

...Krétaszínű fehérségben dús fák között fekszik a néma kert. Nagyon halkan kavicsok zörgése... Most megjelenik a fák között egy árny... Két ujját a szájába teszi, és halkan füttyent.

És egy félelmetes, kísérteties menet közeledik a kert felől, a keramitos úton. Két ember egy hordággyal, amit lepel borít, és a takarón egy mozdulatlan test nehéz körvonalai, a hátracsukott fej, a púposodó mellkas. Elmegy a kísérteties menet.

Hajnalban visszaköltözöm újra a mosókonyhába. Sem Vanek úr, sem Wendriner úr nincs otthon. Izgatott a barokk villa titka. Biztos, hogy összefügg Neddával. Végére kell járnom. Talán, ha betörnék a villába. Úgy látszik, ez másnak is eszébe jutott. Az egyik redőnyt valaki félig felhúzta.

Ezt csak betörő tehette.

Odamegyek, felágaskodom, és felugrottam a párkányra. Amit láttam, az olyan volt, hogy minden groteszk és különleges eltörpül mellette. Olyan amilyet százévben, ha egyszer lát valaki. Eltátottam a számat!

Nagy ég!

A szobában két személy tartózkodott.

Wendriner úr, az oroszlán - akit Vanek úrnak végre sikerült végleg új szállásra költöztetnie -, és az a horpadt homlokú csavargó, aki Neddával beszélt a gránátról.

Az ablak mellett, a földön ült a horpadt homlokú jassz, szánalmas állapotban. Mint aki megtébolyodott, úgy guggolt a sarokban. Kimeredt szemei egy pontra irányulnak, halottsápadt, reszket és... milyen furcsa: Ez galambősz! Megőszült valamitől: És úgy fest az egész, mintha most élte volna át a borzalmat, amitől ilyen lett.

Rám néz, de szólni nem tud, mint aki megnémult rémületében. Csak hápog, csak a szeme jelez valamit. Követem tekintetét...

Szemben vele, kényelmesen, elnyúlva, egy perzsaszőnyegen... Wendriner úr!

Igen. Ő az! Érdeklődve pislogott a horpadt homlokúra, nyugalmasan, mélyeket hunyorítva, és ahogy tudomásul veszi jelenlétemet az ablakpárkányon, bágyadtan megbillentette a farka végén kihullott bojt helyét, mintegy szórakozottan kalapot emelve, azután ásít, és másfelé fordul, mert egy kocsi zörög kint.

A csavargó kinyitotta a száját, de hang most sem jött ki a torkán. Szép kis hecc! Ez itt betört, azután szembetalálkozott Wendriner úrral, és nem mert többé moccanni. Majd a rémülettől megőszült reggelig! Hallja ezt, Wendriner úr?! Bravó! A tragikomikumnak olyan ellenállhatatlan felső határa volt a képtelen látvány, hogy nem bírtam magammal: akkorát nevettem, hogy lebuktam az ablakból. Wendriner úr riadtan felugrott, és a szoba sarkába vonult...

A csavargó erre fejrezgésben nyilvánuló tünettel reagál rémületében, és csuklana, de nem mer, csak a fejét emelgeti, és a mellkasa rándul.

- Hogy került maga ide?! Ne féljen, nem bántja az állat, ha itt vagyok.

Nem árt, gondoltam, ha fél egy kicsit tőlem.

- Be... behe... törtem... - felel vacogva.

- Mióta ül itt?

- Ehe... eheste... tíz... óta... ha...

Ez az ember kis híján megőrült! Mert azt hitte, hogy egy grand guignol főszereplője. Holott egy világhírű bohózatot játszott.

- Ha... maga... itt van... nem bánt? - kérdezte bátortalanul vacogva, és felemelkedett kissé, mire Wendriner úr egy lassú fejmozdulattal megszemlélte a változást.

A betörő visszaült. Éppoly kevéssé bízott az én biztatásomban, mint én Vanekében. És úgy ült, mint egy viaszbábu.

Wendriner úr rám nézett, szinte vállat vont, mintha azt mondaná: "Ki érti ezt a pasast?"

Szomorú, roppant, élő, de teljesen elhordott komótcipő az öreg Wendriner. Ez faktum, mint a nap!

- Mindenesetre maradjon nyugodtan - mondtam fölényesen -, mert ebben az alattomos dögben sosem lehet biztos az ember. Arra figyelmeztetem, hogy ha csettintek az ujjammal, úgy nyomban széttépi. A csettintés ellenállhatatlan uszító hatással van rá.

- És... elenged? - kérdezte könyörgő szemmel.

- Attól függ. Elengedem, ha megmondja, miféle gránátról tárgyalt a hölggyel, akihez betört.

- Nézze..., jön...

Wendriner úr e puszta megjegyzésre visszafordult. De újabb rémület érte.

Mi ez?... Érdekes.

Az udvar felé néző ablak redőnyhasadékán bedobtak egy Matint. Az oroszlán számára! Egy Matint! Riadtan elugrott, és odajött hozzám. Szegény már egész hisztérikus lett a sok zaklatástól. Megveregettem a fejét, és a horpadt homlokú kékült, reszkető ajakkal kuporodott a közelben.

- Ne féljen. Amíg én itt vagyok, addig nem bántja. De ha nem felel arra, hogy mi dolga volt a hölggyel és a gránáttal, akkor csettintek, és a fenevad önt készséggel megrohanja.

Feltettem összeszorított mutató és hüvelykujjamat.

- Vá... hár... jon - mondta rekedt súgással, és ibolyaszínű lett. - A robbanó gránát... az idegenlégió jelzése... Minden... kincstári holmiban... benne van...

- És miért nem teljesítette, amit a nő kért?

- Mert... akkor... még... - Kimeredt a szeme és szinte elájult. Wendriner úr ugyanis némi érdeklődéssel megszagolgatta, nyájasan az arcába tüsszentett, majd felém fordította fejét, megnyalta a száját, azután odabaktatott a sarokba, mint valami öreg, sánta mosónő, leheveredett, állát a Matinra helyezte, és gyanakodva nézte a vezércikket. Minden pillanatban várható volt, hogy rágyújt egy szivarra, vagy felteszi a szemüvegét.

- Álljon fel, és ne féljen, amíg nem csettintek.

Megjegyzem, bárki zavarba jött volna, ha azt kívánja Wendriner úrtól, hogy akár csak az előtte fekvő Matin példányát széttépje.

Wendriner úr kíváncsian, idegesen felemeli a fejét, és a horpadt homlokú kis híján a frászt kapja. Lépések! Most valaki a kerti ablaknál azt kiabálja: - Hoppla, Wendriner! - És szerencsétlenségemre nagyot csettint két ujjával. Wendriner úr felugrik és a betörő nyomban ájultan terül el.

Tehetek én erről? Wendriner úr feláll, és mellső talpaira lapulva megropogtatja elhasznált csontozatát. Ez az állatoknál várakozást jelent. Gyorsan behúzom a zsalut és lebújok. Rövidesen nyílik az ajtó, és belép a szobába Vanek úr egy kosárral. Szemeinek a szoba félhomálya még sötét, de nem gyújt villanyt. Leguggol az állathoz. És mit tesz Vanek úr?

Előhúz a kosárból, fémtálcán...

Egy csörgőkígyót? Lehetséges.

Egy szakállas törpe varázslatát nem is említeném!

Mi lehet az, amit ebben a szituációban egy oroszlán előtt, kizárólag Vanek úr vehet elő az egész világon, soha és senki más?!

Megfogódzkodtak?

Egy úgynevezett komplett kávéházi reggelit.

Na! Becsületszavamra!

Szédültem! Ilyen nem létezhet.

Szép, fényes fémtálcán: kávé, dzsem, vaj, tojás, sonka és apró nikkeltartályban néhány kockacukor! Ez volt a kosárban. Nem álom!

Kitölti a kávét egy tálra, megkavarja kávéskanállal, leteszi Wendriner úrnak a dzsemet, a habot, és felkeni a vajat, két zsömlére! Szabályszerű szendvicset készít.

Azután letesz az oroszlán elé egy csomag cigarettát!

Látom, hogy mellettem, a horpadt homlokú, aki közben magához tért, keresztet vet az asztal alatt. Lehet, hogy Wendriner úr mégiscsak Franciaországban nyomorgó artista, aki állatbőrben lakik? Úgy nyomban kidugja kezét a száján keresztül, behúzza a cigarettát, a gyufát és rágyújt. Amely esetben a horpadt homlokú itt, mellettem, meghal! Szerencsére ettől a látványtól megkímélt a sors. Wendriner úr megszagolja a cigarettákat, és azzal a kérdő, unatkozó pillantással néz Vanek úrra, amelytől olykor az ember azt hiszi, hogy a bestia azonnal vállat von.

- Nézze - magyarázza a ragadozónak Vanek úr, és lelökdösi a cigarettáról -, magának nem kell ezt elszívni, de azért széttiporni is felesleges. Nekem kötelességem ezt idehozni, de magának nem kell elszívni. Ha sétálni akar, ott van magának a perzsaszőnyeg. És tessék, itt a száz frankja.

- Ez nem vicc! Letesz az állatnak száz frankot. Most látom csak, hogy Wendriner úrnak még szépecskén van megtakarított pénze. Legalább háromezer franknyi bankjegy tornyosul a sarokban egy nehezék alatt. Ebből már kezdhet valamit a bestia öreg napjaira!

Ezután a házfelügyelő távozik, becsukja az ablakot, és én kissé kinyitom a másikat. Wendriner úr a komplettjét habzsolja.

Az ügy misztikus, de végre is apróság ama titokzatos eseményekhez képest, amelyeket nem értek. A Matin is az övé. Kész kávéház. Nem volnék meglepve, ha váratlanul kopognának az ajtón, hogy Wendriner urat telefonhoz kérik.

Közben a horpadt homlokú rángatja fél vállát, mint aki gránátnyomást kapott. Most retteg csak igazán, amióta Vanek urat látta. Ha a nagy férfiú valamilyen véletlen folytán bajuszkötőben jön a komplett reggelivel, akkor ez a betörő már nem él. A helyzetnek mindenesetre megvannak a maga előnyei, ezeket használjuk ki:

- Hát beszél vagy nem?! Mi van azzal a gránátjelzésű holmival? - förmedtem rá zordonan. Nyelt, és nagy nehezen megszólalt.

- Fél éve szabadultam... A kisasszony jött, és egy munkát ajánlott. Sokszor jött, de kevés pénzt ajánlott. Egyszer a kapuig kísértem, és így megjegyeztem a házszámot.

- Mondja meg, milyen munkát kellett volna elvégeznie?

- Betörésről volt szó. Egy tárgyat kellett volna ellopni, amibe hétlángú gránát van bepréselve.

- Kihez kellett volna betörnie?

- Egy Almási Péter nevű íróhoz.

Mintha fejbe vágtak volna, ott álltam megdermedten. A horpadt homlokúnak bőségesen volt ideje ezt kihasználni, és menekülni. Az oroszlán felé is fedeztem.

Wendriner úrra nézek. Ő rám. Talán tudja, hogy most milyen nagyon fáj a szívem?

Hát ezért volt a barátság. A plátói mese?

Valamit szeretne megszerezni, ami a birtokomban van.

Kábán néztem körül a szobában. A falon egy kép, hatalmas, tiszta portré. Idősebb ember okos homlokú, roppant bajusszal, amely vastagon jön le a száj mentén, két oldalt maroknyi elágazással. Különös, hogy a két bozontos szemöldök egyike ferdén felível, amíg a másik, mintha lehunyná, szinte rálapul a szemre. Jobb arcán hosszú forradás. Ügyvédben, katonatisztben, általában intellektuális vagy polgári egyénnél csak Oroszországban láttam ilyen bajuszt, bozontos szemöldököt. Az arc különben városias, okos, intelligens, magas homlokú, nyílt szemű. Érdekes, okos öreg úr arca volt, aki egyszer látta, nem felejtette el. A kereten ez áll: Alexander Gorcsevnek - barátai.

Alatta ugyanennek az arcnak a halotti maszkja, azután egy kisebb kép: orosz stílusú síremlék, amelyen előbb cirill, majd francia betűkkel olvasható:

Ez volt az egyik rejtélyes szereplője az évtizedes kísérteties pókertragédiának, ami itt utánam lopódzik Párizsban, és állandóan ijesztget, ösztökél, mintha valami tennivalóm volna az ügyben, amit nem ismerek.

Sorra járom a szobákat. Tanácstalanul bolyongok a porlepte házban. Két szobán látszik, hogy laknak benne. Az egyik az a bizonyos erkélyes. Itt láttam kinézni Emin pasát.

Tovább!

Minden lépéstől olyant reccsent a szúette falépcső, mint egy-egy puskalövés. A tágas ebédlő belső karzatra vezet. Itt, úgy látszik, évek óta nem járt senki. Bizonyára vendégszobák nyílnak innen.

Felérek. Úgy van, ahogy hittem. Sorban vendégszobák, egymás mellett. A falon festmény, amely madártávlatból a tenger habjaiból kiemelkedő szigetet ábrázol, előterében fehér kastély, gyönyörű pálmákkal, az alján rézlapon odaírva: Galachad. Ennek a kicsinyített mását Nedda szobájában már láttam. A karzat közepéről egy széles szárnyú ajtó nyílik.

Egy szerencsétlen, idegen család legbelsőbb szentélye előtt álltam! Az ajtón keretben felirat:

Itt volt talán a barokk villa titkának a megoldása.

Mellettem. Csak a kezemet kellett volna kinyújtani... De ez a tábla! Mintha őrt állt volna mellette az idegen családfő.

Elrohantam!

Gyors léptekkel mentem Párizs utcáin, mint akinek rendkívül sürgős dolga van. Még mindig lázas lehettem. Emin pasa, Gorcsev, a hordágyas menet, a horpadt homlokú csavargó, Vanek úr, az oroszlán váltakozva ugrándoztak lüktető agyamban, és mindig újra Nedda... Nedda! Ki ez a csodálatos nő, aki egyszer angyal, egyszer szélhámosnő, és akit annyira szeretek.

Meg kell mutatnom neki, hogy én nem vagyok egy szánalomra méltó ámokfutója a párizsi utcának. Meg kell mutatni a bennem tomboló élni vágyást, akaratot és tehetséget.

A Cafée de la Paix-hez érkeztem.

Akkoriban a legendák, ha ilyesmi előfordult a világon, a Cafée de la Paix-ben kezdődtek. Mi ez a kávéház Párizsnak, Európának, sőt egy kicsit az egész világnak?

Talán még akad alkalmas szerző, aki sok kötetben megírja, hogy milyen emberek, milyen idők és hangulatok örök bányája az az öreg Cafée de la Paix.

Teraszával a Place de L'Opéra felé! És úgy mellékesen a Bl. des Capucines-re is kiraknak egy teraszt, esténként meg egy-két kokszkályhát is.

A tarka összevisszaságban, zsibongó vendégek között hajléktalan koldusok ülnek kifogástalan ruhában, lakkcipőben, olykor enyhén púderezett arccal. Ágrólszakadt egyének, ragyogóan tapadó hajviselettel, hótiszta gallérban. Utolsó filléreikért itt drága Clisma cigarettát vásárolnak. Mert talán éppen ma lesz szerencséjük. És ilyesmihez Clisma kell...

Párizsban soha semmit nem lehet tudni!

Ez az egy biztos.

Itt vagyok például én. Nem is például.

Itt vagyok én, kizárólag és egyedül, a világ tengelye, mely körül az egész Föld forog, ha szerénységem nem tiltaná, azt is mondanám, hogy a naprendszer. Innen belülről nézve ez határozott és rideg tény, egy bizonyos korban, csalhatatlan optikai csalódás. Szóval én véletlenül ellenőrizhettem a megdöbbentő és véletlen közjáték fontosságát.

A nagy véletlen így történt.

Bemegyek a Cafée de la Paix-be. Először Ribáriba ütközöm. Nagyképűen meséli, hogy megismerkedett egy brazíliai özveggyel, madame Tourtelet-vel. Vanek úrnak is bemutatta. Sír Lajosnak éjszakára szállása volt. A hölgy igen humánus.

Ekkor érkezik Réz Jenő! Réz Jenő, aki nagyon szeplős, és mindég vigyorog, mint egy amerikai cigarettareklám, Réz Jenő, aki azonfelül harsány volt. Továbbá túl gyengéd jelzőkkel illette embertársait, nemre és korra való tekintet nélkül édesnek, cukrosnak, harmatcseppnek, és gyöngyvirágomnak nevezte őket. Sajnos, súlyt helyezett arra, hogy mindenféle találkozása az életben szenzáció legyen, az sem baj, ha mindenki odanéz, akikor ő éppen felordít, vagy egy rossz viccen sikoltozva és ájulásig kacag.

Ilyenkor az is lehet, hogy a viccet nem hallotta.

- Vigyázz, ne vedd észre... Jön a Réz! - súgja Ribári, és elhúzódik, de közben még azt is hozzáteszi gyorsan: - Nem láttál engem még Párizsban...

Egy perc, és a kávéház egy vad, indián csatakiáltásra lesz figyelmes, néhány ideges járókelő besiet az utcáról. Mi van?!

Réz Jenő fotóriporter, és már kora ifjúságunkban, amikor még hittünk ösztöndíjainkban, okleveleinkben és a művészetben, ő már akkor is minden vidámsága ellenére rideg materialista volt. A fényképész majdnem kivétel nélkül tárgyilagos egyéniség. Réz Jenőnek külön fényképész filozófiája volt. Például: egy fotográfus materialista, mert hinnie kell abban, amit lát, mivel folyton megörökíti. Továbbá egy nagyítólencse szűk látókörén át nézi a világot. És megfigyelhetjük, hogy akik mindent felnagyítanak, azok általában szűk látókörű emberek. A szűk látókörű emberek nagyon keveset tudnak, de azt alaposan. Ezt megfigyelhetjük a compurzárnál. Mennél szűkebbre állítjuk a függönyzár nyílását, annál élesebben mutat az objektív. Bizonyos fokig alacsonyabb rendű embernek tartottuk Réz Jenőt, ámbár rokonszenves volt, ha kissé parlagi is, amit elsősorban az okozott, hogy sűrűn nevezte az embereket gyöngyvirágomnak. "Idefigyeljen, gyöngyvirágom, felmegyek a Várba fényképezni, ha arra van dolga, elviszem kocsin." Útközben azután fecsegett, összevissza beszélt, esetleg énekelt is, közben a fényképezőgépet dobálta, majd ismét elkapta, miközben állandó rettegésben élt, hogy leejti.

Csúfneve is volt. Mivel a fotóriportjai mellé ő írta a szöveget is, ami bizonyos megvetést jelentett nála az írás mesterségével szemben, mivel tudta, hogy gyatrán ír. De végre is a kép a fontos. Kit érdekel manapság, amit írnak? A kor nyelve a fotó. Ezután Írókép, a Nagyfőnök volt a neve. Sőt már úgy is nevezték, hogy Nagykép, az Írófőnök. Alacsony, köpcös, és vidám fiú létére felsőbbséges magatartásunk ellenére kedvelt bennünket. Most is, ahogy meglátott, ezt rikkantotta:

- Cukros Almási! Halló, gyöngyvirágszál! Hát maga itt van?!

- Még nem, de az esti gyorssal érkezem. Maga mikorra várható? Mit gondolt, hogy csak látszom?

- Isteni! - És akkorát röhögött, hogy a pincérek idegesen forgolódtak. - Tudja, hogy maga hallatlanul jópofa?

A kávéház Bl. des Capucines felé néző frontján hosszú, keskeny asztal állt süteménnyel, bélszínnel, sonkával, tartárral és szendviccsel megrakva, idevonszolt nyomban, miközben lesodorták a kalapját, de nem törődött vele. Rettentő gyűrött, csúnya kalapjai voltak, és azt állította, hogy foglalkozása révén rendkívül rongálja a kalapokat.

- Itt a magyar válogatott Párizsban? - kérdeztem.

- Igen. Megérkeztek a válogatott jópofák Párizsba.

És evett, és belém is tömött néhány süteményt.

Szokatlan eleganciával, életvidáman és jól tápláltan állt ott, ami érthetően idegesített.

- Mondja, violaszál - kérdezte -, maga mit csinál?

Dühbe jöttem. Ne kezdjen ez itt mindjárt sajnálni!

- Én igazán nem panaszkodhatom... Fotóriporter vagyok. Jól megy.

- Igazán? - feleli tisztelettel, csodálattal, kíváncsian, kérdezve és buzgón. - Magán már otthon látszott.

Ribári - aki eddig egy páholynak támaszkodva állt, és figyelt minket - most könnyedén elhaladt előttünk, gőgös arccal, ráncolt homlokkal maga elé bámulva.

- A Ribári! - süvölti Réz, mint egy sziréna. A nagy ember megfordul, fehér kesztyűs kezében lógatja az aktatáskát szélénél fogva, és bizonytalan arccal nézi Rézt.

- Ön... Várjon! Ne mondja meg!... - gondolkozik kissé. - Tudom, hogy ki! Jegyszedő volt a gőzfürdőben.

- De Ribári úr... - hebegi -, én Réz Jenő vagyok... a fotóriporter.

Most azonban az előkelő úr felfedez engem!

- Nézd csak, Almási! - mintha évek óta nem látott volna -, hát te mit csinálsz itt Párizsban? Miért nem láttalak eddig?

- Ribári! - kiáltottam nyomban megértéssel, és a nyakába borultam. - Ha sejtettem volna, hogy Párizsban vagy!

- Nem szoktál lapokat olvasni? No, nem baj. Gyere fel holnap a Claridge-be hozzám, ha nem vagyok otthon, nézz el a Külügybe... Hát maga, Réz, mit szándékozik itt csinálni?

És megveregette a vállát jóakaratúlag.

- Hát gyöngy... Ribári úr, tudja, riporter vagyok... és fotografálok. Eljöttem szerencsét próbálni. Hol lehet itt jól ebédelni? Nálam van pénz.

- Az nem fontos.

Kiültünk az étterembe, és Ribári nagy szakértelemmel rendelt. Előételnek rákmeridont. És sokáig veszekedett a pincérrel, mert a szerinte legjobb évjáratú 1920-as olasz chianti pillanatnyilag nem volt felszolgálható.

- Ribári úr mit csinál Párizsban?

- Mondja, gyöngyvirág, hol él maga? Két éve vagyok a francia külügyminiszter mellé beosztva, mint a magyar kereskedelmi kabinetiroda sajtóattasé-helyettese. Te pedig, Almási holnap elmész a szabómhoz, és csináltatsz egy szmokingot.

Az igaz, hogy volt egy szabója Párizsban, de ezt valamennyien elkerültük, mert egyszer Kárpát Renét odahurcolta egy rendőrhöz, hogy Ribári címét szedje ki belőle. Nagyon megdöbbent volna, ha beállítok hozzá, hogy Ribári számlájára csináljon egy szmokingot nekem...

- Mondja, nem tud véletlenül egy ügyes fotóriportert? - kérdezte blazírtan.

- De kérem - hebegte Réz Jenő -, itt vagyok én...

- Tudj'isten... No, jó, hát majd hívjon fel, úgy félóra múlva a Claridge-ben. Van szmokingja?

- Hogyne!

Ekkor megjelent Frederik, Ribári idomított telefonistája, és cinkosan, halkan a fülébe súgott valamit a nagy embernek.

- Mondja, hogy nem vagyok itt - felelte idegesen Ribári.

Azonban a telefonos, akiben egy nagy színész veszett el tizennégy éves fiú létére, halkan, de hisztérikusan könyörgött, hogy mégis jöjjön, mert azt üzeni a gróf úr, hogy fontos távirat érkezett a stockholmi magyar konzulátusról. Ribári az ajkába harapott, és komoran felemelkedett.

- Bocsánat... - mondta -, nekem mennem kell. Kérem Réz, hívjon fel holnap a Claridge-ben.

- Maga pedig adjon fel egy sürgönyt, fiam, Budapestre, száz szó - átadott egy blankettát. Keresgélt a zsebében. - Tud ezrest váltani?

- Nem tudok, Monsieur.

- Ejnye... Adjál, Almási, háromszáz frankot... köszönöm, Réz, nem fogadom el magától... hogy jön maga ehhez?

Végül is a fiú elvitte a háromszáz frankot, és tudtam, hogy harmincat kap ő belőle, kétszázhetven Ribárié.

- Nagy fiú ez a Ribári - mondta kissé sápadtan Réz. - De elfelejtette kifizetni az ebédet... Látom, hogy maguk már itt jól gyökeret vertek. Nem mondaná meg, hol kezdjem?

Nézd csak... Tán lesz valami haszna az ugratásnak?

- Szívesen átsegítem magát a kezdet nehézségein - feleltem elgondolkozva. Ahogy Ribáritól eltanulja ezt idővel az ember. - Van gépe?

- Van egy gépem, öt nyelven beszél.

Gondoltam keresek valami riporttémát, amit együtt megcsinálunk, és azt a még meglévő utolsó ajánlólevelemmel elviszi Réz a laphoz.

Nem! Nem volt szélhámosság, mert senki sem kapott egyetlen fillért, amit nem érdemelt volna meg, és mindenki segített a másikon.

És mégsem lehet mondani, hogy nem volt szélhámosság.

Most nem beszélek arról, hogy Ribári később kölcsönkérte egy életre Réz Jenő aranykeretes monokliját. Réz Jenő ezt úgysem merte viselni.

Ilyesmit a legnagyobb kockázat nélkül csak Ribári tehet fel.

Az ajánlólevél-átnyújtás babonájának ugyan én már nem voltam híve. Volt azonban egy ajánlólevelem Bourinhoz, a Paris főszerkesztőjéhez, gondoltam, az megfelelőbb lesz Réznek, mint nekem.

Kinéztem az újságból egy érdekesnek látszó hírt... Aha! Öngyilkos lett a Banque de Mediterainnek egy kereskedelmi kiküldöttje.

- Ide menjen el fényképezni - mondtam nagy köhögéssel, és elolvasom neki a cikket.

- Gondolja, hogy ez jó? - kérdezte buzgón.

- Nézze, elmegyünk a családhoz, én kérek egypár adatot, fényképet, maga lefényképezi a gyermekeket és az özvegyet...

Réz nem tudta, hogy én nemrég Emin pasával és egy riadókészültséggel voltam együtt, és vonzott ez a hír, mert a kereskedelmi kiküldött valahol Galachad szigetén lett öngyilkos...

Odamentünk tehát, és rettentő rideg fogadtatásban részesültünk. Minek felkavarni a szerencsétlenséget? Miért kell megírni, és beszélni erről, és távozzanak az urak. Mondom én, legalább harmincnyolc fokos lázzal, hogy jobb az ilyesmit szellőztetni a lapokban, hiszen bankembernél elejét veszi a suttogásnak.

Ebben a pillanatban láttam, hogy itt van valami. Az öregasszony rémülten nézett a fiatalra. A fiatal tiltón az öregre. Közben Réz Jenő öt felvételt csinált.

Én még elmentem a bankba. Felvilágosítás: a banknak nincs követelése az elhunyt tisztviselővel szemben. De mi ez a rideg arc, ahogy beszélnek?

Odaadtam az ajánlólevelet, és Réz elment a képekkel.

Az ajánlólevél nem volt hamis, csak Réz hitte azt, hogy én írtam. Sajnos a képek nem érdekelnek. Nem is várom meg. Visszamegyek az özvegyhez:

- Asszonyom, a bankban voltam!

- A bankban... - és elhűlten mondja -, azt mondták a bankban mindent elintéznek! Nézze, Monsieur! Magának nem áll érdekében engem tönkretenni! Én magam sem tudom, miről van szó. De jöttek, hogy ne beszéljek a férjemről, sem arról, amit írt, akkor elintézik a... azt a hiányt a banknál.

...és én a gyermekeimmel járadékot kapok... Mintha a vállalatnál lennék. - És sírva könyörgött. - Maga talál más hírt is, mint újságíró... de mi lesz belőlem...

- Mennyit kap havonta "azoktól"?

- Hatszáz frankot.

- Rendben van. Ne mondjon semmit.

De ha én szerzek magának havi ezer frankot, akkor megmond mindent?

- Monsieur... Akkor én boldogan elmondok mindent, amit tudok, de nem tudok semmit.

Szóval minden, minden titok itt. Felhívom telefonon Bourint. Miért? Hatalmas ember, és ha akarja, megadja az ezer frankot.

- Monsieur Borin?

- Igen.

- Egy rendkívül fontos, közérdekű ügyben beszélnem kell önnel négyszemközt. Én Almási vagyok.

- Gratulálok! Megvették a képeit, nagyon jók. - Uram Atyám! Hát persze, hogy a levélben engem ajánlottak, és nem Réz Jenőt. Most elrontsam az ügyét?

- Szeretnék Monsieur-vel mégis beszélni.

- Kizárja ez az ügy, hogy aperitif mellett beszéljük meg a Dome-ban?

- Ahogy parancsolja.

Mit tesz isten? Réz Jenő lejön a Dome-ba. Odajönni nem mert, de tátott szájjal hajolt meg, amikor megtudta a pincértől, hogy Bourinnel ülök egy távoli sarokban. Te jó Isten, mikor viszi neki így fel a dolgát Párizsban a szerencse.

Köhögtem, lázas voltam és hajléktalan. De Bourinnel ültem, ez tagadhatatlan. Elmondtam neki, hogy a banknál gyanúsan ridegek voltak, az özvegynek tartásdíjat ígértek, és bizonyára megtérítették a sikkasztást a bankban. Érdemes foglalkozni ezzel, megér-e havi ezer frankot Bourin lapjának, ha ez a nő beszél.

Bourin elgondolkozott.

- Mióta szaladgál az ügyben?

- Három és fél órája.

- Magát én le fogom szerződtetni. Az ügyre nézve beszélnem kell a Banque de Mediterrain igazgatójával, aki nagyon jó barátom. Ettől függetlenül jelentkezzék nálam, egyrészt mert átadta barátjának az ajánlólevelét, másrészt mert nagyon gyorsan csinálta ezt, és szenzációs dolog pattanhat ki belőle. Talán én is megtudok valamit, amíg felkeres... Hol lakik?

- Bl. St. Honoré 27. - mondtam habozás nélkül, mivel a mosókonyha ebben a házban volt, és én ott laktam.

Mikor elváltunk, még mindig köhögtem, de Réz Jenőt már nem láttam, pedig bizonyára pénzt tartogatott számomra.

Mikor befordultam a Bl. St. Honoré felé, valaki megállt előttem, szétterpesztett lábbal. Hatalmas, széles vállú alak volt.

- Ha még egyszer meglátom, hogy a bankba és az özvegyhez szaladgál, így vágom el a nyakát.

Könnyed mozdulattal hátrakapta a fejemet, és előhúzott egy kést. Iszonyú ereje volt. Könnyedén a kocsiútra lökött és intett.

- Au revoir, ha kívánja!

Másnap reggel már úgy ébredtem a mosókonyhában, hogy dolgom, célom van. Éreztem, hogy a Bourinnel való beszélgetés fordulópontot jelent életemben. Vanek úr már elment, Wendriner úr külön lakosztályban lakik, és Nedda ablakai is zárva voltak, tehát nincs otthon. Szeretem... szeretem, bármit is rejt a múltja.

Biztos voltam, hogy az ő szemeivel, szájával és egész lényével nem lehet valaki gonosz, nem lehet szélhámos. Itt is valami titok van. Mindenütt titok!

Elindultam Réz Jenőhöz, aki előző napon odaadta névkártyáját, melyet még Pesten nyomtattatott, mert egy barátja már előre műtermet bérelt részére az Opera mögött egy kis utcában, és azt mondta, hogy ma reggel oda is költözik.

Réz Jenő, aki éppen töménytelen fénykép szortírozásával és polcokon való elhelyezésével foglalkozott, úgy fogadott, hogy nem tudta, mit szóljon.

- Almási! Hogy én éppen magába ütköztem... Tudja, hogy a maga levelére mennyit utalt ki Bourin a képekért? Ribári szerint, aki pedig igazán tud mindent, ennyit még fotoriporter nem kapott Párizsban! Hatszáz frankot!

És átnyújtott háromszázat.

- Ide hallgasson, Réz. Ribári egy szélhámos, akit nap mint nap lent láthat a Globe-ban, az úgynevezett "kozákok" között. Nekem nincs lakásom, az egész tegnapi ügy ugratás volt, maga adjon ide ötven frankot, és hagyjon békében...

- Na, ne vicceljen, cicabogár! A maga ajánlólevelére...

- Azt nem én írtam, hanem én is kaptam...

Állt és gondolkozott. Azután nevetett.

- Hát idehallgasson, Almási! Ha tegyük fel, valaki megérkezik Párizsba, becsapják, és jól keres, miért kell annak mindjárt másnap szegénynek lenni, azáltal hogy nem csapják be? Maga nekem ne magyarázzon. Maga kereste ki a riportot, maga tud franciául, és kérem, hogy legyen a társam.

- Nem lehet, Réz. De szívesen fordítok magának francia lapokból fotoriportötletet. - Elvettem tőle ötven frankot, amit jogában áll minden pesti írónak minden fotóriportertől kölcsön kérni.

- Hát engem maguk nem fognak ugratni! Nekem a Ribári megígérte, hogy amikor a díszszemlére megérkezik a külföldi bizottság, szerez egy engedélyt az Elysées-be, ahol nem szabad fényképezni.

- Idefigyeljen. Én elmegyek magával az Elysées-be, és ha ott fényképezhet, akkor beismerem, hogy ez mind igaz.

- És hogy beszélt maga Bourinnel? Egy Bourinnel?

- Aznap beszéltem vele először, hogy ott bemutatkoztunk az utcán.

- Hát ezt mesélje másnak. Maga azt hiszi, először vagyok külföldön? Egy évig voltam Németországban, egy évig Törökországban.

- Mikor?

- Hat év előtt. Kimentem a válogatottal, és ottmaradtam. Ha Törökországról kell valami, csak nyugodtan szóljon, cukros Almási, én ott mindent lefényképeztem! Van háromszáz különböző Kemálom.

- Mondja! - kérdeztem hirtelen. - Ismert ott valami Emin pasát?

- Micsoda?! Hogyne ismertem volna! Kis híján miniszterelnök lett! Ötvenszer is fotografáltam... cicabogár.

- Hagyja ezeket a hülye kiszólásokat! - Tudja, hogy a pasa itt van Párizsban, és beszéltem vele?!

- Igen? Beszélt vele? Hát várjon, gyöngy... semmi, csak azt mondtam, várjon.

Vájkálni kezd a polcok tömkelegében. Fürgén jobbra-balra, közben egy valcert fütyül. Végre megtalálja a képet, és odaadja.

Ő az! A bolond, aki miatt a rendőrséget hívtam. A fez... a bajusz és ahogy mosolyog...! Még a két platinafog is látszik.

- Igen tegnapelőtt evvel beszéltem - mondtam.

- Fordítsa meg a képet!

A két hátán ez áll: "A török távirati iroda mai jelentése szerint Emin pasa vasárnap este ankarai házában főbe lőtte magát. Egy pókerpartival kapcsolatban mindenféle suttogás középpontjába került, és állítólag ez adott okot tettére. 192... VIII. hó 27."

Megdöbbentem. Mi ez? Újabb megoldhatatlan rejtély. Talán bennem a hiba?

- Hát figyeljen, Réz Jenő. Én most adok magának egy kitűnő ötletet. Várjon meg engem a Cafée de la Paix-ben, és ott lefordítok magának néhány párizsi újságból fényképezni valót. Nehogy Ribári tanácsát kövesse, mert az vagy a Közvágóhídra küldi, vagy a hóhérhoz...

Bourinhoz mentem a válaszért.

Ma sem tudom, hogy mit beszélt Bourin a bank vezérigazgatójával. Amikor beléptem hozzá, így fogadott:

- Monsieur Almási, én magát alkalmazom havi ezer frankkal riporternek. Nem sok. De ígérem magának, hogy ha azt az ügyet, amibe belefogott, végigcsinálja, maga ennél a lapnál nagy ember lesz. Itt van önnek egy okmány, amely Madame Pollard-t, ha ön is úgy akarja, élete végéig havi ezer frank életjáradékról biztosítja. A Credit Lyonnaise adta ki az okmányt, az én folyószámlámra. És jöjjön, erre iszunk egy aperitifet!

Már nem tudom, hogy köszöntem meg, Bourin se sokat törődött vele, de lefelé menet figyelmeztetett, hogy nagyon nehéz dolgom lesz. Ő szavát adta a bank vezérigazgatójának, hogy nem piszkálja lapjában az özvegy ügyét, de a riportere tovább fog dolgozni. Kiutalta az első havi fizetésemet. Erre én elmondtam az esetet Emin pasával. Gondolkozott.

- Nézze, fiam. Egy lap nem foghatja meg itt az ügyet. De egy riporter igen... És nagy dolgot csinál belőle, vagy semmit. Maga havonta ezer frankot felvehet itt, hogy utánajárjon... és két hónapot kap. - És én felvettem ezer frankot.

Elsősorban elmentem egyetlen, nagylelkű támogatómhoz a kapitányságra. Véletlenül ott volt ügyeleten a kapitány, aki húsz frankot adott, mikor lázas voltam.

- Megismer még, Monsieur Capitain?

- Az író - kiáltotta rövid gondolkodás után. - Aki barátjánál lakik és hajléktalan, továbbá török lázálmai vannak!

- Úgy van! Megkérhetem, hogy segítségemre legyen?

- Micsoda beszéd! Egy író! Nem szoktam ugyan olvasgatni, de ama nemzet tagjai közé tartozom, akik az írókat mindig nagyra becsülték.

Lelkesen mondta, igaz, hogy már az aperitif idején túl, de azért őszintén.

- Kapitány úr! Én újságíró lettem, és életveszélyesen megfenyegettek! Feljelentést teszek!

- Rovin! A nyilvántartót!

Vagy egy órát lapozgattam. Miféle alakok léteznek a világon! Forradásokkal és torz arcokkal, és...

És itt az óriás!!

- A Hosszú Paul! Ezt én behozom délután! Ez a nőjénél van!

Ezután elmentem a kapitánytól az özvegyhez. Megmutattam neki az ezer frankról szóló életjáradékot.

- Kérem, nem tudom, megéri-e... Az én férjem csak néhány szót írt búcsúlevelében, és azt írta mellé, hogy hozzuk nyilvánosságra... A többi levelet nem említette, megmutathatom, egy szó sincs róla...

- Az utolsót mutassa.

- Elvették. De tudom a lényegét. Azt írta: "Galachad miatt halok meg..." Rosszul van Monsieur?

A barokk villában kétszer láttam ezt a szót, először Nedda szobájában.

- Ki vitte el a lapot?

- Valami fiatalember. Többet nem tudok mondani...

Kitámolyogtam az utcára, és fejemben rajzottak a gondolatok. Az öngyilkos banktisztviselő és Galachad! A barokk villa és Galachad! A kártyabotrány miatt öngyilkos, tehát halott Emin pasa és a barokk villa! Az éjjeli gyászos menet és Nedda, Nedda és újra Nedda!

Észre sem vettem és ott álltam a villánál. Nedda ablaka nyitva volt. Felmentem hozzá!

Nagyon barátságosan fogadott. Aggódva nézett rám, lázas vagyok-e még, igazán jobban vagyok már.

- Nedda, állásom van egy nagy újságnál, és előttem az érvényesülés útja. De megszegtem a megállapodásunkat! Én szeretem magát, Nedda, legyen a feleségem!

Búsan nézett rám, de úgy láttam, nem volt meglepve.

- Szeretném, ha az igazi nevem megtudná. Nedda Gorcsev vagyok, és ez a ház fivéremé. Az apámé volt. Az apám öngyilkos lett... valami kártyahistória... - Az ajkába harapott, csak nehezen tudta folytatni. - És aztán két év előtt a fivérem... Amikor már azt hittem, hogy végre... végre révbe ért, minden rendben lesz... akkor ő is belekeveredett valamibe, és... kártya... hamiskártyázás... - alig bírt beszélni. - És el kellett hagyni, a családot, feleséget, mindenkit... beállt a légióba... Amikor apámmal ez történt, még kisgyerek voltam, és egy londoni rokonunk magához vett... Sokkal többet én sem tudok... A fivérem időnként megkért valamire, amíg betegen feküdt Afrikában... és mikor hazajött... szóval segítségére voltam, de úgyszólván nem is tudtam, hogy miben. Azt mondta, nem akar belekeverni... Vlaszta gróf az egyetlen támaszom.

- És... ki ez, a Vlaszta gróf - kérdeztem.

- Az apám legjobb barátja volt, aki mellénk állt a szerencsétlenség után. Bennünket mindenki elhagyott, csak ez az ember maradt meg mellettünk... A fivéremhez is jó volt. Vlaszta gróf, de nem használja a címét. Előkelő úr, és mégis kitart mellettem... És ez jólesik... És, ha megkérné a kezemet, hozzámennék és... - elpirult - lehet, hogy meg fogja kérni...

Homlokával az üvegnek támaszkodott, nagyon nehezen jött a hang a torkából.

- Megkérte... a kezemet...

Mennyi minden omlott össze ezen a csökönyös kis pontján a rossznak. Az igazi harcon túl voltam. Mert nem a végső siker a diadal, hanem az első. Az első komoly áttörés a nincstelenség frontján! A lehetetlen! Ez a nagyszerű! A többi szürke koldus elé ugrani, csak egy orrhosszal! Csak egy kis igazolásul, hogy nem vagyok átlag! A következő száz vagy ezer kilométer már világhír, vagyon, rang: mind semmiség e diadalhoz. De most minek? Illetve: kinek! Homlokomat az asztalhoz szorítottam.

Odajött hozzám és átkarolt. Arcát a fejemhez támasztotta, és ideges ujjai rángva, kétségbeesetten kúsztak a hajamban, a vállamon...

Nem tehetek róla, de hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam.

Könnyes szemekkel kibontakozott karjaimból.

- Ne kínozzuk egymást, Péter. Én is szeretem magát. De nem lehetek a felesége. A kártya... A hamisjáték. Ez... Úgy látszik, öröklődik... a véremben van... Vlasztához megyek. Mert ő jó, és mindenki komisz volt hozzánk, mindenki pálcát tört... És én úgysem lennék boldog senkivel, magával sem. - És a szabadgondolkodó sírva panaszolta el a szabad gondolatok mögött raboskodó tehetetlen asszony búját, aki saját sorsáért döngeti az élet zárt kapuit. - Nekem nem lehet gyermekem, mert én nem akarok bűnöző hamiskártyás fajtát szülni. Én nem akarom, hogy gyermekem legyen, pedig úgy szeretném.

Zokogva az asztalra borult. Mit felelhettem? Durva árnyakká hasadozott a szoba sötétje, és egy távoli autókürt különös sikoltással figyelmeztetett valamire.

- Azt mondja meg - kérdeztem hirtelen -, mit keresett maga a Rue Forbin 18. szám alatt.

- Van egy titkom - mondta gyorsan és beismerően. - Londoni rokonaimtól alig kapok pénzt, és hogy tanulhassak, idejárok.... hivatalba... - nyelt és kijavította. - Maneken vagyok, a Louis et Broghers-nél. Rajtam mutatják be az új kreációkat. Este vagy éjszaka, finom szórakozóhelyeken kell megjelennem, a vállalat új modelljeiben és... gróf Vlaszta elkísér ilyenkor.

- És miért akart maga egy belleville-i apaccsal engem meglopatni. És mim van, amit én nem adtam volna oda magának?

Az arca ijedt lett és bizalmatlan, vizsgálódó kifejezéssel ámult rám. Hátralép és gyanakvóan, riadtam rám pillant...

- Maga tudja ezt? - kérdezi nehéz lélegzéssel. - Tehát leskelődött utánam? Feleljen!

- Maga feleljen!

- Hát megmondom! - zokogta. - Sába, mielőtt ideérkezett, valahol találkozott Afrikában a fivéremmel, és hozott tőle valamit... Esküszöm én sem tudom, hogy mit! Csak benne van a hétlángú gránát, vastag aranyozással. Akkor magánál volt Sába holmija is. Hát persze, hogy a maga nevét mondtam. De Sába holmijáról volt szó. A fivérem írt erről. Sába miatt jártam maguk közé, de később megszerettem a fiúkat! Emlékszik?! A Macskalábba. És nem lehetett, szólni sem Sábának, sem magának, mert a fivérem azt írta, hogy akkor jobban megnézik azt a tárgyat, rájönnek a titkára, és annak nem szabad megtörténnie.

Miféle tárgya lehetett Sábának, ami fontos?

- Nézze, Nedda - mondtam nagyon határozottan. - Én nem mondok le magáról. És úgy érzem, hogy itt még vannak olyan dolgok, amelyek nem egészen világosak. Én mindent ki fogok deríteni.

- Péter, az ég szerelmére kérem - mondta Nedda ijedten -, ne avatkozzon bele semmibe. Ebből csak baj lehet. Ígérje meg, hogy nem tesz semmit.

- Nem ígérhetek semmit, mert az életemről, boldogságomról van szó. Holnap újra itt leszek.

És búcsú nélkül elrohantam tőle.

Köhögve igyekeztem a Globe-ba. Ribárival akartam beszélni. Ott áll a szuterén számos asztalainak egyikénél, nyugodt, kissé púderes, előkelő arccal biliárdozik. Nyersselyem ing van rajta, ezt naponta mossa és vasalja, amíg elszakad. És Vanek úr legszebb, pöttyös nyakkendőjét viseli. Ezt véletlenül ismerem, mert patrónusunk szívből megsiratta, amikor elveszett.

Megvártam, amíg befejezte a játszmát, és leültünk egy távoli asztalnál.

- Mi van a fiúkkal? - kérdeztem.

- Én Zomborival egy kényelmes külön bejáratú világítóudvarban lakom a St. Sulpice tér 14. alatt. Bükk Ivánt egy afrikai csapat jobbszélsőnek szerződtette, és tegnap elutazott. Kárpát René orosz zenekart alakított, és a Place Pigalle-on a Fursy a Boit nevű helyiségben játszik. Apropó, Sábával ma reggel találkoztam. Keresett nagyon bennünket, és részedre a következő üzenetet hagyta.

Kis papírlapot vett elő az elmaradhatatlan aktatáskából, és átnyújtotta. Elolvastam.

Ezt írja:

"Péter! Ne aggódjatok miattam. Jól vagyok, de rövid ideig még nem lesz alkalmam veletek lenni. Szeretném, ha elküldenéd a piros füzetet egy barátomhoz, aki a Bl. de la Villet 9. számú házban lakik, Monsieuer Alfréd Pierette. Pista."

- Sír Lajossal mi van? - kérdeztem.

- Jó hogy kérded. - Ismét belenyúlt az aktatáskába, és átadott egy kéziratcsomót.

- Itt a légiós regény néhány folytatása, és kéri, hogy sürgősen helyezd el valamilyen lapnál, és táviratilag értesítsd az eredményről.

- Hol lakik most?

- Látod, ezt elfelejtette megmondani, de lehet hogy ő sem tudja pontosan - válaszolta Ribári.

- A piros füzetet nem adta vissza? - kérdeztem.

- Nem.

- Egyre kérlek még - mondtam Ribárinak. - Réz Jenőt ne ugrasd ezentúl. Lehet, hogy együtt dolgozom vele. Bourin szerződtetett, mint riportert.

- Gratulálok öregem. De Réz miatt sietned kell, mert egy óra múlva a tetemnézőben van találkám vele.

Azonnal leültem, és írtam egy lapot, amelyben értesítettem Alfréd Pierette urat, miszerint közölje Sábával, ha találkoznak, hogy a piros füzet Sír Lajosnál van, aki regényünkön dolgozik. Sír Lajos pillanatnyi tartózkodási helyét természetesen nem ismerem, és miért pont én lennék a világon azon kevesek egyike, aki ismeri.

Bedobtam nyomban a lapot.

Azután sürgősen Réz Jenőt kerestem fel, és még utolsó percben sikerült elcsípni őt, amint éppen szmokingosan útra készült a halottasházba.

Réz boldogan, de zajosan üdvözölt.

- Gyöngyvirág! Minden a miénk! Megnyertük Párizst! Önre hivatkozva az összes lapot felkerestem. Ribári tolmácsolt. De nem kellett sokkal többet mondanunk, mint a maga nevét, és ha keveset ígértek, kissé ordítozni franciául: Almási, Almási! - és vették a képeket. Vették, mint a pinty. És fizettek! A maga része...

- Az én részem semmi. És egyszer és mindenkorra hagyja abba ezt a pénzkínálgatást. Tegnap óta rendes állásom van, és nincs szükségem a maga pénzére.

- Nem is hinné az ember - szól Réz -, ilyen urak.

Lett egy ötletem. Vad, különös idea.

- Réz! Most rendkívüli tettemért viszonzásul összevissza dobálja a dobozait, és kiszedi belőlük azoknak a fényképét, akik tíz éven belül öngyilkosok lettek kártya miatt. De nagyon alapos munkát végezzen! Ribári lemondta a mai találkozót, és ő is arra kéri, hogy ezt a munkát nagyon sürgősen végezze el.

- Drágaságom, nálam a halottak képei csak időrendben vannak elfektetve. Temetői rendszerrel. De átöltözöm és megcsinálom.

Mentem tovább, még Bourinnal is beszélnem kell. Nyomban fogadott.

Elmeséltem a bankember búcsúlevelét, a barokk villa titkát, Gorcsev öngyilkosságát. Elővettem Emin pasa képét. Elmondtam, hogy kétségtelen az azonosság. Elvihették valahová, míg a riadókészültség ott járt.

- Nézze fiam, magából még lehet elsőrangú riporter, csak tudnia kell, hogy éppen az jelenti a szenzációt, ami most még hiányzik magának. Hová rejtették Emin pasát, kik és miért?... Milyen összefüggés van az öngyilkosságok között? Van-e? A hírlapi anyag nem kérdés, hanem felelet. A szenzáció az, ami összeköt látszólag egymástól távol álló eseményeket. Ezt jegyezze meg! Nem az esemény, az összefüggés kell itt is. De ez érdekes, amit maga itt elmesélt és mutatott. Nekem külön érdekes, mert Gorcsev jó barátom volt, és sohasem hittem, hogy hamisan játszott. Az eset egyre jobban érdekel. Azt megígérem, ha az ügyet kibogozza, és hozzuk, vezércikk lesz. Véletlenül nekem is ügyem. És azt is megígérem, hogy maga akkor egy igen jól fizetett újságíró lesz Párizsban...

Mikor kijöttem Bourintól, szinte rajzottak bennem a gondolatok. Hogyan tovább? De hirtelen rádöbbentem, hogy egész nap egy falatot sem ettem, és hogy vár rám a mosókonyha.

És ekkor, sohase felejtem el az ünnepi eseményt, olyan volt, hogy szinte belé betegedtem, olyan nagyszerű, megrázó és fenséges. Párizsban történt! Délután hét órakor! Egy taxinak intettem! De ez még semmi: beültem! És odavetettem a címet: "Hotel d'Aragon!"

Amikor egy rándulástól hátrazökkentem a bőrülésen, és elindult az autó, úgy éreztem, mintha diadalmenetben haladnék a hömpölygő nép élén: Meghódítottam Párizst!

Lakom!

Tessék? Igen. Két év óta vagyok Párizsban, és először lakom. Közben kallódtam. Most itt saját szobám lesz, hajkefém és kölnim a tükörállványon.

Megvacsoráztam és kimerülten lefeküdtem. Aludni... mélyen aludni! És holnap újult erővel hozzáfogni a megoldhatatlannak látszó rejtély kibogozásához. Nedda szeret, és ez határtalan erőt kölcsönzött nekem. Mély álomba merültem.

Reggel tíz óra volt, amikor egészen különösen kipihent módon ébredtem. Egyedül aludtam egy igazi komplett ágyneműs fekhelyen! Éreztem, hogy rengeteg dolgom van, hogy különös feladatok várnak megoldásra. Hol kezdjem? Először is menjünk el Rézhez.

- Itt vannak, Almásikám, a fényképei - fogadott büszkén Réz.

A földön, egy csomóban feküdtek azoknak a képei, akik kártya miatt öngyilkosok lettek.

- Ezt a Labovitzot én is ismertem - mutat egy képre, míg én lázasan dobálom szét a többit. Gorcsevet sehol nem találom, de egyszerre egy ismerős kép tűnik elém.

Igen! Ez Vanek úr!

A kép alatt ez áll: "Grey egyiptomi főparancsnok; aki váratlanul, felderítetlen okból főbe Lőtte magát." A dátum hét év előtti.

Nem. Mégsem egészen a Vanek úr. Soványabb és... és hát igen... sokkal értelmesebb az arca. Talán itt is van valami összefüggés. Ezt is megnézzük.

- Kis csibém! - mondtam Réz Jenőnek. - Hagyja külön ezeket a kártyaöngyilkosokat. Egyet elviszek.

- A Labovitz nem jó? Kitűnő ember volt!

- Később esetleg arra is sor kerül! - nyugtattam meg.

Paris Soir! Villámgyorsan megy most már minden. Grey angol tartományi főnökhelyettes ötnapi kártyacsata után mesés összeget nyert, és bizonyos suttogások miatt főbe lőtte magát...

Felmegyek az angol konzulátusra, és elfogulatlan arccal mondom, hogy Grey ezredes Párizsban élő rokona vagyok.

- Igen? Azt hittük, hogy csak az az egy rokona van, aki tüdőbajban meghalt, és a Bl. St. Honoréról eltemettük... Mi baja? Tessék egy szék...

Letámolyogtam az utcára. Itt van újra az összefüggés. Ez volt a gyászos éjjeli menet. De mit keresett Emin pasa és Grey ezredes öccse a barokk villában?

Gyerünk a könyvtárba! Keressük a régi újságokban a részleteket! A könyvtárban beülök az olvasóba.

Igen! Most keressük azt, amit Bourin így nevezett: A Szenzáció! Ami összeköti az eseményeket.

Tizenötféle újság, ugyanennyi évfolyam és semmi, semmi, csak a szokványos jelentés, az őrnagy fényképével. De áldja meg az Isten a képes folyóiratokat! Ott van Grey! De ez semmi, Grey-Vanek urat megtalálta az a kedves Réz is! Azonban itt, most az illusztrált lapban, a kapitány képe mellett, sőt esetével egy időben: a Galachad Kaszinó!

És alatta rövid szöveg: "Az elhunyt parancsnok tilalmat akart kibocsátani, mely szerint az Egyiptom felől közeledő hajók nem érinthetik Galachad sziget kikötőjét. A tilalmat azért tervezte, mert igen sok angol tiszt, átutazó gazdag kereskedő és diplomata pénzét otthagyta a sziget kaszinójának zöld asztalain."

Micsoda győzelem lenne, ha ki lehetne deríteni. És mégpedig úgy, hogy egyetlen cikkben megírni, hogy Grey, Gorcsev és Emin pasa mielőtt még egy kártyabotrányba keverednek, valamilyen módon a Galachad Kaszinó létét veszélyeztetik. Vezércikknek! Egy kérdés, ami felelt is: ez a Galachad, távol az áldozatoktól, mégis az egyetlen bűnös! És ha ezt a nyilvánosság követeli és mondja, akkor megoldódik magától. Addig nem. Bourinnak ez az elve nagyon jó!

Na, de ehhez két emberről kellene bebizonyítani, hogy összefüggésben állnak Galachaddal. Mi összefüggés lehet Emin pasa, az öreg Gorcsev és a Galachad Kaszinója között? Egy távol, Törökországban élő diplomatának, és egy párizsi úriembernek, aki sohasem járt azon a vidéken.

Hát nézzük meg először a Gorcsev ügyet! Nedda szerint 13 éves volt, amikor a tragédia történt. Újság, újság után gyorsan, automatikusan lapozok és nézek, nézek...

Az ördög vigye el!

Az ördög? Ebben a pillanatban, mintegy hívásra, ott áll előttem a barokk ház fényképe.

"Nem kerül eladásra a szerencsétlen körülmények között elhalt dr. Alex Gorcsev lakóháza, a Bl. St. Honorén."

Gorcsev! Lapozok...

Az előző szám első oldalán óriási betűkkel áll: "Dr. Alex Gorcsev tegnap este főbe lőtte magát." Alatta kisebb szedéssel: "Az ismert, emigrációban élő orosz. ügyvéd öngyilkos lett."

És itt a neve! Leánya Nedda és fia Iván! Továbbá megtudtam, hogy mindenféle suttogások kényszerítették e tettére. Az igaz, hogy előzőleg mesés összeget nyert kártyán, de halála után kiderült, hogy ezt utolsó fillérig jótékony célra adta. Annál különösebb az ügy, mert a köztiszteletben álló dr. Alex Gorcsev nem volt gazdag ember...

Kiszédelegtem a folyosóra. Mi ez? Hogyan találkozik a barokk villa vonzásával? Amely először Vanek úrral, majd Sábával, majd Neddával kényszerít, hogy tegyek valamit, amit csak én tehetek.

Eh, ostoba babona!

Dehát így van! Itt az én életem valahol belekeveredett a légiós regény és a Gorcsev-család tragédiája közé, összegyúrva egy különös masszában.

És, most már nem akadályozhatom meg, hogy elmenjek a barokk házzal a világ végéig, mert én most már azt is tudom, hogy a mosókonyhában függő kabátból egy régi újságot húztam ki, és Vanek úr figyelmeztetett, hogy az a gazdájáé. Abban azt írják, hogy Gorcsev Iván Nizzában kártyabotrányból kifolyólag eltűnt.

Visszamegyek és tovább olvasok:

Itt ez áll: "Az elhunyt Gorcsev legjobb barátja, Vlaszta gróf... jelen volt a kártyacsatánál, és azt állítja, hogy dr. Alex Gorcsev a legjellemesebb és legkitűnőbb ember, akihez a vád semmiféle formában sem ér fel."

Oh, hogy ez a Vlaszta gróf, ilyen első számú hős lehet, ebben a misztériumban... Hol itt a bűn? A szörnyű összefüggés?! Illetve, hogy hol a riport?!

Na nézzük meg Emin pasa esetét! Hiszen a dátumot kívülről tudom. "192...VIII. 27-én főbe lőtte magát, ankarai házában."

A Paris Soir a második oldalon parentálja. "A nagy államférfiú, erőskezű és hatalmi vágytól áthatott, már-már magához ragadta a hatalmat mint hadügyminiszter, amivel hódító terveit érvényesíthette volna."

Ez azonban kevés. Talán a török újságokból többet meg lehet tudni.

Megyek a török újsághoz. Négy-öt szobás a szerkesztőség. Nagy felfordulás, és csak hihetetlen veszekedés útján sikerül rávenni őket, hogy hagyjanak kotorászni a régi évfolyamok között, mert nevet most már nem említek, csak dátumot.

No ez más! Itt Emin pasáról és váratlan öngyilkosságáról szól az egész lap úgyszólván. És nyolcféle térkép. Arábia, Szíria, Perzsia, akikkel a pasa bizonyos politikai tárgyalásokat folytatott. Végül egy csomó sziget és ezek között... Igen! Egy csöppnyi folt:

Galachad!

Egy óvatlan pillanatban kitépem a lapot, és megyek a Globe kávéházba. Ehhez Ribári kell! Kártyázik.

- Szeretnék veled beszélni egy percre.

- Akkor vedd át a lapomat, és játsszál helyettem...

- Nagyon fontos ügyről van szó, a partnerek egy percre megbocsátanak. - Ribári elegánsan rájuk néz. Mogorván bólintanak, Ribári int, mint egy főherceg, és eljön velem.

- Parancsolsz, kérlek alássan?

- Szükségem volna valakire, aki törökül tud.

- Van itt egy török, a Rome kávéházban, gyere, elvezetlek. Úgyis vesztésben vagyok.

A Rome kávéházban egy hosszú szakállas, ősz úr a bizonyos török. Mikor meglátja Ribárit, két ujjával jelzi a pénzt. Ribári legyint, rám mutat és távozik. Három frankért a török lefordítja a cikket. De Galachadról nincs szó. Forgatja, nézi a lapot, végül megállapítja, hogy Galachad egyike ama kis szigeteknek, amelyek Emin pasa elgondolása szerint okkupálandók. Megszállta volna, ha ő lesz a hadügyminiszter, de közben valami kártyaügybe keveredett, hihetetlen sok pénz nyert, és főbe lőtte magát.

Kezdenek az összefüggések alakulni. A banktisztviselő kártyaveszteség miatt öngyilkos lett. A részleteket és a kártyaklub nevét el akarják titkolni. Emin pasa megszállást tervezett. Mielőtt ezt megtehette, kártyabotrány... öngyilkosság. Grey tartományi főnök rendeletet akart kibocsátani, egyenesen a kaszinó ellen. Kártyanyereség, suttogás, öngyilkosság.

De Gorcsevnél csak az öngyilkosság azonos előzményeit ismerem. De tudom kell mást is. Mi köze volt Gorcsevnek Galachadhoz?

Volt! Hiszen ott vannak a képek! És Grey ezredes öccse Gorcsev házában halt meg. Emin pasával is ott beszéltem. Mit kerestek ezek a barokk villában?

Visszamentem a könyvtárba.

Nézzük át újra a cikkeket! Lapozom, lapozom az újságok most már ismert számait. És íme a nyolcféle gyászjelentés között megtalálom:

"A galachadi játékkaszinó őszinte részvéttel tudatja, hogy köztiszteletben álló, szeretett elnöke tragikus körülmények között elhunyt."

No, most ez mi?

A kaszinó elnöke is főbe lövi magát, és főbe lövi magát valaki, akinek a ténykedése nyilván veszélyes volt a kaszinóra nézve.

Ez még nem összefüggés, azt éreztem, Emin pasa, Grey ezredes szemben álltak a kaszinóval. De ezek szerint Gorcsev éppen a kaszinó oldalán állt. De miért lett öngyilkos? Itt még hiányzik egy láncszem. De a cikk megírásához már elegendők az eddigi adatok is.

Előbb még beszélek Bourinnal.

Megmutattam az eddigi adatokat, és elmondtam, mit szeretnék kihozni.

- Nézze, fiatal barátom, először is találtam valamit. - Átnyújtotta az újság egy sárguló példányát.

Csodálkozva olvastam az aláhúzott sorokat:

"Jazmirovics Gorcsev elhunytával dr. Alex Gorcsev örökölte Galachad szigetét. Már az örökség átvételének napján felmondott a szigeten működő ismert kaszinónak is. A szerződés szerint tehát három éven belül megszűnik a galachadi játékkaszinó."

Világos. Amikor Gorcsev öngyilkos lett, az új örökös visszavonta a felmondást.

Itt az összefüggés! Ez már nagy dolog, ha nem is sejti az ember, hogy távol a kaszinótól, hogyan kever valakit hamisjátékos hírébe Galachad.

- Már én is hallottam erről a kaszinóról - folytatta nyugodtan Bourin. - A gyarmati tisztviselők, magas rangú emberek, átmennek a gyönyörű szigetre, ahol rulett és egyéb játék folyik. Én néhány hónappal ezelőtt egy cikksorozatban támadtam a földközi-tengeri játékkaszinókat. És a maga cikke fogja most a döntő csapást megadni. A cikkben minden legyen benne! De remélem, tisztában van azzal, hogy itt nem egy rongyos csavargóval állunk szemben, akit a maga rendőrkapitánya bevisz. Most ugyan kicsit elhallgatnak majd, de úgy látszik, mindenféle eszköz rendelkezésükre áll. Kötelességévé teszem, hogy ne hagyja elaludni, nézzen utána, például... Igen, ez remek ötlet... Kutasson, hogy az elmúlt években a mi gyarmati tisztjeink vagy tisztviselőink közül kik lettek öngyilkosok ezen a vidéken... Egy hónap múlva itt a választás... Remélem, akkor hatalmamban áll majd megtiltani a franciáknak... Megírtam a cikkekben, hogy egy angol-francia-török-görög és a többi környező nemzetiségből álló bojkottot kellene megszervezni Galachad szigete és a többi hasonló játékkaszinó ellen. Az urak tudják, hogy rólam van szó! De próbáljanak csak leteríteni engem itt, Párizsban. Azt hiszem, túl kemény dió leszek.

Valósággal lázba hozta az ügy, ahányféle módon megvilágította előttem a továbbiakat, az mind mutatta, hogy miért olyan nagy szerkesztő ez a Bourin...

Amikor a pénztárnál elhaladtam, ott állt egy szemüveges ember, és mosolyogva megszólított:

- Gratulálok, Monsieur Almási, visszamenőleg duplájára emelték a fizetését.

Napokig nem mozdultam ki a szobámból. Minden erőmet összpontosítanom kell a feladat megoldására.

És írok, írok, írok...

És itt van mellettem minden fotó, valamennyi egykori hír és a felvetett kérdés: miféle pokoli tragédia ölte meg ama három embert, akik a Galachad Kaszinó megsemmisülését jelentették volna?

Cím: Galachad, az erkölcsi halál szigete!

Elkészültem. Újra meg újra elolvasom. Még néhány helyen belejavítok. Meg vagyok elégedve. Éles, kihívó és mégis tárgyilagos. Vádirat és védőbeszéd egyszerre. Felveti a kérdéseket, és választ is ad rájuk. A többi már a rendőri nyomozás dolga, amely majd a még hiányzó láncszemet könnyedén tisztázni fogja.

Nagy nap volt!

Beléptem Bourinhez, és mélyen megemeltem a kalapomat. Ő bólintott, szivarfüstje mögött kissé összehúzta a bal szemét, és körülbelül sejtette a kipirult, spanyol grandezzával köszönő ifjúról, hogy csodálatos eredményeket fog közölni vele. Kissé fensőbbséges orrhangján, amely sohasem volt barátságtalan, szólt hozzám megszokott nyugalmával, ami inkább emberi méltóság volt.

- Hozott valamit?

Pedig tudta jól, hogy mit hoztam. De mennyire!

- Egy cikket hoztam, főszerkesztő úr. Ma vettem fel a második hóra járó fizetésemet, és kérem a kiutalását ezért az írásért külön a főszerkesztő úrtól.

Nyugodtam szivarozva olvasgatta a paksamétát. És végül változatlanul udvarias fejhangon megszólalt.

- A cikkért tízezer frank nem sok, és a havi kétezer is jár. Az új havi fixet később megbeszéljük, mert van sürgősebb is...

- Kérem... - feleltem lehangoltan.

- Meg kell innunk erre a cikkre néhány aperitifet - mondta.

A Dome-ból, ahol Bourinnal hosszasan beszélgettünk, Neddához siettem.

Otthon találtam.

- Már azt hittem, haragszik rám - mondta ragyogó, nevető szemekkel.

- Nedda, jöjjön velem, kérem - mondtam, és már húztam ki kezénél fogva magam után.

- Mi van magával, Péter?!

- Majd mindjárt megtudja - és egy taxinak intettem.

Beszálltunk, és én magamhoz vontam.

- Jó tudja, Péter - és búsan lehajtja a fejét -, ezt nem szabadna... én... én.

- Jó - feleltem -, majd vigyázok, hogy ne kompromittáljam. Pedig... most már...nem kellene...

- Mi történt?

- Páris az én vezércikkemet hozza holnap, és a cikk olyan szenzáció...

- Mit írt?

- Mondjam, hogy az apjáról is szó van? Mondjam, hogy félig-meddig rehabilitálja?

- Nekem megmondja, hogy mit írt, ugye?

- Nem tehetem, Nedda. Egy vezércikk anyaga az előző nap délutánján a legnagyobb titok.

- Mondja... mesélje... - lihegve kapaszkodott belém.

Felbújt a karom mentén a nyakamig. Ilyesmi ellen az ember védtelen.

- Arról lesz szó benne, hogy a maga apja tisztességes ember! Nem hamiskártyás, hanem úr! Igazi úr!

Szerencsére az autó megállt, a szerkesztőségnél.

- Erről nem szabad egy szót sem beszélni. A reggeli lapban, az első oldalon úgyis olvassa majd. Most várjon egy percig. Jó?

Bementem a pénzért. Rézbe ütköztem.

Kedvesen vállon vereget.

- Maga nagyszerű fiú, Almási. Ma megtudtam, hogy ökör voltam, maga meg a Ribári ugrattak. A többi véletlen volt.

- Na, látja! És nem fogadtam el pénzt.

- Nézze, Almásikám, nekem jól megy most. Mégiscsak elfogadhatná. Vegyen el kétszáz frankot!

Kis híján rám erőszakolta.

- Most pillanatnyilag nem kell, itt is van némi kiutalásom.

A Paris pénztáránál már rendelkezésemre állt a tízezer frank. Mintha nem is tudnám, hogy Réz mellettem áll, leszámolom, köszönök a pénztárosnőnek, és megyek.

- Na, nézd csak... Egy pillanatra elfeledkeztem magáról... Hát, Rézkém! Holnap várom... (Eddig még nem tudott szólni.)

Viszontlátásra...

Az autóból még visszafordultam, és sohasem fogom elfelejteni Réz Jenő arcát, teljesen tátott szájjal, két kezével egy-egy halántékát szorítva, néz az autó felé.

Most kivárni a reggelt!

Elsősorban együtt uzsonnáztunk Neddával fák és virágok között, Párizs egy gyönyörű cukrászdájában.

De semmi sem akadályozhatott meg bennünket abban, különösen egy ilyen pompás délutánon, hogy veszekedjünk, ha éppen kedvünk van.

- Nem mondhatok többet. Amit eddig tettem, az is szinte újságírói bűntény, hogy vezércikk, amely másnap megjelenik, előző délután szóbeszéd tárgya itt.

- Péter... - és simogatta a kezemet.

Ezek után sírt egy kissé, de helyes ösztönével érezte, hogy minden további kísérlet hiábavaló, tehát azt ajánlotta, hogy sétáljunk a Luxembourg kertben.

A Luxembourg kertben, mivel Neddának valamilyen sürgős dolga volt, hamar búcsúzkodnunk kellett. Magamhoz vontam, megcsókoltam, és ő elsietett.

Azután egyedül álltam ott, és arra gondoltam, hogy mit csináljak reggelig?

Illetve hajnalig. Amíg az első rikkancs, a diadal első heroldja, a győzelem voltaképpeni eredményét hozza: A Vezércikkemet, azon a helyen, ahol Bourin húsz éve ír!

A én vezércikkemet!

De mit tegyen az ember ezzel a nyomorult, leküzdhetetlen, egy éjszakányi idővel? Tízezer frankom van holott százezer vagy százmillió frank is hiábavaló volna: Az idő pénz, de a pénz nem idő. Az idő legyőzhetetlen. Megvásárolhatatlan, elmulaszthatatlan. Múlását az egész világ összefoglaló ereje sem tudná befolyásolni.

A huszonhárom esztendős Almási diákos félelemmel ment egy bárba. A bár az a hely, ahol a magamfajta emberen a legkirívóbban meglátszik a gyakorlatlan, félszeg vendég.

No jó! Itt van a La Poule! Nézzük!

Forrt körülöttem minden! Huszonhárom éves voltam! Vezércikket írtam! Újabb ünnepi pillanat volt, amikor először életemben, minden különösebb anyagi megfontolás nélkül, nyilvános helyen, kezembe vettem egy étlapot! És természetesen nyomban pezsgőt rendeltem. A vacsorára azután már kellemesebb környezetbe kerültem e szokatlan helyen, mert jöttek a bátorítók, a segítőtársak, akik többet tudtak rólam, mint magam már amikor beléptem: a kedves kis párizsi nők!

Körülfogtak és ittunk és...

Aztán színesen forgott a fény, sok volt a pezsgő, azonfelül a pálinkát jobban szeretem, tehát az egész mulatság, mezítelen vállak, ékszerek, halk zene, itt-ott egy hangos nevetés, ez mind-mind összekavarodott valami zavaros, szédült állapotba.

És egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy megszabadultam a diadalmas hajnal sürgető nyomásától.

Aztán eszembe jutottak a fiúk. Fizettem, és beszálltam egy taxiba.

- Frusy a Boit! A Pigalle-on! - kiáltom szédülten.

A sofőr nekivágott. Nem árt, ha meglátogatom Kárpát Renét. Ha szükséges, most segíteni is tudok nekik, és ők talán tudnak valamit Sábáról. Sába szereplése Párizsban titokzatos. Állandóan eltűnik. Továbbá van egy kincstári tárgya, a légió hétlángú jelzésével, ami annyi komplikációt okozott...

Kiszállok a Pigalle-on. Megnyugtat a jó öreg Place Pigalle, ahol az igazi Párizs szórakozik. Az igazi párizsi, aki csak napközben fordul meg a Champs Élysées vagy az Opéra idegenektől nyüzsgő vidékén, szívből nem szereti ezt a környéket. És az idegeneket dettó! Itt a Pigalle az más! Olcsó varietékben jóízűen nevet és szívből rémüldözik vaskosan borzalmas grandguignolokon. Ide evakuálták a külföldiektől megszállott városrészekből magánéletük számára tartogatott vidámságukat. Mert a turistákat tisztelni kell, a fene egye meg őket! Azok hozzák a pénzt, és ez mindennél fontosabb, hát legyen övék az a méregdrága belváros. Itt a jó, egyszerű Pigalle-on, itt vannak ők otthon. A járókelők nem rongyosak és nem elegánsak, csak amolyan párizsiasan kopottak, mivel okos ember csak a nőjét öltözteti. Itt azután sört iszik, vicceket ordít, hencegés nélkül bemegy munka után bármelyik lokálba az utcai ruhájában, és a legnagyobb hecc, hogy fütyül, ha tetszik valami, és minden hamis hangra visszaköveteli a pénzét.

Megtalálom a Frusy a Boit helyiséget. Előtte tábla, amely Kárpát Colonelt hirdeti, a volt cári gárda kapitányát, aki eredeti orosz és kaukázusi népdalokat énekel. Hol tanult Kárpát eredeti orosz népdalokat?

Nem szólva a kaukázusiakról?

A helyiségbe lépve döbbenten meg kellett állnom. Ijesztően idegen és mégis jól ismert alak közeledett felém, nem is alak, hanem jelenés, szőke nagy szakállal, tarkóig érő hosszú hajjal, egy szent vagy őrült, furcsa orosz ingben, amelynek derekán lazára kötött zsinórzat lógott le bojtos véggel. Te jó Isten, Kárpát René? De hogy nézett ki! Mint Tolsztoj Leó gróf, a Jasznaja Poljana-i remete, vagy még inkább mint Ripp van Winkle az opera III-ik felvonásában...

Kért, hogy ne csináljak feltűnést, az orosz zenekar vezetője és a szerződése szerint így kell járnia. Tangóénekes és ukulelén játszik, ibolya színű fényszóróhatás mellett refréneket ad elő, tölcséren keresztül, de azért operát komponál... Hallotta, hogy nekem is állásom van. Üljek le és hallgassam meg a műsort.

- Kérlek - szólt zavartan a füle tövéig elvörösödve -, Pataki Mária is itt van... Egy duettet szoktunk esténként énekelni. De ha téged ez bánt, csak szólj, és én mindent visszacsinálok.

- Ugyan, öregem - és nevetve ütögettem a vállát -, már régen vége mindennek. Csak örülni tudok ennek.

A füstös, lármás, állott, borszagú helyiségben lökdösünk és lökdösnek bennünket. Békés, jókedvű áradatban sodródtunk előre.

- Péter!

Pataki Mária állított meg.

Mint Kárpát René vendége szokott itt énekelni, azon megállapodás alapján, hogy esetleg vacsorázhat is. Ez egy cipésztől függött. És csakugyan rövidesen belépett egy harcsabajuszú, részint szvetterbe öltözött cipész, teljesen részegen. Hatalmas kézelők lógtak kabátja alól az ujja hegyéig, és barna művésznyakkendőt viselt. Mikor Kárpátit megpillantotta, odaszólt Máriának:

- Itt a vacsorád.

Mária megrendelte a vacsorát, és az illető az asztalt csapkodva nyomban ordított, hogy Volga-dalokat akar.

Beszélgettünk Máriával. Elfogulatlanul, barátian. Egyszerű rokonszenv maradt csak a szerelemből.

...Itt működött Zombori Schalk Rudolf is, mint gyorsrajzoló. Tény, hogy rendkívül gyorsan rajzolt, viszont alig helyezett súlyt arra, hogy a kép hasonlítson is a modellhez. Ezt a csekélységet gyengéd udvariassággal helyettesítette, és mindenkit szépnek, fiatalnak örökített meg, olyan eredménnyel, amely valósággal forradalmat jelentett volna, ha a kozmetika terén produkálja. De ha engedett is művészi elveiből, monoklija most is dölyfösen feszült a szemén.

- Mi van Sábával? - kérdeztem Zomborit.

- Amióta eltűnt, nem láttam. Pedig tudja jól, hogy szükségem van a sálamra. Könnyen meghűlök.

Nem lehetett tovább beszélgetni, mert eloltották a lámpákat. Taps hallatszott...

A karmester a közönség felé fordult, övig érő szakállal, ünnepélyes arccal. Egyszerű jámbor "Zdravsztvujtyé"-vel üdvözli a közönséget. És halkan bemondja a címet:

Zarusnya, ó Zarusnya.

Honnan tud ez oroszul?

Úgy látszik, ezt az orosz dalt szerethetik, mert összesúgnak izgatottan. De már azon nyomban Kárpát René, legnagyobb meglepetésemre a következő dalt adta elő:

Csak egy zarusnya van a világon
Volga, Volga gyönyörű párom...

- Szent atyám! - súgom Zomborinak. - Hisz ez a Csak egy kislány van a világon.

- Pszt... Ez itt a Pigalle-on a Zarusnya! - súgja Zombori.

És elhűlve hallottam, égnek állt a hajam tőle, amint folytatta.

A jó Dnyeszter, jaj, de szeret engemet
Ó, Zarusnya nékem tégedet...

És szomorúan nyekereg hozzá az ukulele és siralmas orosz dalhoz illően tremolózik Kárpát Colonel hangja. Viharos taps! A Colonel ráadásnak, jobb kezének tenyerét a tarkóján elhelyezve, párhuzamosan lengedező térdekkel énekli, hogy:

És tapsol és toppant, azt mondja, hej, karbafont kézzel körbefordul, és a jókedve maximumával két tenyerével a földet csapkodva, befejezésül elrikkantja egy gyors dalban, hogy "sej, haj, Lina, Vlagyivosztokban olcsóbb lett a liba! Hej!"

És ledobban.

Ez különösen tetszett a közönségnek, bár volt egy, aki a Hullámzó Volga tetején-t többre tartotta.

Kárpát Colonel szereplése eleinte igen meglepett, azonban később megszoktam, mint ahogy Párizsban, de főleg a Pigalle-on a legszokatlanabb körülményekhez is idővel hozzászokik az ember.

Közben megérkezik a világhírű, magyar származású filmfőrendező törzskarával, és vele a mindenható vezérigazgató, egy kis kecskeszakállas. Durrog a pezsgő, röpül a hólabda és a szerpentin. Fehér szakállas, idős urak turbánt vagy kétcentiméteres szalmakalapokat viselnek, és a rendező az asztalt csapkodva követeli, hogy Kárpát Colonel énekelje el a Szibéria fent az égen hazafelé szálldogál című dalt, továbbá a főrendező kedvencét, azt: Orosházán nincsen Volga, csak kettő. Különösen ezért a dalért járt ide a főrendező, sokszor előkelő budapesti ismerőseivel. Mielőtt belépnek, apró tűket oszt ki a társaságának, és ezek kötelesek előadás közben szurkálni magukat, nehogy nevetésük Kárpáti René karrierjét tönkretegye. Kárpát már holtfáradt, de végre az újabb szereplést is befejezi, szokása szerint egy gyors kozák számmal, karba tett kézzel guggolgatva és kurjantva, hogy "Ritka Dnyeszter, ritka muzsik, ritka cár."

A vad kaukázusi dal mozgalmas vége felé Ribári elismerőleg így szólt Zomborinak, a Colonelről.

- Szép teljesítmény a kapitánytól. Nálunk éhen halhatna a francia, amíg a nagyapámat ilyesmire rávennénk. Holott az öreg két évvel fiatalabb, mint Kárpát.

És ekkor megáll valaki és a vállamra teszi a kezét:

- Téged kereslek, Péter...

Sába!

- Én is kereslek már régóta! - mondtam izgatottan.

- Hol beszélhetnénk?

- Nyugodtan itt maradhattok - mondta Ribári -, mert nekem tárgyalmon kell segédeimmel a párbajról.

Nyomban félrevonta Kárpát Colonelt és Zomborit.

Másnap értesültem a párbaj kimeneteléről. Így történt:

A felek egymással szemben álltak éles karddal. Vanek úr elszántan és sápadtan.

Ezután jött Ribári. Nagyon idegesen viselkedett. Egyik cigarettát a másik után szívta, és folyton húzta az időt, hogy leért a kardja, fertőtlenítsék, és állandóan nézegette Vanek urat, aki mereven állt, mint egy szobor, egyik kezében a kardja, másikban a nadrágja.

És mikor elhangzott a "rajta" kiáltás, és Vanek úr állásba toppant, Ribári hátralépett, leeresztette a kardját, és mondta, hogy szívdobogása van, várjanak egy kicsit. A házfelügyelők kara megvetően mosolygott. Adtak egy kis vizet Ribárinak, leültették, azután újra felálltak... De Ribári eldobta a kardot, és azt kiáltotta, hogy a segédek gazemberek, ő özvegy édesanyját tartja el, fiatal még a halálra, nem hagyja egy ilyen dúvadtól lemészároltatni magát... B. Eduard! - kiáltotta - a véremet akarod?!... Hát ölj meg, döfd belém a kardodat, légy gyilkosa legjobb barátodnak...

Vanek urat szemlátomást megrendítette Ribári magatartása, és azt mondta, hajlandó beérni az ifjú bocsánatkérésével. Ribári megköszönte ezt, és ünnepélyesen bocsánatot kért, és a kint várakozó Madame Tourtelette "én hősöm" felkiáltással borult Vanek úr nyakába.

Szóval kettesben maradtunk Sábával.

- Kérlek, én tudom, hogy te valami tárgyat hagytál nálam a poggyászodból, amit kerestek nálam. Erről akartam beszélni veled.

- Igen, de sajnos eltűnt. Egy sebesült barátomat illette...

- Nedda bátyját.

- Már tudod, annál jobb. Engem hívatott a fiú, amikor megérkezett, és beköltözött a villa földszintjére sebesülten...

- Várj csak! Én egyszer a riadókészültséget hívtam...

- Ott voltam fél lépésre tőled - mondta mosolyogva. - Az a szegény elmeháborodott, akit Nedda bátyja magával cipelt, és segített is átkötözni Ivánt, váratlanul a nyakamra hozott téged. Az ajtó mögül láttam, amint elrohansz a rendőrségre, és erre gyorsan felvittem Ivánt, meg a bolondot Nedda szobájába.

- Akkor újra láttam a pasát az ablaknál... És a barátod meghalt?

- Nem, csak rosszul lett, kórházba kellett vinni, és akkor éjjel halt meg ott Grey ezredes öccse.

Nem bírtam tovább a füstös, zajos helyiség hangulatát. Elbúcsúztunk. Nedda és a vezércikk járt az eszembe. Becsípve, szédelegve elhagytam a helyiséget, és elmentem megnézni a barokk villát. Az öreg barokk misztériumot.

Nézem a mosókonyhát, Nedda ablakát és az emeleten az ablakokat. Egyszer csak látom, hogy villany világít az emeleten...

Hát én már sohasem láthatom úgy ezt az épületet, hogy ne csillanjon fel valamelyik lakatlan szobájának ablaka mögött ez a furcsa fény?!... És ahogy a szomorú fák között ebben a szürke megvilágításban nézem az ablakot és a többi ablakot, valami újabb furcsa érzés fog el...

Az ötödik ablak! Itt lett öngyilkos Alex Gorcsev.

Kezeimmel és homlokommal a rácshoz ragadva állok, és most a rikkancsokat várom, pedig én jól tudom... A barokk ház most azt mondja, önző vagyok. A magam pályáján elértem vele mindent, de a Titok, amiért annyiszor húzott magához, a titok nincs sehol. Az én vezércikkem semmi abból, amit ő követelt.

Most elsötétedik az ablak. Hűlő érzéssel múlik a részegség. Fejem, lábam nehezül és zsibbad, és e pillanatban ez a zsibbadás a halál mozdulatlanságáig megmerevített.

...A középső ajtó hirtelen kinyílik, és valaki csikorgó, kemény, csizmás léptekkel, úgy hogy Neddának vélem, elindul a kapu felé.

Amint kinyitja a rácsos kaput, az utcai lámpa fénye rávetül.

Az öreg Alex Gorcsev lép ki. A halott dr. Alex Gorcsev!! Igen! A prémes kabátja, robusztus alakja; vastag bajusza, ferde szemöldöke... Ezt én láttam, tisztán így, fényképen...

Ez így most igaz, illetve nem igaz...

A léptek elhalnak valamerre. Itt most az történt, hogy rájöttem a barokk ház titkára. Halottak járnak benne.

...Mozdulatra képtelen tapadok a rácshoz, amíg eldöngenek a hatalmas ember csizmás léptei. Hogy tíz percig vagy fél óráig álltam-e ott, nem tudom.

Megkíséreltem azután követni ezt a Gorcsevet, akiről úgy tudom, hogy rég halott, de már réges-rég eltűnt valamerre a hajnalban, és amint egyre világosodott az ég, úgy éreztem, hogy a párizsi rikkancsok ma tudják, hogy várom őket, és tréfálkoznak...

Ilyen ólomsúllyal múlt az idő.

A háznak igaza volt! Önzőn fogom fel ezt az ügyet. Nem megyek már az iménti szellem után, nem kutatok semmit, csak várom a vezércikkemet.

Végre! Végre! Özönlenek a rikkancsok a reggeli lapokkal. Azt hiszem, ezen a napon én voltam az első újságvásárló Párizsban. Izgatottan veszem kézbe, azután mintha az egész barokk ház zuhant volna rám, szinte szétesett a világ körülöttem. A vezércikk helyén ez volt:

SÍR LAJOS BANKRABLÓ
a montparnassé-i bankrablás tettese.
A rendőrség már a nyomában van.

Kiejtettem a lapot, kissé a falhoz tántorogtam, minden gondolat, érzés és értelem nélkül.

Az első érzésem nem ijedtség volt. Úgy éreztem, hogy nevetni kell. Harsányan és gurulva! Elképzeltem a kis, gyereknyi Sír Lajost pálca karjával, holdvilágfehér arcával, amint félbehagyja egy rímnél Jean Ricturs fordítását, és berohan egy kicsit két pisztollyal valamelyik bankba rabolni! Zsebében természetesen egy Virág Benedek nevű nyájas papköltő valamennyi verse, hogy végszükség esetén ne jöjjön zavarba.

Na nem! Ez álom. És újra megnézem a lapot. Hiba: valóság. Kétségkívül Sír Lajosról van szó. Utolsó címe, előző lakása Rue Roi Sicilie 54. Honnan tudták? Hiszen Sír Lajos nem volt bejelentve. Előző lakása másfél év előtt a Hotel Portugais, ahol egy részeges, könnyelmű portás bejelentette, mivel nem tudta, mit cselekszik.

A hír különben aránylag rövid, csak roppant vastag betűvel szedve. Mint Sír Lajos kampósbotja. Mindenki emlékszik még - írja a lap - arra a vakmerő tettesre, aki fényes délelőtt, két pisztollyal behatolt a Banque de France billancourt-i fiókhelyiségébe, agyonlőtte a pénztárost és egy altisztet, kifosztotta a kézipénztárat, azután elmenekült.

Egy másodpercnyi aggodalomra sem adott okot a hír. Csak valami szörnyűséges és őrült tévedés lehet.

Sír Lajos bankrablása nem nagy veszély. De az én cikkem elmaradása mögött lehet valami...

Virrad. Most bizonyára Nedda is várja valahol a lapot. A vezércikkemmel. Felhívom egyenesen Bourint a lakásán. Köztudomású, hogy korán kelő ember.

- Jó reggelt, itt Almási...

- Kicsoda? - kérdezte rekedten.

- Almási - feleltem, és máris éreztem, hogy baj van. - Az az Almási, akinek megígérte, hogy egy cikkét a mai lap vezércikknek hozza.

- Valami tévedés lesz - felelte Bourin tétován, és nem kétséges, az ő hangja volt. - Én mindig megtartom az ígéretemet, ha másra nem kényszerít valami inkorrektség. Ön szóval cikket adott le a lapnak?

- Önnek adtam, Monsieur Bourin!

- Valami tévedés lesz... nem tudok róla, hogy cikket adott nekem. Ez tévedés lesz...

Én még beszéltem.

De ő letette a hallgatót! Nem hallott tőlem egy szót sem.

De adott egy fonalat. Tehát valami történt tegnap óta... De én csak Neddának beszéltem... Nedda! Ő mesélhetett valamit! Mégis kalandornő volt?

Rohanok a lakására.

Nedda nem volt otthon. Vanek úr napok óta nem látta.

Rohantam tovább. A Globe-ban megtaláltam Ribárit. Egy kör közepén. Valami bridzsvitában mondott szakértői véleményt, és néma figyelemmel hallgatták, mint a legfelsőbb fórumot.

- Mi történt? - kérdeztem, izgatottan félrevontam.

- Valaki belicitált öt kárót.

- Ember, Sír Lajosról van szó!

- Ja, a bankrablás! - legyintett és ásított.

- Sokat röhögtem. Nem jössz reggelizni valahová?

- No, de valamit tenni kell!

- Reggeli előtt?

- Szívtelen szélhámos vagy...

- Ez már másoknak is feltűnt. Nézd, ha annyi eszed volna, mint egy beteg csirkének, akkor most örülnél, amiért egy barátod megcsinálta a szerencséjét. De te irigy vagy.

- Ha tovább hülyéskedsz, egy dákóval leütlek!

- No jó, hát megmagyarázom. Garcon! Két mentholt! Iszol, nem ? Hát ide figyelj! Ha még három vagy négy napig sikerül Sír Lajos nevét a lapok első oldalán tartani, úgy beérkezett ember.

Lassan megértettem. Ez a Ribári épp olyan biztos benne, hogy Sír Lajos szóba sem jöhet az esettel kapcsolatban, mint én. No, de ha ez kiderül majd, micsoda rehabilitáció lesz!

- Már beszéltem Kárpát Renével - folytatta Ribári. - A fiúk is belátták, hogy jól ítélem meg a helyzetet. Tanácsomra elhatározták, hogy Sír Lajos érdekében nem bolygatjuk ezt a hatalmas reklámot. - Sóhajtott. - Hogy ki tudnám én használni, ha velem történne!

- Örülök, hogy nem veled történt.

- Mégis irigy vagy?

- Sőt aggódnék! Nem tudnám biztosan, hogy ártatlan vagy!

Mentem tovább. Hová? Hová?

Megkezdődött a hajsza. A laphoz mentem, ahol közölték, hogy Bourin holnap reggel nyolc órára kéret. Nem tudják, hova ment. A cikkemről senki nem tud semmit.

A szemüveges szerkesztőnek elmondtam Sír Lajos tragikomikus esetét, és kértem, próbáljon utánanézni, mert nagyon nyugtalanít az eset.

Figyelmesen meghallgatott. Azután legyintett, amikor leírtam Sír Lajost. Még nevetett is.

Valami slendriánság lesz a dologban. Egy hasonló nevű magyar származású bűnöző adataival összecserélte Sír Lajos nacionáléját az Idegenellenőrző. Átment egy másik szobába és telefonált.

Nagyon hamar és komolyan tért vissza.

- Nem tehetek semmit. És ne ártsa bele magát, fiam, az ügybe... Nem tudom, miről lehet szó, de hivatalos helyen ilyen röviden még sohasem beszéltek velem...

Aztán újra Neddához. Semmi eredmény. Vanek úr megnyugtat, hogy tíz órakor itthon volt, de aztán sietve újra elment. Nem, üzenetet nem hagyott.

- Mi van Wendriner úrral? - kérdeztem.

- Wendriner úr most igazán jól él!... Napi száz frankot kiutalt neki a gazdám...

Mondom, tiszta őrült, mire költsön egy oroszlán napi száz frankot Párizsban? De nem vitatkozhatom, ahogy megparancsolta, naponta reggelit hozatok a kávéházból, egy csomag cigarettát, és a legfinomabb kölnit a fürdőszobába, azzal az utasítással, hogy ha elfogy, vegyek újat. De nem fogy. Fel se bontotta az a dög... Mindenki úgy bánik az ilyen bestiával, ahogy akar. Kávéházba is viheti. De hogy egy elaggott oroszlánnak miért kellett előfizetnem a Matinre, ez megfoghatatlan... Ha nem láttam volna a gazdámat, amint Nizzában autótaxit vezetett szmokingban és szalmakalapban, azt hinném, hogy váratlanul megőrült. Így tudom, hogy már régen az... Nézze, ezt ma kaptam. Vigyázzon, mert álmodni fog róla...

Egy levél volt, amelyben a Matin értesíti Wendriner úr nevű előfizetőjét, hogy a legutóbbi sorsoláson nyert egy valódi elsőrangú gumi nadrágtartót. Viselje szerencsével. Vanek úr sóhajtva legyintett.

- Nem hiszem, hogy rá lehet venni... Hát képzelheti!

Sietve elbúcsúztam Vanek úrtól. Most Sábát akartam megkeresni. Bl. de la Vilette 9. Ide írtam a lapot.

Azonnal autóba ültem, és tíz perc múlva ott álltam a ház előtt.

A kapu előtt fegyveres poszt: párizsi politikai rendőrség.

Estefelé újra visszamentem a szerkesztőségbe. Beszélgettünk Bourinról. A közelgő választásokon biztosan bekerül a parlamentbe. És egyike a legesélyesebb miniszterjelölteknek. Rengeteg ellensége van, mert a legkisebb tisztátlanságot sem tűri el. Készül is ellene valami. Ezt mondják sokan. Annyi tisztességtelen ember fél tőle, tudják, hogy nem remélhetnek kegyelmet semmiféle korrupció számára, ha Bourin miniszter lesz. De Bourin nem hallgat az óvatosokra, akik figyelmeztetik, hogy sok hatalmas ember, aki csak kicsit is korrupt, joggal fél a miniszterségétől.

Éreztem, hogy ez az ember nagyon-nagyon közel áll hozzám, és úgy szerettem volna megvédeni. De mivel és kitől?

Ott ültem a szerkesztőségben, és aggódtam Bourinért. Rossz előérzetem volt. Később jött valaki a Tiszti Kaszinóból, mondta, hogy az öreg kártyázik.

- Szokott játszani?

- Hogyne - felelte -, és még sosem játszott ilyen szerencsével. Háromszor volt flösche egymás után... Mi baja?

Nevetséges. Mi bajom? Szinte hisztérikus állapotba kerültem. Kitámolyogtam a szerkesztőségből. Mi fojtogat és zsibbaszt a rémülettől?

Szerencséje volt... A nagy szerencse pedig halál. Milyen ostobaság...

Nem tudtam, hogy mivel töltsem az időt.

Hazamegyek a szállodába és lefekszem. Holnap mindent megtudok.

Amikor hazaérek és vetkőzni kezdek, látom, hogy nyitva az éjjeliszekrény fiókja. Egy csomó irat van benne. Az első lapon egy levél:

"Ne aggódj, te marha! Nincs semmi baj. Itt küldöm az utolsó folytatásokat, és ölellek. Lajos."

Sír Lajos írt!

Nem vagyok álmos. Előveszem Sír Lajos regényét, és elkezdem olvasni. Éjfélre járt, mikor a végére értem.

Eszembe jutott, hogy a politikai rendőrség talán azért kereste a vörös füzetet, mert abban valamilyen katonai titok is lehet. Megindult tehát a hajsza a vörös füzetért. És nem közölhették talán még Sábával sem, hogy a füzet fontos.

Mint a villám, úgy fénylett előttem a rejtély!

Sír Lajost kézre akarták keríteni a füzet miatt, de ezt nem hozhatják nyilvánosságra, hát előszedtek valami világra szóló bűnügyet, rákenték, hogy huszonnégy óra alatt meglegyen.

De hol az ördögben mászkál?

És hogy a csodába jött hozzám ez az írás?

Ni! Hiszen még két különálló oldal is van a fiókban. Kiveszem. Elkezdem olvasni. Elsápadok, lefut minden vér az arcomból, és összeszorul a torkom izgalmamban. Oh, uram! Itt van!

Negyed egykor, mint valami ámokfutó rohantam fel és alá taxiért, és azt mondtam a sofőrnek:

- Tiszti Kaszinó! Ezer frankot kap, ha nem törődik büntetéssel és semmivel.

Itt a Kaszinó. Felrohanok. Valami bál van. Az előcsarnokban eláll a lélegzetem. Megőrültem. Mi ez?

Egy angol uniformisban áll ott... szíjjal és kitüntetéssel.

Vanek úr!?

Mi?!... Nem merem megszólítani... De most semmi kétség, magasra emeli a tenyerét felséges mozdulattal:

- How do you do, my sweethart? Ön is idejár hozzánk?

Megdörzsölöm a szemem. Lehet, hogy a sofőr a házfelügyelők jelmezes összejövetelére hozott? Be akarok menni a terembe. Egy gyerekes arcú, kissé pisze fiatalember mellém lép, és megfogja a karomat. Szent Isten! Eltöri.

- Ne mozdulj, ne csinálj semmit, mert összetörlek!

- De...

- Gorcsev Iván vagyok... Szép lassan bemehetsz. - Vanek úrral együtt bemegyünk! Bourin mikor észrevesz, csodálkozva néz rám. Sokan figyelik ennél az asztalnál a játékosokat. Hirtelen nagyban megy a játék, és Bourin szerencséjétől zúg a helyiség. Most egyszerre közeledik valaki az asztalhoz, magas, polgári ruhás ember a sok estélyi ruha és uniformis között. Gorcsev megfogja Vanek úr karját, mint egy starter, ha indít és azt mondja: "Most!"

Vanek úr az asztalhoz lép, ugyanakkor a polgári ruhás egyén leül:

- Bocsánat... Igen, azt hiszem, bocsánat - mondja és Gorcsevre néz, és miután az elzöldül mérgében, azt mondja még halkan. - Jó, jó... kérdezni se lehet? - Az asztalnál mindenki feléje fordul, és ő így szól: - Én, ha jól emlékszem Grey ezredes vagyok, és egy hasonló parti után a fivérem főbe lőtte magát Kairóban... Igen, azt hiszem, hogy Kairó az rendben van...

Vlaszta - ő volt a polgári ruhás férfi, valamit hebeg.

De most már engem nem lehet visszatartani, felmarkoltam egy halom kártyát:

- Ezzel szoktál gyilkolni, te bitang!

És a kártyákkal együtt teljes erőből az arcába csaptam.

Felborult a rend, Vlaszta egy ugrással az üvegajtónál volt.

De megáll! Azután a torkához kap, és felsikolt! És úgy áll, mint akinek bomlik az agya:

Az ajtón belépett Alex Gorcsev!

Mefisztói szemöldökével, szakállával, sebhelyével, hatalmasan, amilyen a valóságban volt.

Én is valami egész hideg dermedtséget érzek. Vlaszta hátrál...

Úgy látszik, elveszti az eszét. Felsikolt és... Szörnyű csörömpölés döbbenetében nekiugrik fejjel a nyitott ablaknak, és kizuhan az utcára...

Két hölgy elájul, és többen viaszra váltan állnak, akik ismerték az öreg Gorcsevet, és ekkor Gorcsev Iván végre harsányan elkiáltja magát:

- Kérem, ez az ember Sába István nevű barátom, színész, az apám maszkjában.

...Megroggyannak a térdeim, és leülök. Akik ott voltak ennél a jelenetnél, soha sem fogják elfelejteni...

Az ablak alatt, pedig ott feküdt holtan Vlaszta.

- Hát csoda, ha az ember ideges lesz? - mondta Vanek úr mellettem csendesen.

Sír Lajos kéziratának azokat a bizonyos utolsó oldalait most már sokkal nyugodtabban újra elolvastam:

"Péter! Ez úgy látszik, nem tartozik a regényhez, mert a megfordított füzet hátsó oldalára jegyezte Sába, de én mégis hozzá vettem, mert nagyon érdekes. Ne aggódjatok értem, jó helyen vagyok."

Manuel vallomása.

Manuel, ágyán ülve, az ő kérésére írom e sorokat. Azt kívánja, hogy Gorcsev Ivánnak mutassam majd meg, ha egészséges lesz.

...Valamikor híres hamiskártyás voltam. Amikor sok pénzre tettem szert, abbahagytam. Azt hittem, végleg. De valaki rákényszerített, hogy ismét játsszam. Nem arról volt szó, hogy csaljak, vagy becsapjak valakit. Ölni kellett. Kártyával.

Sem a légió, sem a Szahara, sem a végső perc itt a halálos ágyon, nem törölheti le a szemem elől annak a derék, kedves, nagy bajuszú, furcsa szemöldökű, vidám orosz úrnak hazajáró vízióját, akit, engedve a kényszernek, az ötödik flöschsel megöltem.

Alexander Gorcsevnek hívták. És Gorcsev Iván, aki jó volt hozzám, mint a testvérem, az ő fia. És szintén a hamisjáték áldozata. Elmondta nekem, azon a napon, amikor Benguz kis híján megölte. És tudtam, hogy őt ugyanazzal a gonoszsággal bélyegezték hamiskártyásnak, amiért ez a szerencsétlen idősebb Gorcsev, az apja, főbe lőtte magát. Kötelességemnek érzem, hogy ennek a kedves, jólelkű barátomnak elmondjam a titkot. Így talán visszanyeri a becsületét, és visszaadhatja annak a halott embernek is, ki talán megbékél velem annyi szenvedésért cserébe, amennyivel én fizettem a haláláért és a becsületéért.

Schwinemündében történt. Valakivel kártyáztam... és hihetetlen összeget nyertem... minden sikerült ennél... és akkor... váratlanul kiderült, hogy ez... hogy ez tudja rólam... Szándékosan veszített ilyen magasan. Figyelte, hogy csalok, és eltűrte. Azután megzsarolt... Azt kívánta, hogy tanítsam ki őt hamiskártyásnak, hogy velem utazzon és megfigyelhessen. Kénytelen voltam engedelmeskedni. Hihetetlen szívóssággal tanult és fejlődött, a szemem láttára. Éjszakákon keresztül tanulta az egyes fogásokat, hogy osztás közben felismerjen minden kis jellel ellátott lapot, és másikat adjon helyette, hogy a jobbat magának vegye. Csodálkoztam nagyon ezen az emberen, mert igen sok pénze volt. És azt is megtudtam véletlenül, hogy előkelő úr. Minek tanulja a hamiskártyázást az ilyen? Egy év múltán befejezte a tanulást. Utolsó estén velem kártyázott. Csalt, nyert, és hiába figyeltem: semmit sem láttam. Bevallom: túltett rajtam. Pedig ez nagy szó! Aztán eltűnt, és nem hallottam róla.

Egyszer Egyiptomba utaztam. Nagy aratás volt, de ez nem tartozik ide. A kairói kaszinóban, ahol játszottam, megpillantottam váratlanul ezt az embert. Katonatisztekkel játszott. A tükörből figyeltem, és láttam, hogy csal. De ez érdekes volt. Egész este csalt, és nem nyert. Sőt. Vesztésben volt. Nem értettem. Egy Grey nevű angol gyarmati ezredes nyerte a legtöbbet. A másik két partner, egy milliomos cukorbáró és egy ismert diplomata, gyanún felül álltak. És később hallottam, hogy az én tanítványom fél éve lakik itt, másodszor játszik. A partnerei szenvedélyes kártyások. Nem értettem. Grey ezredes mesés szerencsével játszott. Inkább úgy festett, hogy ő a hamiskártyás, de világosan láttam, hogy fogalma sincs ilyesmiről. Már második napja játszottak. Szaknyelven szólva az ezredesbe dőlt a lap. És özönlött a pénz is hozzá. És másnap délelőtt az ezredes főbe lőtte magát. Hogy történt? Állítólag egy játékos megkockáztatta a burkolt gyanúsítást, és az ezredes tiszteletre méltó személye nem akadályozhatta meg a klub titkárságát, hogy a rendőrség egy szakértőjével megvizsgáltassák a játék után a csomagot. És megtalálták a "druckert"! Ez az áramvonalas hamiskártyás jelzés. A lap belső oldalát megnyomják egy kissé a körömmel, hogy a külső felén apró dudor maradjon. A szakember könnyen megállapítja, hogy hamis játék folyt. A kártya belső lapján látni a köröm nyomát. Az ezredest felszólították, hogy lépjen ki a kaszinóból. Erre főbe lőtte magát. Azt mondták, pótolhatatlan veszteség.

Értitek? Ez a hamiskártyás az ezredes tudta nélkül neki osztotta a nyerőlapokat. Grey azt hitte, hogy csodálatos szerencséje van. Ki gondol arra, hogy valamelyik magasan vesztő játékos osztja így ezeket a lapokat?

Tisztára véletlen, hogy amikor egy másik öngyilkosság történt, Törökországban, ismét ott voltam éppen, és értesültem, hogy ő is részt vett a partiban. Fél évig élt valahol, mindig más néven, elváltoztatott külsővel, ritkán játszott, olyankor is veszített. És azután beült az áldozattal közös partiba. A lapokban kell megírni vagy feljelenteni. Nem tudom, de úgy érzem, hogy soha nem létezett bűnözési ág lángeszű feltalálója félelmes, titkos szabadalmakat birtokol titokban, és mint láthatatlan fantom él a tisztességes emberek társadalma felett. Meg kell szabadítani tőle az emberiséget!

Az én történetem végzetes fordulópontja pedig így következett be.

Abbahagytam már a kártyát, nem foglalkoztam vele, amikor egy napon megjelent ez az ember, aki ismerte a múltamat és elvitt a családomtól.

Elmondta, hogy miről van szó. Egy helyen, ahol ő nem kockáztathat, nekem kell játszani. Feltűnően is csinálhatom, mert jóhiszeműek. Úgy osszam a lapokat, hogy az illető két-három napon keresztül nagy összeget nyerjen. Az öreg Gorcsevről volt szó. Meg kellett tennem. És megszerettem ezt az embert játék közben. Nyájas, jókedvű úr volt, és könyörögtem érte. Az öreg Gorcsevért. De ez az ember kegyetlen volt és elszánt. Nem ismert irgalmat.

És miért tette mindezt?

Galachad miatt. A szíriai part közelében, gyönyörű fekvésű sziget ez a Galachad. Hatalmas kaszinója van a kikötő feletti díszpálmák között, és minden tekintetben vetekszik Monte-Carlóval.

A szigetnek a csodálatos szép partján lévő kaszinóért folyt a harc. Gorcsev örökség útján a sziget tulajdonához jutott. Nem volt gazdag ember, és a kártyakaszinó nagy bért és részesedést fizetett, mert hihetetlenül jövedelmezett. Ennek ellenére közölte, hogy a szerződés szerinti három év leteltével nem újítja meg a kaszinó bérletét. De a másik örökös, szintén orosz nemes, örült a bérletnek, s ami ugyan nem volt köztudomású, a kaszinót bérlő részvénytársaság részvényeinek majoritása is az ő kezében volt. Az illető farizeus volt, aki nyíltan nem mert fellépni, sőt csatlakozott Gorcsev felmondásához, mint társtulajdonos, de végül kivégezte őt.

Ugyanígy volt Emin pasával, aki Törökországban Galachad sziget megszállását szorgalmazta politikai célokból, több kis szigettel együtt. Már-már miniszter lett, amikor kártyabotrányba keveredett. Az ötödik flösch valószínűtlen hatására megvizsgálták a lapokat, ott volt a "drucker", a mesebeli nyereség, a jelzett lapok. És egy golyó! Véletlenül tudtam meg, hogy ez az ember felépült, de a fejlövés elméjét megzavarta, és így a család nem cáfolja soha halálát.

(Ez volt hát Emin pasa titka, akivel találkoztam egy éjjel. És Gorcsev fia, úgy látszik nem szüntette be a kutatást apja ügyében, valamiféle bizonyítás miatt gyűjtötte ezeket az embereket. Oda a barokk házba. A meghalt ezredes öccsét, Emin pasát...)

Tudom, hogy Grey ezredes rendeletet akart kiadni, amely az angol gyarmati tiszteknek megtiltja Galachad sziget látogatását, és az Egyiptom felől közeledő hajóknak a sziget érintését... Több öngyilkosság, kártyaadóság miatti nyugdíjazás és egy lefokozás késztette erre. De a rendelet megjelenése előtt kártyabotrány miatt főbe lőtte magát a kairói kaszinóban, ahol ő maga játszott. Utódja több megértéssel volt a galachadi kaszinó uraival szemben. Ezt előre tudhatták. A rendelet nem került kiadásra.

A fiatal Gorcsev bizonyára örökölte apjától a sziget tulajdonrészét, és talán apja lelkiismeretét is, mely tiltakozott az ellen, hogy kártyaszenvedélyük miatt kifosztott emberek üzletszerűen elkönyvelt véres, szennyes aranyaiból éljen. És nyilván újból fel akarta mondani a kaszinó bérletét, amelyet apja halála után gyámja, Vlaszta Szemirjovics gróf visszavont.

Soha sem tudtam elfelejteni, mikor ez a kedves, nyájas öreg úr a harmadik napon szinte erőszakos baklövéseket követett el, hogy mesebeli nyereségét mérsékelje, de ekkor megkapta az ötödik flöscht. Az általam nem is ismert harmadik cinkos erre a mindenkit megdöbbentő hihetetlen szerencsére az áldozat, ez esetben Gorcsev barátjának valami félig gyanakodó mondatot mormolt, és még valakinek mormol valamit.

Legyen az illető Emin pasa, Grey ezredes vagy a köztiszteletben álló Gorcsev, és vége. A barát öli meg akaratlanul. Aki azonnal viszi a mormolót a klub igazgatósága elé, és követeli, hogy mielőtt a játékosok elhagyják a klubot, tegyék diszkréten vizsgálat tárgyává az ügyet. A klub először többnyire indignálódva visszautasítja egy angol alezredes, egy államtitkár vagy mindenek felett úrnak ismert Alex Gorcsevvel szemben az ilyen vizsgálatot, még ha bármennyire is nyer. De az öt flösch, a mormolás és a barát, aki szigorú gentleman, már nem engedik el többé a hurkot a szerencsétlen nyaka körül, és amikor az urak a kártyaasztaltól felkelnek, a lakáj észrevétlenül behozza az irodába a kártyacsomagot, ahol az illető állam főkapitányságának kártyaügyekben évtizedes múltú felügyelője vagy csoportvezetője megjelenik, és természetesen másodpercek alatt felfedezi a kártyákon a jelzéseket. Most még volna esély, ha följelentést tennének. De egy Emin pasa, egy Grey ezredes, vagy Alex Gorcsev ilyen ügyben, ilyen konkrét váddal szemben nem védekezhetnek, és éppen azért, mert kitűnő jellemű férfiak, következik a golyó...

A golyó, amely Gorcsevet megölte, velem is végzett. Soha többé nem vettem kártyát a kezembe, és szó szerint így történt. A vagyont jelentő bankjegycsomagot apró rongyokra szaggattam a kaszinó mögött. Soha többé nem tudtam visszatérni családomhoz.

Benguz, felismertem, hamiskártyás volt, és a szolgálatában állt annak a szörnyetegnek. Úgy látszik, őt küldte utánam, mert félt, hogy elárulom valakinek borzalmas és féltett titkát. A Gorcsev-féle eset óta bizalmatlan volt velem szemben. Benguznak parancsa volt, hogy végezzen velem.

Az édes fiam, Bradieux álnéven lépett a légióba. Évekig keresett, és amikor végül rám akadt volna, Borodin, ez a barom megölte. De én Borodinnak most halálom előtt megbocsátok, intézze el földi és égi bírájával szerencsétlen fiam ügyét, ahogy tudja. De még halálom pillanatában is könyörtelen gyűlölettel gondolok arra az átkozott emberre, aki fiamat Borodin kezébe, engem a halálos ágyra juttatott, és nagyszerű jellemű embereket éppen azért, mert nagyszerűek, gyalázatosan, orvul, becsületüktől megfosztva legyilkolt.

"Vlaszta Szemirjovics gróf! Utolsó erőmig, utolsó gondolatomig most csak arra kérem az lstent, hogy verje meg olyan átokkal, mint amilyen kínszenvedést utolsó imámban is könyörgök és követelek számára. Ámen."

Idáig tart a vallomás, amelyet Manuel saját kezűleg írt alá, és saját kezűleg írta oda a tettes nevét: gróf Szemirjovics Vlaszta.

Együtt ültünk a barokk ház szalonjában valamennyien, közöttünk Wendriner úr is, aki szomorúan feküdt egy perzsaszőnyegen. Vagy elrontotta a gyomrát, vagy - mert olykor sokat hunyorított a sarok felé - elveszett zsebpénzét és komplett reggelijét sajnálta, mivel a hazatérő Gorcsev, megdicsérve Vanek úr korrekt és okos eljárását, hogy a levelében kérteket teljesítette, ezeket megvonta tőle.

- Honnan tudta ön, hogy az a bestia nincs az állatkertben?

- Már nem is tudom. Lehet, hogy valami rokonát lelőttem ott a sivatagban, és az árulta el halála előtt. Mindenesetre örülök, hogy ilyen szépen teljesítette óhajomat. Aggódtam, hogy esetleg a komplett reggelit ön nem találja alkalmasnak, vagy akadékoskodik a cigarettával...

- Uram, az nem létezik nálam! Én egy sorból is megértem, mit kíván...

- Gondoltam, hogy megérti, miért kívánok cigarettákat a bestiának...

- Eleinte nem értettem, de egy állatorvos elmagyarázta, hogy Afrikában tüdőbántalmakban szenvedő oroszlánt dohánypor szagoltatásával is kezelnek. Így aztán nem fájt a fejem, az ügy miatt...

- Hálás vagyok az állatorvosnak, amiért főfájását megszüntette.

Vanek úrnak ugyanis sejtelme sem volt, hogy Gorcsev itt járt a házban, sőt itt is lakott. Grey ezredes szerepének eljátszására egy szolgálati tiszt vette rá.

- A kötelességtudása miatti külön jutalom nem fog elmaradni. Mert látom, hogy minden rendben volt itt, míg nem voltam itthon.

- Hát, ügyeltem kérem, hogy ne történjék a házban semmi. Idegenek itt nem fordultak meg, kivéve Nedda kisasszonyt és azt az Almási pártfogoltamat. Így aztán nyugalom volt és rend. Csak az volt idegekre menő dolog, hogy nem bírtam rávenni a tejest kannáinak óvatosabb használatára, mert egy helyen úgyszólván naponta leütötte a kerítés festékét.

Gorcsev elrémült és kihúzta magát.

- Hallatlan! Az ember nem húzhatja ki a lábát a házból, hogy borzalmas események ne történjenek távollétében!

Vanek úr lesütötte a szemét, mivel ezen az egyetlen ponton körültekintését és óvatosságát, amellyel egy házmesternek rendelkeznie kell, elmulasztotta.

Odasúgta nekem, hogy hallgassam el Gorcsev előtt Madame Tourtelette látogatásait, mert nem szeretné, ha azt hinné, hogy a házban történhet valami, Vanek úr éber és zord cerberuskodása ellenére.

Később tea mellett még néhány homályos pontra világosság derült.

- Amikor a tizennégy karátos autó ügyét intéztem, felszólítottak, hogy lépjek be a hadsereg kötelékébe a szolgálathoz. Ennek a felszólításnak örömmel eleget tettem.

De soha, egy pillanatra sem szűntem meg apám tragédiájával törődni, és mert sejtettem, honnan fúj a szél, bár az igazságról fogalmam sem volt, nyomban felmondtam a kaszinó bérletét.

De bármennyire is figyeltem, nem vettem észre semmit, amíg egy napon nem álltam az előtt a helyzet előtt, hogy hamiskártyás vagyok. Jelentettem a feletteseimnek, de jelentettem gyanúmat is, és kértem, hogy szolgálaton kívül, amíg az ügy tisztázódik, eljárhassak. Úgy tettem, mintha a tragédia vesztemet okozta volna, és elutaztam Alexandriába. Itt kinyomoztam Grey ezredes és Emin pasa történetét. Grey ezredes öccsét, aki hasonlít fivérére, megkértem, hogy intézkedésemig titokban lakjon a házamban, ahol húgom majd gondoskodik róla. De szegény tüdőbajban meghalt, és mert Vanek úr külsőleg meglepően hasonlít az öngyilkos Grey ezredesre, őt használtuk fel oly módon, hogy a szolgálat tudtával, észrevétlenül elvegyülhetett a tiszti kaszinóban. Vanek úr kitűnően oldotta meg feladatát.

- Ez úgyszólván említésre sem szorul - jegyezte meg Vanek úr -, ügyességem elégszer bebizonyítottam... Bocsánat.

Véletlenül lelökött a könyökével egy japán vázát, amely összetört.

- Nem tesz semmit. Utálom ezt a vázát. Gondolatomat találta el, midőn lelökte - folytatta Gorcsev. - Emin pasa hozzátartozóit rávettem, hogy kívánságomra küldjék ide a beteget. Közben hamiskártyásokkal együtt járkáltam mindenfelé, amíg Manuelre rábukkantam. Apám kártyapartijában, mint Mulenko bolgár földbirtokos szerepelt. Megtudtam, hogy a légióban van, és amikor beléptem, hogy felkutassam, egyúttal megbíztak feletteseim, hogy az altisztek önkényeskedéseinek felgöngyölítését is kíséreljem meg. A két ügyet sikerült egyesíteni. Amikor szegény Manuel, akit időközben megszerettem, hiszen tehetetlen eszköz volt megbízója kezében, meghalt, csak Sábára mertem rábízni a titkot. Az ő vallomásából nagyjából kiderült, hogy ki volt Benguz, akinek a megítélésében szintén tévedtem, mert nem számítottam, hogy ilyen kemény gyilkos is akadjon a hamiskártyások általában bohém bűnözői között. Kis híján összeomlott minden, de részint Sába, részint Almási barátom ügyessége és tisztessége olyan segítségemre volt, mint egy egész rendőri apparátus. Párizsba érve, mivel túl korán hagytam el az ágyat, felszakadt a sebem.

Emin pasa, aki alapjában véve jóindulatú bolond volt, közben Sába és Nedda útján bekerült a házba. Ők ápoltak. Húgomnak nem volt szabad a dolgokról tudni, mert nem bízhattam Vlaszta és a galachadi kaszinó gengsztereivel szembeni ügyességében. Magas lázam is lett, és csak a katonai kórházban lettem jobban. Sábának már akkor említettem a vörös füzet fontosságát, amiben katonai titok is volt. Vlaszta ellen sajnos kevés bizonyíték volt Manuel vallomása, és csak a halottnak hitt emberek feléledési blöffjével remélhettük vallomásra kényszeríteni. Ekkor már húgom is tudta, hogy Vlasztát félreismerte, de természetesen folytatni kellett a jóbarátság komédiáját. Miután óvatosan kerestük a füzetet, nagyon megnehezült a helyzet, különösen Sír Lajos barátjuk eltűnése folytán. Hogy villámgyorsan kézre kerítsük, és mégse jusson eszébe a füzetet elolvasni, úgy intéztük, hogy egy felderíthetetlen bűnténnyel kapcsolatban gyanúsítsák, hogy ha bárhol is van, nyomban elő lehessen keríteni. Gondoltam, néhány ezer frankkal beéri a meghurcoltatásért.

- Ez könnyen lehetséges - jegyeztem meg.

- Azonban ez az úr olyan jól elbújt, az ördög tudja, miért, ma sincs meg. Szerencsére elküldte a füzetet Almásinak. Először azt hittem, hogy Almási a kaszinó vagy Vlaszta megbízásából járt a húgom után, és megkaparintotta a füzetet. Húgom minden tiltakozása ellenére így vélekedtem. Emiatt a húgom is közbenjár majd elnézésért, remélem, sikerrel. Végül nem is sejtettük, hogy Bourint, aki több kirohanást intézett lapjában a galachadi kaszinó ellen, mielőtt megválasztatja magát, szintén áldozatnak szemelik ki. Így azután tettenéréssel sikerült lecsapni, és Sába feledhetetlen alakítása révén saját büntetését mérni a gazemberre. Természetesen Almási barátunk remek cikkét is közérdekből kellett leállítani, de azt hiszem, hogy most már kicsit kiegészítve még nagyobb szenzációt fog kelteni.

Hol volt Sír Lajos? Ezt csak sokára tudtam meg. Ribári rávette Madame Tourtelette-et (egy brazíliai ültetvényes piaci árus özvegyét, akihez gyanús szálak fűzték, és aki elhitte az újságok nagybetűs címei mögé rejtett mesét), hogy rejtegessék a gengsztert, amíg elalszik az ügy, és ez esetben valamennyien kimennek Dél-Amerikába, ahol a Sír Lajos által rabolt jelentős összeget elosztják. Madame Tourtelette rejtegette Sír Lajost, aki meghízott ez idő alatt, és Ribári a boldogult ültetvényes zsakettjét hordta, mint ő mondta azért, hogy elváltoztassa a külsejét. Madame Tourtelette ezt nem értette ugyan, de mindig is szégyellte kimutatni, hogy buta, tehát odaadta a zsakettet, amivel Ribári még hosszú ideig álcázta magát.

A szerencsétlen Emin pasa, akinek családja inkább holt hírét költötte, semhogy megtudják a valót, Párizsban egy szanatóriumba került.

A többi rejtély kulcsa is roppant egyszerű. Sába és Gorcsev, amikor megérkeztek Párizsba, az őrült Emin pasával titokban meghúzták magukat a barokk villa szalonjában. Az a tetem, amelyik valóban holtan feküdt, Grey ezredes szerencsétlen tüdőbajos öccse volt, aki Gorcsev levelére Kairóból Párizsba érkezett, és akárcsak Emin pasa, itt húzta meg magát. De végzett vele a kór, innen szállították el szép csendben a halottas házba, és az angol követség eltemettette. Ez volt az éjszakai kalandom, amikor láttam, hogy egy tetemet vittek ki a titokzatos barokk villából.

És megoldódott a legnagyobb rejtély is, hogy ostobaság azt hinni, művészetért, diadalért, érvényesülésért vagy egyéb apró semmiségért születünk.

Rövidesen feleségül vettem Neddát, és ezért érdemes volt megszületni. Érdemes lesz meghalni, sőt még élni is. A többi ostobaság. Hogy Vanek úr erre vonatkozó axiómájával éljek:

- Az élet olyan, mint a füst. Elillan, mielőtt még igazán boldog voltál.

És végre Sábát is felfedezték. Megjelent az újságokban Alex Gorcsev maszkjában, és ott volt az eredeti fényképe is. Saját maga mellett már őt is felfedezték. Nagy színész lett, és ugyanakkor esküdtek meg Balázs Annával, amikor én elvettem Neddát.

Időnként feltűnt Gorcsevnél egy sovány, ideges ember, akit Abu ben Pullovernek hívnak, és az ördög tudja, most kimaradt, mert Gorcsev - aki hazaköltöztette már Svájcból a családját - vett egy gyönyörű farkaskutyát, és amikor ez először farkcsóválva eléje futott, rosszul lett.

Ketten, akik mindent tudnak, nem szólnak soha, és néhány részletét e borzalmas, komikus és különös históriának örökre megőrzik:

Az egyik a finom kis barokk épület zsalus ablakaival, a másik Wendriner úr, ki időnként kivánszorog a napra sütkérezni, de csak olyankor, ha megláncolják a kutyát, mert akárcsak Pullover úr, fél ettől az állattól.