Az Atlasz lejtőjén ültek, és helyzetük most már igazán kilátástalan volt. A Szaharából egy csapat portyázó követi a nyomukat. Elhagyták őket, de ez csak fél nap haladékot jelent. Egérfogóba kerültek. A hatalmas hegylánc egyetlen átjárója a Casba mellett visz el, ahová be akartak nyomulni. Igen ám, de a Casba körül a francia katonaság táborozik, ide látszik a tüzük.

Gyönyörűen bekerítették magukat!

Ha megérkeznek a portyázók, nincs tovább. Hátukban egy osztag katonaság. Reménytelen a helyzet...

- Ha nem megy másképp - mondta Sába -, megadjuk magunkat.

A különben leleményes Gorcsev is tanácstalanul nézeget jobbra-balra.

- Talán akad itt valahol átjáró, hogy megkerülhessük őket - mondta Ditrich sötéten.

- A fenét akad.

- Azért mégis vihetünk egypár embert őrjáratba.

Elindultak nyolcan Gorcsev vezetésével, köztük Szvetozár, aki valamilyen rejtélyes okból azt hitte, hogy vacsorájuk van, csak a tüzelő hiányzik, azért mennek.

- Maga mindig csak a lábát lógatja, ha dolgozni is lehetne - mondta dühösen Krajovácznak, aki erre elhúzta a tenyerét homloka előtt, jelezve Szvetozár elmeállapotáról kialakult nézetét, és visszaordított:

- Az a mániája, hogy lopják a cigarettáit! Maga meg fog hülyülni ebbe.

De mivel elindultak, velük ment ő is, és közöttük volt két műszaki, sőt két postás is.

...Most távolról a holdfény egy darabján látszott a burnuszban közeledő partizánok csapata. A katonaság lassan megindult a hegyoldalról. Nincs tovább. Két tűz között vannak.

- Megadjuk magunkat, fiúk, a katonáknak - mondta Sába.

- Megehetné a fene az egészet - dünnyögte Abu ben Pullover. - Most négy évet ülhetek.

- Nem jár négy év a katonaszökevényeknek.

- Az igaz. De másképp mérlegelik a dolgot, ha valaki a timbuktui fegyházból szökik meg, mert pillanatnyi neuraszténiából agyonvágta egy söröskancsóval a sógorát. Egy vacak sógorért két évet kap az ember. Azonfelül a sógorom tüdőbajos volt, olvasni, írni nem tudott, amit mind enyhítő körülménynek kéne számítani... De ehelyett négy év lesz.

Így derült ki Pullover próféta múltja, aki csendben, búsan üldögélt azután egy kövön.

- Odanézzetek! - kiáltotta Klausner, és a völgy felé mutatott.

Csodálatos, megdöbbentő látvány!

A katonaság eltűnt a sötét szerpentinút kanyaraiban, egyáltalán nem véve tudomást róluk.

Ehelyett futólépésben értek a völgybe, felfejlődtek a gyanútlanul vágtató portyázókkal szemben, és amint ezek lőtávolba értek, olyan tüzet nyitottak meg, hogy csak úgy bukfenceztek jobbra-balra tevéikről a burnuszosok. Gépfegyver, golyószóró, szabályosan feldördülő sortüzek poklának nyargaltak egyenesen, és míg visszaráncigálták tevéiket, hogy a titokzatosan rájuk zúduló halál elől meneküljenek, a fele ott feküdt már a sivatagban, és gazdátlan, nekivadult tevék futkároztak összevissza közöttük.

Újabb futólépés.

A portyázók eszeveszetten menekültek, és a katonaság szép rendben követte őket, amíg eltűntek lassan a sivatagban, jól ismert menetütemben, lefelé, a völgy irányában.

- Jól intézkedtünk mi?! - mondta diadalmasan Ditrich, aki most jött vissza az őrjáratról. - Ráfért a csirkefogókra, hogy végre alaposan elintézzék őket. Helyes kis elvonókúra volt, hogy leszokjanak a szenvedélyükről, tisztességes legionáriusok dolgába ütni az orrukat.

Kiderült a következő: A Casba felé telefonhuzalokat láttak, és egy sziklaplatón sátor állt, amelyről már messziről látszott, hogy telefon és rádió van benne.

- Őrt vagy ilyesmit itt nem állítottak - folytatta -, és nyomban láttuk, hogy ez egy műszaki csoport, amely a hírszolgálatot látja el. Bementünk és felkértük, hogy hagyják leváltani magukat. Végül is beleegyeztek. Majd el kell hozni őket, mert itt a bazaltkiugrón fekszenek megkötözve.

- Közöltük telefonon - mesélt Ditrich - az itt táborozó 63-as zászlóalj katonáival, hogy egy lázadó törzs megsemmisítette Grabu oázist. Az Atlasz felé tartanak, és golyót nekik! A század haladéktalanul szállja meg a Goha forrásvidékét, és várja be a további utasításokat. Azt hiszem, ezek sokáig fognak ott állomásozni, amíg utasítást kapnak.

Közben Ditrichtől azt is megtudták, hogy egy alezredes és néhány tiszt valamiért látogatóban van Caidnál. Nem tanakodtak sokáig. Nyomban cselekedni kellett, mert a Szahara már hemzsegett az üldöző csapatoktól.

Éjfél után felszedelődzködtek, és megkezdődött a legkockázatosabb, legravaszabb legionárius csíny, amit valaha csak hallottak.

Csendben elindultak, és gyors egymásutánban a következők történtek. Először a műszakiak sátránál időztek. Sába telefonált.

Később két csoportra oszlottak. Egyiket a kövér Trovacsek vezette, és vagy ötven tagja volt, a másik a főhadnagyi egyenruhát viselő Sába irányításával felfelé kapaszkodott a Casbába.

Közben a Casbában egy kitüntetésekkel elhalmozott ősz alezredes és három tisztje Caiddal tárgyalt.

- Higgye el, nem bizalmatlanság, szeretném azonban, ha a nagygyakorlatok idejére átadná a Casbát katonáinknak.

- Békében éltem mindig a franciákkal, és békében fogok élni mindaddig, amíg nem űznek el lakhelyemről - mondta Caid.

A tisztek kedvetlenül néztek a távozó Caid után. Gazember, aki hihetetlen ravaszsággal őrzi ezt a pozícióját, és ha a Casba teraszáról kikémlel, mindent lát, mindenről értesül, és ki tudja, nincs-e itt valahol rádióleadója vagy ilyesmi, amivel a tuaregeket irányítja. Mert ezeknek a gazembereknek olykor hihetetlenül jó értesüléseik vannak.

- Ördög vigye el a diplomáciát - mondja az egyik tiszt. - Én már régen elintéztem volna, úgy ahogy kell, minden udvariaskodás nélkül!

Rosszkedvűen ültek.

Pokolba a sokféle oknyomozással, meg bizonyítgatással, mert amíg a hadügyben meg a vezérkarnál felvirrad a döntés, addig ez a rabló eladja őket.

És kénytelenek itt francia négyest táncolni a sejk körül, olyan instrukciókkal, hogy az embernek mosolyognia kell, ha viszket a tenyere. Búsan cigarettáztak, veregették a csizmájukat, és egyszer csak jön egy ordonánc:

- Alezredes urat keresi a parancsnokság.

- Biztos érdeklődnek - mondta az egyik tiszt, miután az ezredes kiment -, hogy küldünk-e naponta friss virágot a rablóknak.

Hát most az egyszer tévedtek. Speier főhadnagy, a marokkói kormányzóság futára jelentkezett telefonon: "A parancsnok úr intézkedésére továbbítok egy mai keltezésű sürgönyt Marokkóból: Caid bűnössége beigazolódott, utasítottam a hatvanhármasokat a Casba haladéktalan megszállására. Szólítsa fel Caidot, hogy adja meg magát. Ruff marsall s.k."

- Jelentse, hogy megértettem.

Mikor Caid a tisztek hívására ismét a szobájukba ment, valaki bezárta az ajtót.

- A főhadiszállás parancsára - mondta az alezredes - letartóztatom, és ha emberei ellenállnak, az elfogatásra kiküldött alakulatok megsemmisítik őket. Bebizonyosodott, hogy ön áruló.

- Kérem, ezért...

- Nem kérdezték! Maga fogoly, és a haditörvényszék elé kerül.

Caid egy tőrt rántott elő, de nyomban lefogták és megkötözték.

Alig félóra múlva a Casba legalsó terasza előtt megszólalt a kürt. Ezt a felszerelési tárgyat Trovacsek próféta (ha nem is volt katona, de Timbuktuban sokáig működött egy amatőr zenekarnál) fújta most, kissé hamisan.

Ez nem adhatott okot félreértésre, mert a katonák, a fejbeütések és találatok olyan igaziak voltak, hogy álmodni sem lehetett különbet.

Egyidejűleg a domboldalban ügyesen elhelyezett gépfegyverek fedezéke mellett megrohanták a várszerű építményt, és percek alatt három mellvédet elfoglaltak, és újabb percek alatt a domboldali gépfegyverek már a mellvédről pásztázták az udvart. Remek teljesítmény volt. A hatodik terasz ablakából látcsövén kémlelő tisztek jelentőségteljesen bólogattak. Ez igen. Ezt nevezik ők diplomáciának. Hatásos, gyors és aránylag kevesebb áldozattal jár, mint a sok szóbeszéd.

A második teraszra visszavonult felkelők közben kissé felocsúdtak a meglepetéstől, és erős ellenállással védték az udvart.

Ekkor a negyedik terasz magasságában leugráltak a hegyoldalból érkező katonák, a kövér Trovacsek vezetésével, és abban a pillanatban, ahogy a talpuk földet ért, elő a kézigránáttal. És szinte még az ugrás lendületében hajítják egyiket a másik után a mélybe, a második teraszra.

Ez köszöni szépen és összedől... Nagy por- és füstfelhő. A társaság egy részét eltemette az építmény, a többi beduin a következő teraszra kapaszkodott. E rövid idő alatt már a mellvédről az udvarra továbbították a gépfegyvereket, onnan kattognak veszettül, míg a katonák keresztül-kasul futkosnak, lebuknak a porzó golyólecsapódások között, bódék, kövek és árkok mögül előre! A kövér Trovacsekkel érkezők fentről kézitusával foglalták el egyik tetőt a másik után. Három helyen ég a Casba, füst, láng, tűz, ordítás, lövöldözés, és két perc múlva egy burnusz leng...

A törzs megadta magát.

A tüzelést beszüntetik, innen is, onnan is felemelkednek, leszámítva azokat, akik örökre vagy jó időre úgy maradtak. És megkezdődik a bennszülöttek lefegyverzése.

A tisztek maguk is részt vettek a harcban, és tartották fél órán keresztül az állásukat a behatolást megkísérlő néhány beduin ellen.

Egy szpáhi főhadnagy vezette az ostromlókat, jól megtermett, hatalmas fiú, Sába István. Az alezredes elé lép keményen:

- Bramant főhadnagy jelentkezik. Létszám: három...

- Jó, jó... ezentúl rajtad lesz a szemem! - mondja az alezredes. - Intézkedni fogok, hogy a téged megillető helyre kerülj végre.

Sába is ettől félt, hogy ilyen intézkedés az alezredes részéről esetleg még lehetséges.

A katonák letáboroztak, és az alezredes azonnal telefonált. Sába ekkor már ismét a műszaki sátorban ült, mert ide kellett valaki., aki többféle hangon is beszél. Változatos és sokféle dolga volt, az bizonyos. Lihegett és felvette a hallgatót.

- Kapcsolja a főhadiszállást.

- Igenis, alezredes úr - dörögte mély hangon, és vagy húsz perc múlva krákogva, nyávogva jelentkezett.

- Itt de Hivers... - ismert egy ilyen nevű vezérkari ezredest - mi van?... Úgy látszik, ezek a hatvanhármasok kvaterkáznak a sivatagban... Már egy órája várjuk a jelentést a Casba megszállásáról.

- A hatvanhármasok pompásan csinálták - feleli az alezredes. - A gyarmati hadsereg egyik legjobb alakulata ez. Bramant főhadnagyot a jelentésben külön kiemelem. Első rangú tiszt! Személyes bátorsága, ötletessége...

- Igen, igen... ez egy tehetséges fiú - felelte krákogva, és némi őszinte mélabúval Sába. - Hát akkor rendben van. Vegye át a parancsnokságot tisztjeivel együtt... Nyugodt vizsgálatot várok... Milyen idő van arrafelé?

- Száraz, tűrhető.

- Nálunk már két napja tombol a homokvihar... khm... hm.... Hát viszontlátásra, mon vieux... - és letette a kagylót, illetve Sába zörgött valamit, azután más hangon beszélt:

- Marokkó fővonal, bontom a főhadiszállást... - Sercegés, majd az alaphang. - Hatvanhármas műszaki altiszt. Parancsol alezredes úr?

- Kapcsolja Colomb-Béchart. A hetvenkilences mellékállomást.

- Mi? Ez kedves. No mindegy...

- Nem jelentkezik, alezredes úr.

- Kizárt dolog. Vasútállomás. Próbálja újra.

Lesz, ami lesz!

- Colomb-Béchar! - kiáltotta a zsebkendővel letakart kagylóba. - Rövid beszélgetést kérek! Homokvihar! Tömve a helyiség!

Egy intésére körülötte zajongani kezdtek és csörögni. A süket Szvetozár kezeit tördelve nézte őket.

- Őrült társaság! Berúgtak a telefonnál!

Krajovácz vidáman vállat vont.

- Ha egyszer győztünk, miért ne daloljunk?! - És rágyújtott egy nótára, és Sába kétségbeesetten jelentette, hogy úgy látszik, valaki megőrült a homokviharban. Az alezredes azt kérdezte, hogy ott van-e Monsieur Tribon... Sajnos egy perc előtt távozott, ma már nem is jön vissza... Ugyan! És mit csinálnak ott állomásfőnök nélkül?... Itt a helyettese... - izzadt Sába, és szinte megőrült a lármától, különösen Krajovácz miatt, aki valamilyen nemzeti táncnak azt a figuráját járta, melynél egyet az asztalra, egyet a cipőjére, egyet Sába hátára vágott, hogy az folyton kiejtette a kagylót.

Baumgarten csomagolt. Menekülni fog, mert erre a svindlire biztos rájönnek.

- Küldje a helyettesét, Monsieur Maurielt - kiáltotta az ezredes.

- Épp most rohant ki, mert beállt Insallahból a személy...

Klausner, hogy segítsen, egy vontatottat fütyült.

- Na, hála Istennek, már indul - mondta az alezredes, és a Sába kezéből kirepülő transzformátor csak hajszál híján hibázta el Klausnert. Teljesen rekedt hangot imitálva súgta a telefonba. - Itt Mauriel beszél, oda a torkom... csupa por...

- Gargarizálni kell.

- Tudom... máris gargarizálok.

Erre ez a hülye Abu ben Pullover elkezd gargarizálni harsányan, mire a süket Szvetozár, akit nem engedtek elmenekülni, a sátor sarkában imádkozni kezd. Ha nem tudja elhitetni az alezredessel, hogy téves kapcsolás folytán az elmeosztály jelentkezett, akkor végük...

- Hát kérlek, azért hívtalak fel, hogy megtudjam, mi van a nyolcvan frankkal?

- Rendben lesz... - lihegi asztmásan Sába, és egy kissé már valóban tönkrement a torka. Jelzi az ajkai közé dugott ujjal, hogy fütyüljön valaki, mintha vonat érkezne. Abu ben Pullover készséggel tölt Sába szájába egy kis rumot a kulacsából, s nem érti, hogy ez miért fuldoklik.

- Rendben van... - súgja lihegve Sába - minden a kívánságod szerint történt.

- Igazán? - kiáltja az alezredes. - De hisz akkor tízezer frankunk van!

Na jó, hát így nem megy! Az erődöt bevenni kedves, tavaszi majális, ehhez képest. Hogy jön ide tízezer frank? Nyolcvanból?!

- Még csak azt mondd meg - üvölti az alezredes -, hogy simán befutott-e a ló? Vagy Tartales megelőzte közben...

- Megelőzte... de az utolsó fordulóban átugrott a korláton.

- Mi?! A kocsival együtt?!

- Nem, a kocsi leszakadt!

Kimerülten törölte a homlokát. Azután egyik kezével eltávolította Krajováczot az öléből, másikkal Pullover szájába nyúlt, hogy beszüntesse a gargarizálást.

- Jaj!

- Mi bajod?! - kérdezte az alezredes a rémes ordításra.

- Semmi, semmi. Odacsíptem az ujjamat az asztalhoz... - Pullover ijedtében kis híján tövig leharapta három ujját.

Klausner röhögve hátba vágta.

- Ilyen csibész! Itt becsap mindenkit, úgy tesz, mintha beszélne valakivel, és most sül ki, hogy csak mindenféle hülyeségeket mond. Halló! Öreg alezredes! Szervusz!

Sábában meghűlt a vér. Az alezredesben is.

- Egy részeg katona garázdálkodik itt... - hebegi a Királynő gyorsan -, és azt hiszi, hogy ugratom.

- Majd elküldök a pénzért. Gramart üdvözlöm.

- Átadom.

- Vele van most az Ágnes?

- Nem... beteg.

- Ne mondd. Mi baja annak a kancának?

- Sántít! Halló... Beállt egy vonat... - mondta boldogan, mert Krajovácz közben megrúgott egy hordót, és az éktelen dübörgéssel legurult a dombról.

...Lihegve és halálosan kimerülten ült a beszélgetés végeztével. Ditrich jött fentről, és örömmel újságolta, hogy milyen remekül megy minden.

- Ügyes fiú ez a Királynő - mondta Klausner -, de nem sokra megy, ha mi nem állunk szívvel-lélekkel melléje!

Amit a különben nem durva Sába erre felelt, hosszan, fájdalmasan, ordítva és kissé kimeredő szemekkel, azt kihagyom, mert Sába azontúl újra csak az az ember maradt, aki volt: jóindulatú és szelíd.

- Ha így veszekszik velünk - mondja Abu ben Pullover -, akkor a jövőben nem segítünk a műszakiakban.

- Remélem - mondja a teljesen kimerült Sába -, hogy most békében hagynak a fentiek. - Megrázta dühében a rádiót. - Sohasem hallottam még, hogy francia tisztek lázas szenvedélye a rádió!

Úgy látszik, mégsem volt a rádió olyan kimondott szenvedélye a tisztikarnak, mert csend lett. Sába odaültette a helyére Ditrichet, hogy vegye fel a tisztek kívánságait, aztán hívja őt, ha kell.

A tisztáson Kajovácz és Benguz, a török - akit legutóbb majdnem megittak - csevegtek.

Sába behúzódott kissé a ponyva mögé.

- Azt nem értem - mondja Benguz -, miért vakulna meg, ha feltakarják, amikor nem is süt a nap a szemébe.

- Én is gondoltam, hogy valamit süthetne melléje. Mert, ha úgy vesszük, a burgonya egymagában még nem kimondott étel.

- Maga süket?! - kérdezte hangosabban.

- Úgy van! Köret! Ez a szó sohasem jut eszembe.

Most már Benguz tisztában volt az üggyel, és mert éppen arra jött, csillogó szemekkel, túl boldogan Haagebeck, megszólította:

- Várjál csak... egy kérdést szeretnék tisztázni.

- Kérlek...

- Te is orvos vagy. Érdekel Gorcsev egy intézkedése. Azt mondja, hogy a beteg öreget nem szabad feltakarni, mert rögtön megvakul a fénytől.

Haagebeck nem is válaszolt, sietett tovább, mert a sebesültekkel volt elfoglalva.

Sába azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Odament a törökhöz.

- Nem helyes - közölte a véleményét Benguzzal -, ha a befogadott egyén mondjuk valami iránt érdeklődik itt, ami úgy tudom, nem tartozik rá. Mint ahogy nem tartozik másra, hogy te hogy jöttél ide Aszur Marutból. Pedig erre nehéz lenne felelni, mert autóval sem lehet néhány hét alatt ideérni, igen sok és jó felszereléssel. Ez engem nem érdekel. De ha te megkérdeznél valakit, hogy én mit írok esténként a vörös zsoldkönyvbe - ami csakis az én dolgom - akkor én megfognálak, és kicsavarnám a nyakadat.

Rágyújtott egy cigarettára, és a török lassan felemelkedett. Nyugodtan álltak egymással szemben. A török ólomszínű tekintete, bagaria arca épp olyan kevéssé változott, mint Sábáé. Ő is kivett egy cigarettát, elgondolkozva lebiggyesztette a száját, és mert a másik öngyújtója nem fogott, odanyújtotta az égő gyufát.

- Aki ki akarja csavarni a nyakamat, az megpróbálhatja. Nem érdekel.

Az égen széles fénydorongokba, narancssárgán és bíborpirosan, szürkén és egészen lilán terült szét a nap, ünnepélyesen utolsó lobbanásával a sivatag felett. Innen a szikláról, a tisztás fái között szép látvány volt.

Sába leverte a cigarettájáról a hamut.

- Megpróbáljuk! - szólt Sába, habár felismerte Benguzban a rendkívüli erejű, hivatásos verekedőt.

- Én meg itt ülök revolverrel, és aki győz, azt lelövöm.

...Honnan a mélységes homályból bukkant fel és ült mögéjük Gorcsev? Ilyesmit nem lehet tudni. Hogy a szekeret átugrotta egyszer, mert néhány arab üldözte a fertőtlenítés miatt, és tudta, hogy öldöklés lesz, ha megüt egyet, ez biztos.

- Te, Benguz, most menj el innen a sátor körzetén kívül legalább húsz méternyire, mert különben agyonlőlek, öregem, bármennyire kerülöm is a civakodást.

- Fegyverrel könnyű... Szóval, Királynő, bárhol és bármikor megpróbálhatjuk.

- Az az érzésem - mondta Sába -, hogy rövidesen sor kerül erre.

Vaksötét volt. Afrikában a sivatag felett úgy jön az este, mintha lezuhanna...

- Hülye vagy? - kérdezte Gorcsev, amikor ketten maradtak. - Te vagy a híres kovács, aki hályogot operált? Én azt mondtam, figyeld meg! Erre te odamész, és megkéred szépen, hogy hadd ölhetnéd meg.

Sába szégyenkezve imbolygott jobbra-balra. Jól tudta, hogy Gorcsevnek igaza van.

- Azt kérdezte Haagebecktől - morogta -, hogy miért kell letakarni az öreg Manuelt. Ezt én nem tudom. A te dolgod...

- Ezt kérdezte? - füttyentett. Aztán újra korholó hangon mondta. - Ide hallgass! Te vagy a legjobb barátom! De ha megölted volna Benguzt, megszűnt volna minden barátság közöttünk. És hogy tudj valamit, hogy miért takartatom le falevelekkel, pálmával... - Körülnézett. És valami sírásra hajló, mégis vért kívánó hangon súgta Sábának.

- Úgy vedd, hogy az öreg Manuellel az apám becsületét visszük a sivatagon keresztül, és mióta Benguzt megláttam, és megtudtam néhány adatot, azóta letakarom a kocsit. Ha odamegy, és felszólításra nyomban nem távozik, akkor lődd le, mint a kutyát. De addig a fölpofozáson túl, az alakulat szent jogaiba, ősi hagyományaiba nem áll módunkban beleszólni, ne menj még egy veszélyes ütésig sem, mert fontos, hogy éljen.

Sípol a rádió. Négyen rohannak.

- Marokkót kérik! Hírek vannak! Ezt a kapitány mindig meghallgatja.

Közben Gorcsevnek eszébe jutott, hogy milyen szépen szokták ők énekelni együtt a Carmagnole-t. A széphangúakat sietve összegyűjtötte. Klausner, Ditrich, három postás, Trovacsek és maga Gorcsev is a sátorba jöttek, ahol Sába felszólítására csendben vártak, míg ő felemeli a jobb kezét.

Sába sercegtetett, süvítgetett az igazi rádióvevőn, azután a zsebkendővel leborított saját hangszórójukhoz fordult.

- És ezért a mai híradást nem folytatjuk, hanem kegyes emlékként, e nagy ember és nagy hazafi kedvenc dalát fogja az Operaház kórusa elénekelni, a...

Csodálatos! Rendkívüli és rettentő! És tudjuk jól, hogy ilyen rendkívüli, zseniálisan megoldott eseményeknél az utolsó pillanatban előfordul egy nyelvbotlás. Sába ezt mondta:

- ...Az Operaház dalárdája elénekli a Marseillaise-t.

Gorcsev halálosan elsápadt, és Klausner úgy kapkodott kezeivel, szájával, mint akit idegroham környékez. Csak Krajovácz állott a helyzet magaslatán, és rágyújtott a "Paris, mon Paris..."-ra, s amit még Párizsról énekelhetett volna, azt Trovacsek rúgása következtében már kint a szabad természet ölén dalolta: "Paris est mond amour..."

Sába leintette őket.

- Helyesbítek...

- Az operai kórus vezetője még nem tudta, hogy közvetítünk. Most közli, hogy a Carmagnole-t énekelik, mivel az elhunyt ezt szerette a legjobban...

És most már elkezdték, boldogan és gyönyörűen, némelyik talán jobban, mint az operaházi kardalos, a Carmagnole-t...

Odafenn az alezredes mosolyogva szivarozik.

- Nahát, mit gondoltok, ki halt meg Marokkóban? Én tudom. - És sóhajt. - Én ezerszer megmondtam neki, hogy költözzön át a Riviérára.

- Várjunk! - szólt a százados. - Én úgy hiszem, hogy tévedsz, alezredes úr, tudniillik az elhalt nekem rokonom...

- Fogadjunk!

- Hohó! - szólt a joviális ezredorvos, mert az ezredes eltett közben száz frankot.

- Én is fogadok! - Szintén kitette a pénzt, és a százados is hozzájárult.

Kész szerencse volt a fogadás, mert közben Klausner felvett egy eldobott cigarettavéget, amit másvalaki elvett tőle, úgyhogy a "valakit" úgy vágta szájon dalolva, hogy az a törökülésben éneklő Donald égő pipájára zuhant, és sikoltó dallal kereste, ki ütötte pofon. Az a valaki pedig, egyik kezében a cigarettájával, másikban rohamkésével, a bejárat világosságában így dalolta a Carmagnole-t:

- "Mert ehegy Trovacseheket...
Aki megüt! Meghal, lala."

Ezért volt szerencse, hogy a tisztek figyelmét lekötötte a fogadás, de Ditrich, aki fent a tisztiszolga feladatát látta el, mindent hallott a zuhanástól kezdve, és a Trovacsek-szövegnél halottsápadtan lehunyta a szemét.

De velük a szerencse! A tisztek neveket kiabálnak.

- Ez Moncroft, az öreg polgármester...

Mikor eljöttünk, beteg volt.

- Olyan biztos, hogy az operaigazgató, Penier, mint ahogy itt állok.

- Ez Barré... Ugyan! Az Párizsban van!... Csak Moncroft lehet! Újra mondom nektek, hogy Moncroft, az öreg polgármester... Ez biztos!

Így sikeresen befejezhették a Carmagnole-t.

Sába, mint kappanhangú bemondó jelezte, hogy befejezték a Carmagnole-t, és fél óra szünet után időjárásjelentések, majd a gyermekek félórája következik.

Ezzel megjárta!

Volt egy főhadnagy, aki civilben kedvelt meseíró volt. És Sába a mély hangú szpíker szerepében kényszerült bejelenteni a mesélő, jónevű, ifjúsági írót. És azután öblös tenorhangon elmondta az Izlandi hajósok című regényt gyermekek számára leegyszerűsítve.

Most egy óra szünetet konferált, amiért már kikeltek odafenn, hogy ez mindig így van, és közösen írnak valamelyik nagyobb napilapnak egy levelet.

Ezután az este csendes volt és nyugodt. A kis tábor, ahogy elnevezték társaságukat:

"Az Első Számú Legvegyesebb Brigád" is lepihenhetett. Rádióstul!

Trovacseknek végre sikerült mégis takarodót fújni, mire az alvók közül többen felébredtek, mivel a társaság nagy része már korábban leheveredett aludni.

Az utolsó, messzehangzó hang, amely után a sziklára és a sivatagra leszállt a csend, ez volt:

"Ilyesmit merészeltek! Egy Trovacsekkel!"

De akkorra a kürt már Klausnernél volt.

Gorcsev elment Manuelhez. Ezt mindenki tudta. Végtelen gyengédséggel ápolta, szökésük egyre veszélyesebb volta csak fokozta azt az önfeláldozó szeretetet, ami ilyenkor egy beteg öreg ápolásához szükséges.

Benguz odajött Sábához.

- Azt hiszem, ha itt valahol a cserjék közé elvonulnánk, vagy akár a sivatagba, pár lépés az egész...

- Nézd, Benguz, az biztos, hogy én egyszer, valamikor, nem is kell rá várnod egy évig, eltöröm a derekadat. És miután ez biztos, ezt te is jól tudod, bízzuk a sorsra. Egyikünk se orgyilkos. Majd sor kerül rá. Most nem teszem.

- Mivel én nem vagyok a Kismet-hívők táborából való, a sors helyett inkább bízom magam az előre meghatározható ügyekre.

- Sajnos - Sába vállat vont -, nem öllek meg. Szívesen verekszem, ha akarod, de itt a rádiónál szükség van rám, és nem hagyom cserben bajtársaimat.

Nyugodtan telt el az éjszaka. Reggel a tisztek bekapcsolták a rádiót. A műsor szerint egy külföldi, de Marokkóban élő úr felolvassa művét. A kövér százados szeret ilyesmit hallgatni. Nyomban jelezték ezt fentről Sábának.

- Próba szerencse - mondta Sába. - Benguz, tudsz valamit mondani, török verset vagy tájakat, vagy bármit is törökül? Hosszan és egyfolytában?

A török legyintett, odaállt a mikrofon elé, és rágyújtott egy cigarettára.

Sába már kitűnően tudta a zsebkendőt szabályozni, hogy mi jelenti Marokkót, és mi a szomszéd állomást, vagy Colomb-Béchart. Marokkói mélységre dugta le a zsebkendőt, és így szólt:

- Halló, halló figyelem! A bemondott felolvasó úr megkezdi harminc perces felolvasását - és ez kegyetlen bosszú volt.

Benguz odaállt a mikrofon elé, és hanyag könnyedséggel belefogott, néha kacagott is, sőt végül dalolt is két sornyit, de egyfolytában beszélt, pontosan harminc percig. Majd így fejezte be:

"Alie! Alie! Marokkó, alie!

Rövid szünet után a népszámlálás eredményét közvetítjük, a statisztika megfelelő számadataival."

Erre elzárták a rádiót.

- Te mit imádkoztál itt arabul? - kérdezte Jörgens, az egyetlen, aki érdeklődve hallgatta végig az előadást.

- Elmondtam nekik ótörök nyelven az acélgyártás történetét.

- És mit énekeltél?

- Közben eszembe jutott egy régi dal.

- És mit jelent az alie?

- Ezen magam is csodálkoztam. Lehet, hogy van ilyen valamilyen nyelven.

- És min nevettél egy percig?

- Azon, hogy te itt állsz, és hallgatod, amit én mondok.

Sába azért jól hallotta, mert azt is figyelemmel kellett kísérnie, hogy a Szahara összes rádiója ordít utánuk, mint megannyi sötétben inzultált hölgy. Helyzetük inkább szemtelen volt, mint biztos.

De nem idegesítette ezzel társait, mivel már nem mozdulhattak helyükről.

Azután rend lett, a rádió elhallgatott, már az a rádió, amit Sábának kellett helyettesíteni. Az egytagú teljes program, a végkimerülés állapotában odaszólt Klausnernak.

- Idehallgass, most eredj fel, és verd le a rádiót! Verd le, ha az életedbe kerül is, vagy akármit csinálj, amitől itt nagy üzemzavar lesz, és mégsem gyanús, mert a tiszteknél történt.

Klausner szó nélkül engedelmeskedett. Az első, akivel odafent találkozott, a boldog Szvetozár volt. A kövér ezredorvos, akinek itt annyi felszerelése volt, és semmi dolga, talált valahol egy süketnek való hangerősítőt. Boldogan ragadta meg az alkalmat, hogy három hónap múltán ismét rendelkezésére bocsássa egy rászorulónak.

Klausner érkezik, rohanva, mint egy mészáros, és megtorpan haptákba, mint egy mészáros, ha rohan.

- Akik itt fenn kiszolgálnak, azok tekintsenek el a kisebb formaságtól - mondotta az ezredorvos. - Csak álljon nyugodtan, és végezze a dolgát.

"A próféta beszélne belőle"! - gondolta Klausner, és elindult a készülék felé, bivalyerős vállával bele a hangszóróba... Szvetozár felnyomja a tölcsért, visszalöki Klausnert és vigyorog a főhadnagyra:

- Hát, ha én most nem ülök itt, akkor egy napig nincs rádió. Mert kiszakadt volna a fél fal is.

- Nagyon derék dolog - dicséri a főhadnagy.

- Nagyon derék - mondja Klausner, és fújva nézi Szvetozár derekát. - Igen derék...

- Azt hiszem - mondta vigyorogva Szvetozár -, hogy beállíthatnánk a rádiót, talán muzsika van...

- Igaza van! Kapcsolja be!

Klausner lehunyt szemmel állt az ajtóban. Hogy most nem ölheti meg ezt az embert, az már szinté melankolikus fájdalomérzetet kelt.

A hangszóróból ez hallatszott:

- Zenénket Jeanette MacDonald viaszra felvett dalával befejeztük. Öt perc múlva folytatjuk műsorunkat. Egészségügyi félóra.

A marokkói jelet ismét öt percig kellett Sábának hoznia, közben dühödten nézett körül a sátorban, és átkozta Klausnert.

Odafenn a tisztek nem nagyon törődtek az üggyel, különben észrevették volna valamilyen apróságból az ügyes csalást, de úgyszólván tisztára Szvetozárra hagyták, hogy beszéljen a hangszóró. Van ez úgy néha. Az egyik levelezőlapot ír, a másik összerakja neszesszerében a széthullott holmikat, a harmadik ásít, és szeretne már ezen az egész marhaságon túl lenni. Ha egyszer elfoglalták, minek kell itt ülni?

Lent mindenki rohant, hogy megkeresse Haagebeck füzetét, ha netán Szvetozár teljesen megölné őket a rádióhallgatással, legyen az egészségügyi félórán mit olvasni. Megérkezik lihegve a nagy orrú szanitéc. Közben Haagebecket ápolják, mert négy-öt állkapocsütés után volt csak hajlandó művét odaadni, amely szerinte csak két év múlva lehet tökéletes. Gorcsev szerint a doktor már sohasem lehet tökéletes. És végre megszólal a rádió, Sába őszinte reményével, hogy most elzárják.

"Az egészségügyi félórát doktor Haagebeck Ervin svéd katonai orvosszakértő tartja. Katonai körökben műve iránt rendkívüli érdeklődés nyilvánul meg, címe: Az egészségügyi katona mint orvos! Alcíme: Műtéti profilaxis az egészségügyi katona harctéri szolgálatában."

Odafent következő volt a helyzet. Már Ditrich is felment, és Krajováczot, aki egyszer csak fütyörészve előtűnt a folyosón, barátságosan félrevonták, és egy lőszertárba helyezték el átmenetileg.

Ugyanekkor a kapitány nagyot kiáltott.

- Ezt a rádiót zárjátok el, mert a saját szavát nem hallja az ember.

Szvetozár haptákba felállt. - Ha méltóztatik megengedni, lehalkítom.

Persze mindent megengedtek ezeknek a legényeknek, hiszen derekasan verekedtek itt.

- Alázatosan jelentem - szólt a rokonszenves, vigyorgó tisztiszolga -, elromlott a halkító.

Klausnert kint lefogták, mert elhatározta, hogy megöli Szvetozárt, aztán önmagát. Ditrich praktikusabb volt, lement, és Sába csinált egy kis légköri zavart, ezalatt megmondta, halkítani kell.

Nem nagy ügy, kissé mélyebbre tolta a zsebkendőt, és odafent örömmel konstatálták, hogy így lehalkítva egész jó. Ezt az ezredorvos mondta, még azt is megemlítve, hogy a nagy svéd katonai szakírót ismeri egy kongresszusról, kiváló elme.

Sábának harminc percig kellett olvasni, de a rengetegnek látszó kézirat nagyrészt hatalmas anatómiai vázlatokkal volt tele, és bizonyosnak látszott, hogy az elkövetkezendő öt perc alatt kész a szöveggel. És rekedten, csapzottan, fáradtan olvasott:

- Az ilyen eseteknél sűrűn előfordul, hogy resideál.

Nagy verekedés a sátor előtt! Valaki teli tüdővel ordít: recidivál. Sába helyesbítsen! Recidivál.

Elhurcolják.

Hiába minden. Tizenhetedik percében a felolvasásnak elfogyott Haagebeck katonaorvosi szakműve. És ő, könnyelmű őrült, még tizenhárom percet mondott. Tehát beszélt. Beszélt.

- De kitérek most a menetfelszerelésre is, amelyen bizonyos esetekben döntő lehet a harcban: motorosítsuk a vöröskeresztet!

Ekkor már hozzá sem kellett nyúlni a mű szerzőjéhez. Meghallotta ezt a szót, hogy motor, és csak éjféltájban lett kissé jobban.

- Ez helyes! - mondta fent az ezredorvos, aki egyre nagyobb figyelemmel hallgatta az előadást. - Ezt vártam Haagebecktől! Végre valaki szóvá teszi, hogy bennünket is motorizáljanak. Ehelyett csak őket...

De sajnos elhallgatott, mert érdekelte az előadás.

Sába teljes tizenhárom percig magyarázta el a következőket: a különböző sérülések számára, speciális egészségügyi katonákra és gyorsan mozgó, kis egységekre volna szüksége a vöröskeresztnek. (Zsebkendő változik.) Tisztelt hallgatóim... Egy kapcsolás, egy sóhajtás, egy hörgés: Vizet!

Kilépett a sátorból...

Afrikát járt emberek mondják, hogy van ilyen. Az ember megérzi: ez az éjszaka nem olyan mint a többi. Az oroszlánvadász ilyenkor megnézi, hogy rendben vannak-e a puskái. Vagy visszafordul.

Karavánok a legelső táborhelyen megállnak.

Tudósok azt állítják, hogy bizonyos elektromos viharok lehetségesek teljes szélcsendben.

A lényeg: Sába megállt a sátor előtt, és valami a nyeldeklőjére tapadt, valamiért most szeretett volna akár "megjelölt ember" lenni La Grenelle-be...

Csak két pillanatig lehetett kétséges, azután már látott néhány suttogó árnyat a közelben, és odajött a Próféta.

- Valami van... Baj... Megölték.

- Kit?! - ordította Gorcsevre gondolva Sába.

A legváratlanabb és legmegdöbbentőbb volt a válasz:

- Donaldot!... A szegény öreg...

Sába rohant. Ha most Szvetozár véletlenül elég tolakodó lett volna ahhoz, hogy rádiózásra kérje fel a tiszteket, úgy azt kellett volna jelentenie: a világ nem válaszol. Ugyanis a sátorban egy lélek sem volt.

Az öreg Manuel kis kordéját állták körül, és benne feküdt az ősz, hatalmas katona, lábait felrakva, mellette pipája, úgy ahogy derűsen és ilyen ostobaságokra mindig hajlamosan élt, csak éppen nagyon sápadt volt, és szakadt zubbonya egy rohamkés nyomát rejtegette. Éppen válláig takarta a sok pálmalevél. Döbbenten álltak. Emberek, akiknél a halál csak tréfa, és olykor virtuskodásból belerohannak a pusztulásba, mégis döbbenten álltak öreg, daloló bajtársuk mellett, mert ez valami egészen példátlan és különféle komplikációkat jelentő esemény volt.

Ha verekedés közben meghal valaki, azért is szomorkodnak. De itt olyan nyilvánvaló orgyilkosság történt, hogy tovább is kellett menni egy lépéssel gondolatban. Ez a társaság egy benzines hordó; amely felé millió szikrát fröcskölnek. Ha egyetlen áruló egyetlen szikrát a helyes irányba juttat, ez a hordó egész kis robbanással eltűnik a föld színéről, miután már három, gépfegyverekkel és kézigránátokkal bőven ellátott csapat van a nyomukban. Legfőbb érdekük, hogy egyetlen szökevénytől se értesülhessenek arról, hogy rászedték őket. De egy áruló is lehet, aki talán már el is szökött. Fent esetleg már tudják. Megy a telefon... Hohó! Telefon nem mehet! Rögtön visszaküldenek valakit a sátorba.

Riadtan nézegetik egymást. Itt most valószínűleg van közöttük egy ember, aki ezt a Donaldot leszúrta.

Benguz karba font kézzel nézi a tetemet. Gorcsev arca mintha szürke kőből lenne.

Nem nézi Donaldot, de máshova se néz. Illetve nem lehet tudni hova néz. Sába azonban egyenesen a törökre néz.

- Valaki azt hitte, hogy Manuel van a kocsiban, és nem számított rá, hogy az öreg Donald szokása szerint belefeküdt, mert én tudom, hogy Manuel éjszaka sétálni szokott.

Érdekes, hogy Manuelt nem látták. De senki sem hitte, hogy az öreg spanyol a gyilkos.

- Tíz perce sincs, hogy Benguzzal erre jártunk - mondta a Próféta -, és úgy emlékszem, hogy akkor a lába még nem volt így kint, a kordé peremén.

Gorcsev most Sábára nézett, parancsolóan, mozdulatlanul, sokáig. Sába mély lélegzetet vett, és elfordította a fejét, mert őneki most minden kívánsága az volt: leszámolni ezzel a török csirkefogóval!

- Igen - mondta a török sóhajtva, de hűvös hangon -, csakugyan erre jártunk, én még itt megálltam néhány percre, és cigarettáztam.

...E nagy csendben rohanva jött a sátorból Trovacsek.

- Azonnal gyertek! Fentről azt kívánják, hogy kapcsoljuk tíz perc múlva a marokkói színházból Shakespeare: A zsebtolvajokat.

Mi történt? Az egyik tiszt a rádióműsort átnézte, és azt kívánta, hogy este Schillertől a Haramiákat a marokkói rádióból ne felejtsék el kapcsolni. Mit csinálhattak volna a tisztek egy ilyen unalmas, istenverte helyen, vályogfalak között, mint hogy még a legrosszabb előadást is végighallgatják?

Odalent tanácskozás folyt, körülbelül így.

- Mondd meg, hogy mit üzentek?

- Ha egy Trovacsek mondja, akkor elhiheted, hogy zsebtolvajokat mondtak. Dosztojevszkijben nem vagyok biztos.

- Az előbb Shakespeare-t mondtál.

- Hát azért nem vagyok biztos. Én csak egyet tudok biztosan...

- A rablókat - szólt idegesen a Próféta -, ezt már mondtad.

- Na látod! - mondta diadalmasan Trovacsek. - A Próféta is ismeri a darabot, ő is tudja, hogy van Rablók címen egy híres színmű.

Sába állt, és fogta a homlokát.

Végül mégiscsak kiderítették, hogy este Schiller Haramiák című darabját játsszák. És ez csőd! Ez teljes csőd! Mert ha Sába tudná is kívülről a Haramiákat, franciául, egyedül nem játszhatja. Azonban eszébe jutott egy homályos, igen veszélyes kivezető út.

- No, maga rádióbarát - szólt hét órakor a százados -, kapcsolja a Haramiákat!

Szvetozár boldog vigyorral felállt a küszöb melletti székéről, és éppen csak hogy elkaphatta Schmidtnek a karját.

- Érdekes - mondta csodálkozva -, ha én nem vagyok itt, ti már régen lelöktétek volna ezt a rádiót.

Schmidt tovább ment, és véletlenül a lábára lépett a süketnek, de nagyon. Még három nap múlva is fájt.

Végül megszólalt Marokkó!

Sába ült a rádió előtt, mögötte Trovacsek, Abu ben Pullover, Jörgens és Gorcsev, azzal az egy instrukcióval, hogy ha ő feltartja a karját, lármázzanak, és ha leereszti, hagyják őt beszélni.

"Halló, halló! Figyelem! A Haramiák című darabot a vendégművésznő megbetegedése miatt elhalasztjuk. Helyette: Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című színművét közvetítjük, a következő szereposztásban..."

Mondanom sem kell, hogy teljesen méltánytalanul Sába az általa elmondott szereposztásban mind Trovacsek, mind Jörgens, mind a többi nevét mellőzte. Mentség erre, hogy saját nevét is mással helyettesítette, holott ő legalább öt szerepet játszott a darabban. Ezzel a darabbal vizsgázott a francia nyelvből a Színiakadémián.

A nagy orrú szanitéc bejött a sátorba, de nem azért, mert a szereplési vágy hajtotta.

Azt súgta Trovacseknek:

- A török nincs sehol.

Ezt két ember hallotta meg, jobban mint Trovacsek. Az egyik Sába volt, a másik Gorcsev.

A darab - ez érthető ilyen alkalmakkor - nagy ugrásokkal, különösen a női szerepeknél jutott el odáig, hogy Cyranót ki akarják dobni a színházból. Sába beszélt és felemelkedett a jobb karja. Elénk zúgás támadt és szitkozódás, azután intett, hogy csak annyi hallatszott mégis: "Becsületszavamra, te hülye!"

Gorcsev kisurrant.

A legközelebbi karlendítésnél jól ment minden, de rendkívül meglepte a tiszteket a Cyrano című darabból felmorajló szitkozódás. Midőn Cyranótól visszarettenve elhallgatnak, a nagy zúgásból ennyi hallható:

- "Ha azt a disznót elkapom, én belemegyek...!"

Ebben a pillanatban leszólt valaki.

- Menekülni!

Hogy a nagy író ezt nem érhette meg!

- Tisztelt hallgatóság - mondta Sába, és távolról két-három lövés dördült -, a mai előadásunkat a főszereplő váratlan megbetegedése következtében befejezzük, és a szomorú körülmény megakadályoz bennünket abban, hogy további közvetítéssel szolgálhassunk...

És rohant!

Mire kiért a többiekhez, már valóságos párbaj folyt. Gorcsev és a bivalyerős Benguz között. Mint később kiderült, amikor Gorcsev kiment a sétálgató Manuelt megkeresni, az utolsó pillanatban érkezett. Manuel meggondolatlanul, a gyűlölettől eltorzult arccal, szitkozódva és vádlóan Benguz után vetette magát, és a török a bajonettjével súlyosan megsebesítette az öreget.

De Gorcsevben emberére akadt a török óriás. A sziklák felé menekült, Gorcsev utána.

Utolérte a törököt. Megragadták egymást és a földre zuhantak. Hemperegtek a keskeny, meredek lejtőn. A török ugrott talpra először, és szúrásra lendült kezében a bajonett, Gorcsev megsebesült, de akaratereje nem hagyta el, előrevetette magát fektében, és egyszerre elrántotta a török mindkét lábát. Senki sem fogja elfelejteni azt az idegbe markoló sikolyt, amellyel a török a mély szakadékba zuhant.

Közben a Casdában lefolytatott vizsgálat kiderítette, hogy hihetetlenül fontos volt, éppen a tizenkettedik órában leszámolni Caiddal és embereivel. Erre a Casbára támaszkodott volna a rövidesen felkelő hegyvidék és környező oázisok támadó szárnya. Modern fegyver, muníció ládaszámra, telefon, távíró, rádióadó, összeköttetés valamennyi lázadó főnökkel, és elsőrangú megfigyelések a közeli nagygyakorlatokról, pontos rajzok, adatok, kidolgozott tervek. És az elsőrangúan berendezett titkos lakrészeiben a Casbának, amelyek messze benyúltak a hegy belsejébe, nyolc lázadó törzsfőt találtak azok közül, akiket már régen keresnek. Ezek szabadon közlekedtek, a Casba oltalmát élvezve a hegyek és az oázisok lázadói között.

- Ha még egy percig tétováznak, féléves hadjárat kezdődik, mészárlással, vérveszteséggel és hihetetlen anyagi kárral - mondta az alezredes a vizsgálat végén. - Most csak meglepetésszerűen üssenek rajta Zerzen oázison, mert itt már folyamatban van a lázadó csapatok összevonása.

Nyomban érintkezésbe lépett a főhadiszállással, és megbeszélte Sábával, hogy azonnal útnak indítják a helyőrség egy részét a Casbától Zerzen felé, másik részét a foglyokkal Colomb-Bécharba küldik. Az ezredes a tisztekkel, így intézkedett Sába, tartson mindent a legnagyobb titokban, ürítse ki a Casbát, és anélkül, hogy útközben bárhol is jelentést tenne, jelentkezzék tisztjeivel egyenesen a párizsi hadügyben, ahonnan most jött értesítés, hogy a jelen volt tisztek és az alezredes sürgősen közöljenek mindent személyesen.

Gorcsev önkívületben feküdt a sebláztól. De Manuel sem bírta tovább. A vöröskeresztes szekér két beteget szállított. Az öreg spanyol már csak csont és bőr volt, fáradtan hunyódott a szeme, időnként átpillantott Gorcsevre, aki gyengéden ápolta idáig, és aki most félrebeszélt.

Észak felé haladtak. Ötvenen kísérték a beduinokat. Vagy százan teljes rendben a Caid munícióját vitték pompás felszereléssel, kocsikkal, tevékkel, fényszórókkal, élelemmel, vízzel, utánpótlással, szóval Caid raktáraiból felfrissítve alakulatukat, igazán irigylésre méltó kis hadsereget alkottak. Most már rendszeres őrjáratokkal szedték össze a szökevényeket, és nyomban szabályszerű felszereléssel látták el valamennyit. A terv az volt: Zerzen környékén a nagy sós mocsáron túl letáboroznak. Nyugodtan tehették, mivel a hatvanhármasok még mindig egy távoli oázisban várták a parancsukat, és ők a mozgóalakulat nevében szélhámoskodhattak, amíg az alezredes nem ér Párizsba, és ki nem tör a nagy botrány. Hihetőleg az öreg úr örül majd, hogy néhány napot a fővárosban tölthet rokonai és barátai körében. Hiába, Sábának van szíve. Ez kétségtelen. Hogy a fiatalabb korosztályú hadnagy és főhadnagy a derék ezredorvossal együtt valahogy csak elvegetálnak a csendes, kihalt Párizsban a Szahara szokott, lármás élete helyett, ez is valószínűnek látszott.

Addig leszállítják a kincstárnak ezeket a csirkefogókat. Sába szerez járművet, és megkísérli valahol biztonságba helyezni Gorcsevet és Manuelt. Remélhetőleg mire kitör az általános gyalázat, és megvadult osztagok futkározzák majd összevissza a sivatagot, hogy élve vagy halva, szőröstül vagy bőröstül elfogják, felfalják, lelőjék ezt a mindenre képes szélhámos alakulatot, a foglyokat leadva folytatják útjukat, szabadalmaztatható módszerükkel, mely szerint ha egész erődöket, ütegeket és vonatosztagokat lopnak el, ez kisebb feltűnést okoz, mint ha valaki egymagában elcsen 25 deka juhtúrót egy oázisban, amely esetben menthetetlenül elkapják, de odáig el sem jut, mert ha megjelenik egy magányos légionista, nyomban igazoltatja a csendőr és minden arab.

Viszont kinek jutna eszébe egy menetoszlopot megállítani, hogy legyen szíves és igazolja magát. No és mondjuk, hogy eszébe jut, hogy ezt az őrültséget a fejébe veszi valaki. Megkérik, hogy verje ki belőle. És ha lusta ehhez, kiverik a fejéből ők maguk.

Szóval ez nem gond, ilyesmikbe idővel belejön az ember. Olykor hirtelen, nekivágnak délkeletnek vagy délnyugatnak, persze üldözi őket egy egész gyarmati hadsereg, de az ilyesmit idővel úgy-ahogy megszokja az ember. Aztán majd valahol spanyol vagy angol területen megszállnak egy hajót és kész. Schmidtnek volt valami buta terve, hogy átvágják magukat a Kongó vidékén, kiverik arról a vidékről a portugálokat, és Sába lesz az autonóm katonaszökevények gyarmatbirodalmának részvénytársasági elnöke. Még forr a terv, csak hagyják őt békén, majd kialakul rövidesen. A fő, hogy átvágnak a Csád-tónál Francia-Kongóba, onnan vagy tovább jutnak az angolokon át, vagy kiverik az angolokat is, de esetleg nem is kell olyan messze menni, mert ott a Belga-Kongó, ahonnan a belgákat verik ki, és ezek legfeljebb majd Egyiptomban meghúzzák magukat átmenetileg. Szóval még nem kialakult a terv, de már érik.

Valakinek csak egy szavába került volna, és ezek megkísérlik, hogy valamiféle megszállási tervvel foglalkozzanak Brazíliát illetően, akiket esetleg kivernek megerősített állásaikból.

Most a lényeg az, hogy odacsördítsenek annak a néhány száz csirkefogónak Zerzen táján, mert itten arabok ne kezdjenek heccet, hogy sok a legionárius! Hiszen ők csupa rendes fiú, és ne tudjanak tisztességesen aludni ebéd után, amikor a meleg évszakban ehhez joguk van, hanem öldököljék őket?

Ez kis ügy. Persze a fene szeret ennyi csörömpölő vacakkal, fényszórókkal és tarackokkal és öntözőkocsikkal, ahogy a tankokat nevezték, verekedni. Az addig szép, amíg fel-alá sétálnak játszadozva, és elöl a Schmidt lovon, főhadnagyi uniformisban, de Caid aranyfogós tollas turbánjával, amit az istennek se vet le, úgy tetszik neki. És ki látja itt?

Hát véletlenül volt egy kínos eset. Egy sivatagi felderítőgép egész alacsonyan elszállt mellettük, úgy hogy látták a pilótát vagy a mechanikust látcsövezni. A gép kis híján felbillent, amikor a pilóta megpillantotta a lovas tisztet arab turbánban.

Ez a sok csörömpölő izé, ez jó, ha az ember sétálgat az oázisokban és csodálják. De Zerzen előtt ott hagyták az egész kacatot. Már úgyis mindenki unta, nem tisztogatják, nem hurcolják a háromlábú messzelátókat, fényszórókat, gázosítókat és a páncéltörővel ellátott gyorstüzelőket. Roham esetén az ember meghúzza a nadrágszíját, és nem hurcolkodik, egész berendezési tárgyakkal cepekedve... Ezek mind új dolgok. És állítólag ezek nélkül is egész jól verekedtek itt már a legionáriusok, anélkül, hogy futtában falakat, páncél és orr- és fülvédőt, kilesőt és rakétalövőt cipeltek volna magukkal. Az ember vagy rohamoz vagy hurcolkodik! Ezért a pénzért egy könyvállványt vagy egy íróasztalt is vihetnének mindjárt.

Marion mégiscsak ki akart osztani rohamsisakokat és a géppuskásoknak napszemüveget, de majdnem megverték.

Mindenki egy rumoló gépet keresett, amiből roham előtt jót húz az ember. Na, aztán kiderült, hogy szerencsére az aknavető helyett volt annyi esze a nagy orrúnak, hogy egy hordó rumot hozott a ponyva alatt. Ez igen! Ezt nevezik ők harcászatnak! Jól húztak belőle, aztán egy csomó cigaretta, majd egypár kézigránát, fel a szuronyt, és a mindenségit neki, gyerünk odasózni egyet!

Egy részük nagy ívben oldalt megkerülte az oázist. Azokat a zörgős vacakokat leszedték a gyorstüzelőről. Senki se kommandírozott, mindenki énekelt, és szép szabályosan négy állásból köpködtek a géppuskák az oázisra. Aztán egy ordítással hajrá, neki a kis helységnek! Röpködnek a kézigránátok! Lebukva, felemelkedve, tüzelve futnak a lövöldöző hordák felé. Oldalról már betörtek. Miránk se mondják, hogy nyaralunk itt - mondja Schmidt, és felemelkedik. Futnak. És a próféta büntetése nem maradt el a turbánért, mert az arabok felismerik a holmit, és szegény Schmidt sok golyót kap egyszerre a turbánba. Már három-négy helyen ég az oázis! Alig van már ellenállás.

A készülő lázadást csírájában elfojtották.

Most már senki sem énekel, nem szeretik az ilyesmit.

Az ötven katona Sábával és a szekérrel megérkezik Bumalembe. Sába átadja a foglyokat, és jelenti, hogy az alezredes majd intézkedik elszállításukról. Gorcsev és Manuel orvosi vizsgálatban részesülnek. Manuelen nem lehet segíteni. Gorcsev sebe nagyon súlyos. Sürgősen Colomb-Bécharba kell juttatni őket! Itt nincs műszer, nincs műtő... A doktor ellátja őket kötéssel, injekciót ad.

Éjszakára letáboroznak a helyőrség körül. Sába sokáig ül Manuel ágya szélén, nézi a másik ágyon Gorcsevet, aki félrebeszél. Kártyáról.

- Mindig kártyáról - súgta Manuel, és egy nevet említ... - Nehéz nekem... Szegény Bradieux... és szegény... Pojác... Te!...

- Ne erőltesd a beszédet...

- Muszáj... Veled... most muszáj beszélni... téged küldött a sors. Írd majd fel, amit mondok. Sok embernek fontos lehet.

Gorcsev félhangosan suttogott, jobbra-balra dobta a fejét, lihegett, és Sába ott ült közöttük, ebben az afrikai erődben, szomorúan. Ő is állandóan haldoklott Balázs Anna miatt, de nem volt esélye rá, hogy valóban meghaljon.

- Jegyezd fel... amit mondok...

Most megszólalt Gorcsev, majdnem érthetően, tisztán és nyitott szemmel, csak az üveges tekintet, amellyel a mennyezetre bámult, jelezte, hogy önkívületben van:

- Az apámat is megölte az ötödik flösch!

Manuel felült.

- Hát mégis az apja... Oh, Istenem... Én uram Istenem...

Sába döbbenten és tehetetlenül ült egy titokzatos, idegen, távoli tragédia közepén. De újra ez az ötödik flösch... Benguz is erre halványodott el... és emberhalál lett. Mi ez?

- Igen... Az ő apja... akkor írd... Gyorsan írd Sába!

Volt egy piros füzet nála, leltárszerű feljegyzések részére, amit zsebre tett a műszakiaknál, és feljegyzett mindent, ami eddig történt. Majd Almási megírja. Visszájára fordította a füzetet, és az utolsó lapnál kezdte jegyezni Manuel vallomását...

Hajnalban a spanyol erősen megszorította a kezét, és ez a kéz lassan, érezhetően kihűlt...

Egy óra múlva úton voltak, a műút felé meneteltek, a szekéren vitték Gorcsevet. Már feltűnt a hosszú, fehér kígyó amikor Sába megállította őket.

- Ide hallgassatok fiúk - mondta. - Észak felé úgysem tudunk kijutni a körből.

Azt ajánlom tehát, hogy kanyarodjatok el, és a sós mocsár mögött, a völgyben várjatok ránk! Megkísérlem kórházba juttatni a Pojácot.

- Majd mi is megyünk! - mondta a kövér Trovacsek. - Nevetséges! Miért mennél te egyedül a katonáktól hemzsegő veszélyes vidéken.

- Mert akkor van remény, hogy eljutok valahogy Colomb-Bécharba, és talán szerzek egy autót is, mert ez a rázás a szekéren megöli. Viszont ehhez így túl sokan vagyunk. Egy embernek sikerülhet valami csellel keresztüljutni a gyakorlatozó katonákon, de egy egész század szökevény nem masírozhat be Colomb-Bécharba.

Nehéz szívvel indultak el. Az egész hecc nem ér semmit, ha ezek ketten nincsenek itt. Gorcsev meg a Sába. Csuda pofák. Miket kitalálnak! És az ember úgy érzi, hogy ezekkel a pokolba is el lehet menni.

No, oda előbb-utóbb mindenképpen eljuthatunk.

Mikor az Első Számú Legvegyesebb Brigád elérte a sós mocsarat, körülbelül százötvenen voltak, köztük egy különlegesen képzett síelő járőr is.

Volt golyószóró, gépfegyver, sőt egy háromállványos távcső is háromszögeléshez. És az öszvértaliga! Ez az alantas állat a heveder körül szorgoskodó ideges feltalálót (mintha értette volna régebbi célzásait, és mostanáig tartogatta volna bosszúját) felrúgta.

Ezután megkezdődött a haditanács, amely végül is úgy döntött, hogy egy Gubov nevű, hajdan lefokozott őrmester, Klausner és Marion vegyék át az irányítást. Nyilvánvaló volt, hogy át kell vágniok, akárhogy is a sotton. Csúnya mulatság lesz... A sós mocsáron túl elérik a műutat, és ott kieszelnek valamit. Lesz, ami lesz.

Megalkudtak az arab vezetővel, aki óva intette őket az úttól. Megbízható átjáró nincs, csak valószínű ösvények. Ditrich a szenegáli vadászok hadnagyának uniformisában, és a csendőrjárőr korbácsát suhogtatva közölte az arabbal, hogy ez említett körülmény számukra közömbös.

Előre!

Kegyetlen út volt. Egy ló és az utászok tüskésdrót szerelvénye, amit a büntetés csökkentése miatt hurcoltak magukkal, elmerült. Pullover próféta vitatkozott a vezetővel, hogy jobbra, egy másik út alkalmasabb, rálépett és mutatta, hogy milyen kemény a sóréteg, azután nyakig elmerült. Kötelekkel és hevenyészett gerendaszerkezettel sikerült a fulladás elől megmenteni.

Rettenetes köhögésre ingerelte őket a szélvihartól kerekedő portölcsér. Szitkozódva, jajgatva, botladozva és csörömpölve, de mentek, és hajnalra elérték a sivatagot. Sohasem hitték volna, hogy egyszer még valamennyien azt kiáltják: "Végre újra a sivatagban vagyunk!"

- Egy homoktorlaszon keresztül majd elérnek nyugat felé, és nincs semmi baj - magyarázta az arab vezető, és elindult visszafelé a borzalmas úton.

Ditrich és Gubov indultak fel elsőnek az előttük meredező magas dombra.

Előzőleg valaki már integetett fentről. Ezen jót röhögtek, mert bal kézzel telefonkagylót tartott a füléhez, jobb karját a magasba emelte, mintha hátrafelé intene...

Jól van öregem! Elhisszük! Ezredírnok voltál, és elhoztad a telefonkagylót, hogy ne büntessenek szigorúan. Ez fog csodálkozni, ha vasra veretés helyett kiröhögtetése következik. Legalább négyen lehetnek az istenadták, mert a harmadik dombról is feltűnik egy pasas, valami póznával. Erre viccből ráirányítanak egy golyószórót.

Ditrich és Gubov felérnek a dombra.

Azután kis híján leesnek róla.

Messze, amíg a szem ellát, véges-végig a Szaharának ebben a mély völgyszerű deflációjában egy egész hadsereg, ezer meg ezer katona táborozik. Tevék, sátrak, szekerek, nyüzsgés, és már nem lehet elkerülni; néhány lépésnyire előttük egy tiszt és néhány altiszt közeledik.

Mindenfelől trombitálnak. Megelevenedik a roppant tábor. Mindenki áll, sehol egy szurony, és a tiszt most a domb alján meglengeti a fehér zsebkendőjét. Azután felkiált.

- Megadjuk magunkat!

Állnak. Gubov azt mondja Ditrichnek.

- A homokviharban eldugult az egyik fülem - és esetlenül vigyorog -, úgy hallottam, mintha azt kiabálták volna, hogy megadják magukat.

- Azt mondja... - rebegi döbbenten Ditrich.

Most ér oda Pullover próféta és Delvette, a sítalpakkal.

- Mi van? - kérdezi Delvette.

- Azt mondja - feleli kissé pislogva -, hogy megadják magukat.

Pullover végignéz a völgyön, elismeréssel és csodálattal, azután ezt súgja maga elé bólogatva:

- Ez igen... Ennyi szökevény!

Közben a tiszt visszament, mindenfelől trombitálnak, a katonák fehér zászlókat tűznek ki, és magasba emelik a kezüket; egyszer, kétszer, háromszor. Trovacsek megcsípte a karját, lidércnyomásszerű érzés szorítja a mellét.

- Nem értem - kérdezi idegesen -, ezek azt akarják, hogy mi bekísérjük őket valahová?

Közben többen is odaértek, míg végül azt mondja az egyik.

- Hülyék! Nagygyakorlat van!

Velük azután már nem törődnek. Közben a marsall lefújatta a gyakorlatot, leszerelték a tábort és elvonulnak.

Percival őrnagy a sátrában ült, és adjutánsával beszélgetett. Rosszkedvű volt. A hadgyakorlat sem jelentett több szerencsét számára, mint ami eddig akadályozta a pályafutását. Nem bírta úgy kitüntetni magát soha, mint a kevésbé tehetséges, de régi rutiniék. Neki igazi harc kellett volna, ahol tűzzel, lánggal, jól kiválasztott vakmerő kis csapattal, merész, modern ötletekkel bizonyíthatja rátermettségét. Kérte, hogy adjanak egy hadosztályt, bízzák meg a szenegáli lázadók ellen indítandó hadjárattal. Majd ha ezredes lesz, és akkor is előbb a vezérkarhoz kell kerülnie. Dehát semmiféle pereputtya nem tud a táborszernagy lányaival teniszezni, és a kormányzói teákon feltűnni holmi vidám pletykákkal. Igaz, hogy írt két könyvet a modern harcászatról, amit Európa, sőt Dél-Amerika katonai körei is nagyszerűnek találtak, és átvették a módszereit, de Franciaországban csak legyintettek.

Mit irkál ez az őrnagy? Tudjátok, melyik? Az a hosszú, sovány, aki mindig olyan ünnepélyesen és drámaian járkál. Az írni szokott. Te hitted volna?

Ki volt már próféta a saját hazájában?!

Mohamed. De az Törökország.

Európa és Dél-Amerika Percival elgondolásait meghonosította, Franciaország nem.

A prófétának lehet mindenfelé hazája. De ő a saját hazájában kíván az lenni. A próféta már ilyen!

Mehet Brazíliába vagy Spanyolországba, ha megértő bajtársakat keres tragédiájához. Az ördög tudja, hogy van az ember vele. Mégis mindig itt döngeti az előítélet ércfalát puszta koponyájával, mivel őt nem érdekli csak ez a konok és gunyoros nép.

A kedvetlen őrnagy búsan ült. Maga sem tudta, hol csinálta a hibát. Korrekt viszonyban volt feletteseivel, klubtársaival, és mégis...

Miféle láthatatlan akadály áll előtte? Miért halkulnak el a nevetve beszélgetők, ha közeledik, miért fogadják kissé kedvetlenül és már eleve kevés jóindulattal az ötleteit?

Egy szpáhi tiszt érkezett és jelentette:

- Gerson alezredes úr váratlanul rosszul lett, öszvértaligán hozták idáig, tisztelettel kérünk egy gépkocsit, hogy beszállítsuk Colomb-Bécharba.

Az őrnagy nyomban kisietett. A vidám, csinos szpáhi kapitány nevetett.

- Kint végighallgattam szegény Percival keserveit. Nem akartam megzavarni közben.

- Akarsz konyakot?

- Nagyon.

Először látták egymást életükben, és máris megbarátkoztak. Percival puszta jelenléte ezt lehetetlenné tette volna.

- A cigarettám is elfogyott, a mindenit... - mondta a szpáhi tiszt, és a másik készséggel ment a sátor hátterébe egy dobozért.

- Megbocsáss, de egyedül hagytam a sebesültet - mondta Sába. És visszasietett Gorcsevhez. Levette a zubbonyát, és odaadta egy legénynek. Ez kiakasztotta a sátor elé tisztítani a szép, vérfoltos, alezredesi zubbonyt.

Most Sába a Pojáctól egy lezárt ötpecsétes borítékot vesz át, amelyen ceruzával ez áll: "Sába! Halálom esetén felbontani!"

De már nincs ideje. Belép az őrnagy.

- Milyen minőségben jártak erre az alezredessel, mielőtt megsebesült?

- Egy igen fontos... - Sába nagyon elpirult. Nem tud szemtől szembe hazudni. Eszébe jut, hogy az aktatáskájában Haagebeck Ervin művét őrzi. - Egy lényeges egészségügyi reform bevezetéséről van szó... azt tanulmányoztuk... a háborús profilaxis terén... a vöröskereszt...

- Letartóztatom - mondta az őrnagy. - A kardját!

Sába egy pillanatig döbbenten állt.

- Nem hallotta?! Azt mondtam, hogy adja ide a kardját.

Szó nélkül átadta a kardját. Az őrnagy kinéz. Mivel Sába főhadnagyi uniformisban volt, intézkedett, hogy a tábori csendőrség századosa jöjjön ide egy tiszti járőrrel.

- Mi van az aktatáskában?!

- Haagebeck Ervin doktor katonai műve, amelynek tanulmányozását említettem...

- Lefoglalom... - Az őrnagy elvette a táskát. - Kicsoda a sebesült és kicsoda maga?

- Szökött legionáriusok vagyunk. Különváltunk attól a nagy csoporttól, amelyet már régen köröznek.

- Miért jöttek maguk ketten erre?

- Annak ellenére, hogy szökevények vagyunk, lázadó arabokat tettünk ártalmatlanná, és átadtuk őket Bumalemben. Ott az orvos közölte, hogy a cimborám meghal, ha nem részesül megfelelő kezelésben, ezért különváltunk, míg a többiek más menetirányt választottak.

Az őrnagy nézte.

- Maga csak azért jött erre, hogy belefusson a hatóságok sűrű hálójába, mert ez a cimborája megsebesült, és ápolásra van szüksége?

- Ezért jöttem, de ez természetes, őrnagy úr.

- Igen... - bólogatott és előhúzta a cigarettatárcáját. Miért szöknek meg az ilyen látszólag egyenes és derék fickók, mint maga?

- Mivel a tiszti bizottságok eltávozása után más eljárásra nincs lehetősége azoknak, akik igazat vallottak, mint megszökni az altiszti szigor elől, vagy belehalni a huszonnégy órás szolgálatba, sivatagi felderítésbe, istálló- és börtöntisztításba...

- Szóval... Igen, erről hallottam... Tehát maguk...

Nem fejezte be, gondolkozott. Azután kinyitotta a tárcáját, és adott egy marék cigarettát Sábának.

- Köszönöm, őrnagy úr.

- Szeretném, ha a hadbíróság betudná ítéletébe ezt a feltétlenül figyelembe veendő enyhítő körülményt, amely inkább igazi katonához, mint szökevényhez méltó: a bajtársiasságát. Gondom lesz rá, hogy ez a tette ne maradjon titokban az illetékesek előtt.

- Köszönöm, őrnagy úr.

- Mit tett ön Larmantier ezredes úrral?

- Ha valamit tettünk neki, az csak tisztelgés lehetett, őrnagy úr. A nevét most hallom először.

- Oktatóira jellemző. Larmantier ezredes az egyetlen katona, aki a világháború alatt Gallipolinál, francia tiszt létére egy haditénye miatt elsőosztályú török érdemrendet kapott. Ez van a zubbonyon itt a sátor előtt. Ez a zubbony tehát Larmantier ezredesé.

- Valami hasonló kitüntetés ezt is megilleti. Annyira beteg szegény, hogy szerintem nyugodtan rátűzhetik az Elsőosztályú Félholt kitüntetést.

Az őrnagy kinézett a sátor elé, hogy jön-e már a csendőrszázados.

Helyette futva érkezett a telefonos tiszt.

- Őrnagy úr! Gratulálok!... A nagygyakorlatot lefújták... Ruff marsall személyesen érkezik, hogy kezet szorítson önnel! Boldog vagyok, hogy elsőnek gratulálhatok.

- Mi van?!

Az őrnagy szédelgett, de máris jött, félig borotváltan és lihegve egy ezredes.

- Ember! Hogy történt?! Gratulálok!... Nem kétséges, hogy karriert csinálsz! Vezényleted alatt, őrnagy úr, bennünket indítanak a szenegáliak ellen...

Odakint zaj, trombita, zörgés... Az őrnagy áll, és nem érti, és szédül, és egyszercsak egy különösen recsegő, ijedten felharsanó trombita fegyverbe szólít mindenkit. Három jéghideg vezényszó harsog, és dermedt csend... törzskarával megjelenik az ősz marsall személyesen.

- Gratulálok! Önt eddig érthetetlen módon mellőzték. A könyveit még ma elolvasom. Érthetetlen, hogy eddig nem olvastam. - És ünnepélyesen folytatja, jól megnyomva ezt a szót. - Alezredes úr, az ön áthelyezése a vezérkarhoz, befejezett tény, és megbízatása a szenegáli hadjárat vezetésére nem kétséges!

- Csodálatos elgondolás és páratlan teljesítmény - tódítja az egyik tábornok -, hogy a jobbszárny látszólagos támadása közben előredobott egy csapatot a sós mocsáron keresztül, és így három hadosztálynak a hátába került. Lefújattuk a gyakorlatot. Háború esetén nem kétséges, ahogy ezt remekművében különben is írta, hogy az aránylag kis egységekkel, akár egy teljes hadsereg utánpótlását megbéníthatja, ha a hátukba kerül! Ha most háború van, úgy ön három hadosztályt megsemmisített, és visszavonulásra kényszerítette az ellenfél csonka szárnyát. Ez a megállapításunk hadműveletéről. Én is gratulálok!

Elvonultak. Az őrnagy kettesben maradt Sábával.

- Érthetetlen... érthetetlen... - hebegte. - Őrnagy úr, engedelmével rosszul emlékszik, ha nem tudja miről van szó. Egy álcázott különítmény átvágott a sós mocsáron, hogy tartsa a sott túlsó oldalán az állást, amíg nagyobb kötelékek követik. Az őrnagy úr könyvében ez előfordul.

- Én ezt nem írtam... - hebegte az őrnagy.

- Az a fő, hogy én olvastam - felelte Sába. - Mindenesetre jó lesz megírni. És mivel százötven emberem remélem megszabadult időközben, az én helyzetem pedig reménytelen, kérem elvezetésemet!

Az őrnagy töprengett.

Ez ugyan homályos ezzel a sós mocsáron átvágó alakulattal, tüzérségi fedezet, légvédelem és minden egyebek nélkül, kitéve az ellenfél megsemmisítő fölényének, de egy tehetséges ember szóhoz jut most, és nem hullik annyi vér Szenegáliában, ha rábízzák...

- Beszéljen világosan! - kiáltott Sábára.

- Szökevények vagyunk vagy kétszázan.

Én a sebesült bajtársamat kórházba akartam juttatni, és a többi átvágott a sós mocsáron. A Monsieur le Maréchal ezeket reguláris csapatnak vélte, és lefújatta a gyakorlatot. Ha őrnagy úr intézkedik, ezt a bűnt még levehetné a nyakunkról, és a gyakorlatot folytathatják.

Álltak. Az őrnagy nézve az aktatáskát, a sebesült halkan nyögött, és belépett a csendőrszázados.

- Parancsolsz kérlek?

Az őrnagy egyikről a másikra nézett, és csendesen ezt mondta.

- Szeretném, ha intézkednél, hogy a főhadnagy úr a sebesülttel kórházi autón nyomban elinduljon Colomb-Béchar felé.

És elsietett.

Sába délután elolvasta Pojác rendelkezéseit, írásait, hogy teljesítse, amit lehet. Nyomban tevét szerzett, és eszeveszett galoppban nekivágott, hogy elérje társait.

Este érkezett meg.

- Fiúk - kezdte -, most valamennyien megadjátok magatokat.

Óriási zaj támadt. "Megőrültél? Ezért jöttünk idáig?"

- Igen! Hallgassatok meg! A Pojác nem volt közlegény. A titkosszolgálat embere. Most tudtam meg csak a kórházban, hogy főhadnagy... Csendet kérek! Az volt a megbízása, hogy összeterelje a szökevényeket egy csapatba, bebizonyítsa, hogy jó katonák, és együtt legyenek azok, akiknek közös vallomása letörheti az altisztek önkényét. Most valamennyien megadjuk magunkat, haditörvényszék elé kerülünk, és úgy tudom, a szökésért, mivel feletteseink ezt előre látták, nem kapunk szigorú büntetést. De ennek a csapatnak a vallomása világosságot fog deríteni arra, hogy a tiszti küldöttségek előtt őszintén beszélő katonák ellen az altisztek hatalmaskodnak...

...És este a győztes csapat, amely foglyul ejtette a gyarmati hadsereget, mégiscsak megadta magát.

Büntetésük enyhe volt, és azt is felfüggesztették. Mondják, hogy Gorcsev akciója a Casba ellen szintén nem volt egyéni... És "valahogy úgy történt", hogy Sábát kiszuperálta a légió.

Az őrnagy - aki időközben áttanulmányozta a jegyzőkönyveket - a vezérkara élén érdeklődéssel vizsgálta az Első Számú Legvegyesebb Brigádot, amint az hadirendben - elöl a vasutasok és levélhordók, hátrább a vöröskeresztesek, sebesültek, tűzoltók, valamint a műszakiak a síjárőrrel - felsorakozott.

Az őrnagy az alakulat elé lépett.

- Kérem, meggyőződtem róla, hogy maguk egytől-egyig derék katonák, és a maguk magatartása meg fogja akadályozni, hogy éppen az ilyen katonák a jövőben szökevények legyenek. Néhány gazember szabályzatellenes magatartása csak az önök szökése és bukása alapján volt leleplezhető.

Nem lehet tudni, hogy most még mi következett volna, mert megjelent a Casbában vizsgálatot "folyósító" ezredorvos, két ujjával megigazította csíptetőjét, és így szólt:

- Haagebeck Ervin! Lépjen ki! - Az ezredorvos kis híján hanyatt esett, midőn igen feszesen és előírásszerűen kilépett eléje egy levélhordó.

- Ön, kérem szépen... - mondta végül, és egész közelről nézte, mint valami csodabogarat. - Ön, kérem levélhordó?

- Nem vagyok levélhordó. Ebben a jelmezben kellett szöknünk, és azt sajnos egy postáról raboltuk el, de semmiféle kézbesítés részünkről nem történt!

- Ön orvos?

- Igenis...

- Hát kérem... az ön munkáját a háborús sebészet vöröskeresztes profilaxisáról az én ajánlatomra a hadügyminisztérium elfogadta, és organizálás céljaira önt is igénybe fogjuk venni... Ez azt jelenti, hogy leszerelhet, és igen szép pénzösszeghez jut. Ugyanis hallottam ezt a művet felolvasni...

Pullover próféta még a sós mocsaraknál lelépett, és áthajózott Európába.

A Pojác még sokáig feküdt élet-halál között, és amikor magához tért, megtalálta Sába levelét:

"Iván! Párizsba megyek! Manuel vallomását a vörös füzet végén a jegyzeteim közé írtam, megőrzöm a számodra. Sába."

Gorcsevet előléptették és kitüntették, majd felgyógyulása után - saját kérelmére - szabadságolták, és ő a legrövidebb úton sietett Párizsba.

Már csak egy ajánlólevél maradt a zsebemben, és tovább róttam eredménytelenül a párizsi utcákat. Megtanultam azt, hogy az ajánlólevelek tartalma fordított arányban áll azok hasznosságával. Mint ágyrajáró, albérlő vagy mint megtűrt vendég igyekeztem eddig helyet szerezni ebben a minden fiatal művész titkolt vagy bevallott vágyálmait megtestesítő városban. De hát tulajdonképpen miért is utaztam én Párizsba?

Talán, ha tudom, hogy miféle őrületbe visz ez a vonat, leugrom róla valahol a külső pályán. Budapesten én még azt hittem, hogy azért utazom Párizsba, mert huszonhárom éves vagyok, író, vőlegény és megszállott. Hogy miért kell ehhez Párizsba menni? Ez - remélem - végtelenül egyszerű.

Szakítottam menyasszonyommal, Pataki Máriával.

Illetve, menyasszonyommal, Pataki Máriával és velem, szakított az élet. Valami, tagadhatatlanul elárusítónőszerű állásba lépett. Természetes, hogy a hosszú esti beszélgetéseinknek befellegzett, mert Mária naponta korán kelt.

Korán kelni: fél árulás!

Aki korán kel, az aranyat akar lelni. Nem? Aki aranyat lelne, az gyanús, mert szívesen válna tőkepénzessé. De kire lehet az ilyesmit rábizonyítani? Ne vádaskodjunk vaktában. Annyi bizonyos, hogy egy napon Mária így szólt hozzám:

- Mondd, Péter... Te hogy képzeled a mi dolgunkat? Azt hiszem... te jól fényképezel... Talán egy lapnál... fotóriporter...

Mert te nem vagy hírlapíró...

- Értelek, Mária - feleltem, nyers kacagás helyett, melodrámai egyszerűséggel.

- Mit értesz? Hát élni csak kell valamiből? Lakni is kell és enni is... Azért még lehet írni...

Mit feleljek erre? Lakni is, enni is, írni is? A hölgy nem tájékozatlan annyira, hogy ezt az állítását jóhiszemű tévedésnek tekinthessem. Párizsban időző barátaim egyike, Kárpát René megírta nekem közben, hogy itt most valami van a levegőben.

"A csendes Mikádó Hotelben lakom - írta - és komponálok. A te helyed itt van!"

Most itt vagyok Párizsban. És Kárpát szerint valami van a levegőben.

De őt nem sikerült megtalálni. A Mikádó szálló portása kissé idegesen közölte, hogy Monsieur Kárpát már nem lakik itt. Hát hol lakik? - kérdem. Azt nem tudom - feleli, de őt is érdekelné.

Mivel ez még a húszas évek Párizsa volt, amikor a bohémok és a szállodaportások feszült viszonya természetes kapcsolatot jelentett, kissé fejbeütött az ügy. Hová menjek?

Most, amikor tevékenységemre nézve, utolsó ruhadarabjaim eladásával foglalkoztam, megláttam Bükk Ivánt. A műtörténészt! Kollégám! Ugyanabban az ifjúsági csapatban jobbszélsőt játszott, ahol én balhalf voltam.

- Halló! - kiáltom vidoran.

- Szervusz - feleli részvéttel. - Van lakásod?

- Mai nappal bezárólag - feleltem. - Hát te mit csinálsz?

- Beszélgetek veled - feleli örökké egyforma, vontatott hangján.

- Hülyéskedsz?

- Vele jár néha a beszélgetéssel. Különben egy művészettörténelmi munkán dolgozom fél éve.

- Elkészültél?

- Teljesen. Egy vasam sincs.

Szép fiú a Bükk, csak nem illik a mi lelkes társaságunkba, Sajna kissé cinikus. Valami fanyar tréfálkozás váltakozik benne a hallgatag természettel. Húszéves, de még csak kínnal borotválkozik, másnaponként. Inkább presztízs parancsolja ezt, mint szükség. Mégis, mintha egy vén árkádiai szatír volna.

- Nekem - mutatom az árumat - már csak ez a régi zöld kabátom van eladó.

- Jó lesz, majd eszünk belőle - felel bólogatva. - Én a molyok szövetségéhez tartozom, akik hosszú ideig képesek ruhából élni.

- Tehát ebédelünk? - kérdeztem.

- Tudod jól, hogy a jobb körök délben nem ebédelnek. És én jobbszélső voltam.

Mindezt egyforma, blazírt orrhangján mondta, és közben mentünk.

- És neked van lakásod? - kérdeztem.

- Egy nyolcadrész főbérleti jóváhagyást még nélkülöző albérletem van - válaszolta.

- Sír Lajossal, Kárpáttal, Zomborival és társaikkal lakom a Rue Roi Sicilie 54. alatt.

Megdobbant a szívem régi pesti bohém barátaim neve hallatára. Hát rájuk találtam!

- És be tudtok még fogadni engem néhány éjszakára, amíg lakást találok? - kérdeztem.

- Közelharc kérdése az egész, de azt a bizonyos néhány napot elhagyhatod. Mi is így kezdtük egy évvel ezelőtt. És azóta egyre szaporodunk.

- Sába Pista is közöttetek van? - kérdeztem, reménykedve, mert Sába a legjobb barátom volt, s eszembe jutott Balázs Anna, a menyasszonya, aki utána jött ide Párizsba, s akivel néhány napja futottam össze. Épp alig álltam a lábamon, s egy taxinak intettem, mikor valaki zokogva a nyakamba borult. Beszálltunk a kocsiba. Nyomban Sába felől kérdezősködött, nem hitte, hogy semmit nem tudok róla.

- Írd meg neki, hogy jöjjön haza!

És bőgött.

- Nincs okod rá... izé... bőgésre - mondtam amennyire berúgott állapotomtól tellett. - Egészen biztos, hogy Sába szeret...

Tudtam, hogy hülyeségeket mondok. De ilyen helyzetben még az is szép tőlem. Mért ez az őrült sofőr nem látja, hogy két ház jön szembe!... Micsoda karambol... valahogy féloldalt a negyedik emeletig siklunk, és lehet, hogy abba a nagy csillagba megkapaszkodom... De most egy helyben forog a kocsi, és szerencsére az Invalidusok komor épülete, szabálytalanul ugyan, de előz bennünket, és így valahogy visszaszökkenünk az úttestre, ahol a fékcsikorgás újra eszembe juttatta Anna hangját. Mert Anna állandóan beszélt. Az sem zavarta ebben, hogy ott vagyok. Az sem, hogy hozzám beszél. De most hallom véletlenül...

- Az az igazság - zokogta -, hogy Sába mellől mindenkit felfedeznek... Ez rémes. Jó barátja, egy kezdő kritikus, hogy kiemelje őt a többi közül, a legszebb jelzőit, a legkitűnőbb sorait ontotta Sába vizsgaelőadásáról... Valahol, egy kis hetilap legvégén. Másnap az ország legelső újságkonszernje leszerződtette, mint hírlapírót. Olyan szépet írt Sábáról. Sábát viszont a kecskeméti társulat szerződtette velem együtt. Engem Sába erőszakolt a direktorra. Hogy nem szerződik nélkülem. - És bőgve rámhullott. - Te tudod, hogy én milyen tehetségtelen voltam...

Ezt még részegen is tudtam, tehát bólintottam. A zseniális, az eljövendő nagy színész, Sába szerelmesét Balázs Annát, mint szürke kis verebet hozta közénk. Balázs Anna színésznövendék volt, de valami hetedrangú mesternél tanult. Olykor igen tehetségtelenül előadott valamit ott, ahol Sába kedvéért egy-egy alkalmi előadáson felléphetett. Sába ilyenkor rémülten súgott neki a függöny mögül, mert ő, és ez volt életének legnagyobb teljesítménye, amit valaha nőért megtett: megtanulta a Hoppla hó című kis slágert!

Sába!

Csak azért, hogy Annának súghassa! Megtanulta aznap, amikor a János király vagy a Faust egy részét is meg kellett tanulnia, és egyben meggyaláznia legszentebb klasszikusait ezen slágerrel való kapcsolata révén.

Sába azonban szerelmes volt. És Anna is. Az ilyesmi nem tehetség kérdése. Sába nem szerződött le Anna nélkül. Viszont olyan elsőrangú drámai hőst látott benne a direktor, hogy kedvéért leszerződtette Balázs Annát.

Társaságunk, amely "Égenfutók" néven sose alakult meg, sose működött, de állandóan együtt volt, kizárólag azon az alapon fogadta be Balázs Annát, mint a kecskeméti direktor. Sába kedvéért. Sábával, Sír Lajossal, Kárpáttal, Zomborival, sőt a csúfondároskodó Bükk Ivánnal és Ribárival, aki akkor még filmrendezőnek készült, Pataki Máriával és velem. Szenvedélyes viták folytak a művészetről és egyes művekről, a művészet maradiságáról és haladásáról, és Anna közben aludt Sába vállán.

Ez most, lassanként felrémlett józanodó fejemben, miközben Balázs Anna a szerelmes nők nemzetközi bőgésével mesélte a kecskeméti titkot.

- Tehetek én róla, hogy közben híres újságíró lett a Röppentyű? Ő volt az első, akit Sába miatt felfedeztek. A kritika tette... És Röppentyűnek (mert így csúfoltuk, mióta kidobták a kávéházból) sürgős volt a hála, és leráncigált vidékre egy híres budapesti igazgatót. Az igazgató megnézte Sábát, és azt mondta az a szörnyeteg, hogy még forrnia kell. Másnap játszottuk a Mimi lovagja című operettet, ahol én, a második szubrett, a fináléban botrányt csinálok. Összevesztem az öltözőben Sábával, aki elrohant a kávéházba, én pedig fejembe csaptam a kalapot, és véletlenül elmázoltam a számon a rúzst. De erről nem tudtam, és dühömben olyan botrányt csináltam Harlovitz főhercegnek az anatóliai udvari bálon, hogy kettétört kezemben az esernyő, és leesett a félrecsapott kalap. Ezt még dühösebben újra a fejembe csaptam, és csak az Úristen tudja, mi történt. Én csodálkoztam a legjobban a kimenetelnél, mikor olyan dübörgő taps kísért, hogy rezgett bele a színház. És véletlenül ott volt a pesti direktor. Lekéste a vonatát, és bejött tíz perc múlva az öltözőbe, hogy hajlandó vagyok-e leszerződni elsőrangú szerepkörre. Én zokogtam. Gondolkodási időt kértem... És rohantam a kávéházba Sábához. Nem is hallgatott meg! Te tudod, hogy ő milyen! Ragaszkodott ahhoz, hogy nyomban aláírjam a szerződést. Sába erős, Sába akarta, hát elszerződtem világhírűnek... Sába pedig másnap búcsú nélkül a Vízkereszt előadása előtt elutazott Párizsba... pedig nekem a Sába köll!

És Anna kivette zsebemből a zsebkendőmet. A sajátját már telesírta.

- Írd meg neki! Jöjjön haza! Neki kellett volna lebeszélni! De ő nagyképűsködött... Jöjjön haza! Írd meg neki...

És úgy bőgött, mint a záporeső.

Ez a jelenet elevenedett fel emlékezetemben, mikor Sábáról kérdeztem.

- Sába is közöttünk volt, de már vagy egy fél éve, hogy hirtelen beállt az idegenlégióba.

- De miért? - kérdeztem megdöbbenve.

- Egyik nap kint statisztáltunk a filmgyárban, és megjelent a főszereplő, a királyné, Balázs Anna! Ellépett az alabárdosok előtt, észrevette Sábát, a statisztát, ő, a sztár, és mosolyogva megállt előtte. És Sába eldobta az alabárdot, eldobta a sisakot, elrohant a gyárból, két napig étlen-szomjan bolyongott Párizs kültelkein. Aztán beállt a légióba, és csak azért maradt élve, mert még meg akarja mutatni...

Lassan odaértünk a Rue Roi Sicilie 54-hez. Felmentünk a harmadik emeletre. Bükk nyitott be az ajtón, hogy aztán diadalmasan rám mutatva elordítsa magát:

- Nézzétek, megjött Almási!

A kis szoba a csekély számú bútortól és rengeteg albérlőtől igen zsúfoltnak tűnt fel. Habár később megnyugtattak, hogy a lakók közül még néhányan hiányoznak.

A szobában egy gázláng világított és sziszegett, mint valami dühös vipera, mert az egyik úgynevezett harisnya hiányzott róla.

Kárpát zeneszerző megölelt, sírt, és hisztérikusan tördelte a kezét. Kárpát sovány volt és buzgó, és vérszegénység ellen állandóan pirulákat szedett. Nyomban lesújtotta vagy lelkesítette, amit hallott. E két intenzív megnyilvánulás jellemezte.

- Kárpát! - szóltam vádlón. - Te azt írtad, hogy itt valami van a levegőben.

Kárpát lesütötte a szemét.

- Igazat írt sajnos - szólt az ágyból Ribári, akinek saját hálóinge volt. - Amióta Bükk ellopta az egyik wolframharisnyát, állandó gázömlés van.

- Mert nem vagy hazárdőr - felelte a jobbszélső műtörténész diadalmasan. - Nem mertél a székről a lámpatartóra függeszkedni, és átmentél a szomszédhoz egy lexikont kölcsönkérni, hogy a székre helyezd. Addig én feltornásztam magamat!

- Mi lett a harisnyából? - tudakolta Saroltai Rezső, a szobrász.

- Nyakkendő - felelte Bükk. - Abból vettem a kék-sárgát. Ez az ifjúsági csapatom színe.

- No mindegy - legyintett Ribári. - Négy frankot a lexikonokért is adtak.

Ribári volt a legelőkelőbb lakótársaim között. Ribári István, az emigráns. Különös tisztelet jár neki, mert mint a húszas évek korszerű regényhősét csodáltatta magát Párizsban. Nem bolygatta senki a múlt fájó sebeit, és ő elzárkózott előlünk azzal a felhős szomorúsággal, amely az emigránsokat annyira jellemzi. Csak sokára tudtuk meg, hogy Ribári a Hazai Forgalmi Bankból kényszerült emigrálni egy rovancsolás alkalmával.

Ribári egyetlen ruháját, általában minden holmiját úgy tudta óvni, nyakkendőit vasalni és cipőit fényesíteni, sőt talpaltatni is, hogy gazdag gardrób tulajdonosának látszott a kávéházban, különösen aktatáskája miatt, amellyel szerinte diplomáciái ügyekben járt el. Főleg ez a táska tette olyan előkelővé. Foglalkozására nézve elsősorban minden kártyajátékot kitűnően játszik, biliárdozik, magyaráz, vitákat dönt el és tapasztalatlan külföldieket üzleti lehetőségekről tájékoztat, és ezek később hosszú ideig mindenfelé tudakozódnak utána. De ami egészen egyéni csúcsteljesítmény volt nála: az az ugratás. Újonnan érkezőket például, akik szállást keresnek, vagy a temetőbe vagy a vágóhídra irányítja szemrebbenés nélkül.

És itt volt Sír Lajos barátom, az alanyi költő, aki Virág Benedek papköltő összes költeményének legutolsó kiadásával a zsebében egy hosszú kampósbottal, roppant kevés pénzzel és fehérneművel érkezett Párizsba, azzal a kimondott céllal, hogy az eddigi világirodalom lírai költészetének felfogását alaposan megreformálja.

Zombori Schalk Rudolf festőművész volt, de ezt egyelőre csak legszűkebb környezete és szívességből modellt álló barátnői ismerték el. Művészetének irányvonalát nemes egyszerűséggel "neoromantikus expresszionizmusnak" nevezte, és szintén rengeteg reformáló törekvéssel és igen szerény anyagi fedezettel érkezett Párizsba.

És itt van Saroltai Rezső, a szobrász, aki egy gyárban egy Mike nevű ásványból Mária-üveget vág kilóra.

Ki hitte volna? Hát mi van itt a levegőben más, ami jellemző, mint az, hogy úgy nézegetik a karomra vetett zöld kabátomat, mint egy nyomban trancsírozásra kerülő libacombot. Saroltai olyat nyel, hogy szinte csörög.

- Kárpát - szóltam vádlón.

Kárpát ismét lesütötte a szemét.

- Igaza volt - védte Ribári, az özvegy gázlángot nézve. - Még nem forr, csak sziszeg és sistereg valami a levegőben állandóan. Sajnos lehet, hogy egyszer csak forrni kezd, és akkor szétesik a harisnya.

- Mondd, Kárpát! - kiáltja dühösen Saroltai -, miért van az, hogy állandóan megírod mindenhova ennek a nyomorult gázcsapnak a pillanatnyi állapotát?

- Azt mondom neked, Almási - biztatott az áldott Bükk -, hogy itt sem rosszabb, mint máshol, az esetben, ha máshol nagyon rossz.

Egy orvosnövendék, bizonyos Tulai, aki a földön aludt, de néhány letakart kötettel fejealját készített a mosdó lábánál, most kifakadt.

- Hát lesz itt csend, vagy nem? Én végre is kora hajnalban kosarat hordok a csarnoknál! Ha nem tetszik itt ennek az almási szürkének, menjen a Ritzbe vagy a Claridge-be. És pássz!

- Nem magától fogom kérdezni - felelem harciasan -, hogy hová menjek!

- Nahát jobb is... - dünnyögte és átkarolva a köteleket, mint valami kapricot, elaludt.

Mindenki röhögött az "Almási-szürkén". Bükk Iván cigarettát pödör. És már nem érzem olyan ridegnek a szobát. Kárpátnak igaza volt. Én idetartozom.

Sír Lajos tintával feketére változtatja cipőjében a spárgát, hogy távolról valóságos fűző benyomását keltse a piktúrai hatással. Zombori tanácstalanul forgatja jobb és bal felébe a gallérját, de nem tudja eldönteni, hogy melyik a kevésbé piszkos rész. Arról van szó, hogy filmfelvétel van a Pt. de Lillas-nál, és már előző délután a Boulevard Strasbourgon egy művészkávéházban átvettük azt a piros papírdarabkát, amellyel statisztálhatunk, és így közel nyolcvan frankot keresünk személyenként, ami elképesztő mennyiség.

Ki tudja az elmondottak alapján, hogy miért írtunk Sábának? Talán, mert a statisztálás jövedelme következtében vacsorázhatunk, és ez a szokatlan esemény, izgatottá tett valamennyiünket.

- Meg kell írni Sábának a légióba, hogy itt mozog valami!

- Úgy van! Szükségünk van rá!

Nem volt egészen világos, hogy mi szükség van rá, ha már így is vagy kilencen haldoklunk az éhségtől lépten-nyomon egy kis szobában. Azonban valamennyien átéreztük, hogy Sábára igenis szükségünk van. Megírtuk tehát neki is, hogy itt forr valami. Érdekes dolgokat beszélnek az új kor művészei a Dome-ban és a Rotonde-ban, és ha csak teheti, jöjjön ide, mi várjuk, és ami nekünk van, az az övé is lesz... Hát, az az övé lehetett!

Hogy ez milyen keveset jelentett akkoriban, azt nem kell, hogy külön elmondjam. De ez mámoros este volt. És mert pénzem is volt, örültem is ezen a napon, tehát ittam. Sorra jártam az előkelő éttermeket és mulatókat. Benéztem, kik vannak ott, és már imbolyogtam is tovább.

Kissé kóvályogva indultam el, töprengve, hogy merre.

És hajnalban, amikor ismét találkoztam önmagammal, a Bois de Bolugne felett valami márványerkélyen ültem, nagy társalgásban elmerülve egy úrral. Az illető éppen mondja:

- Igazán örülök, hogy meghívott magához uram, mert hajléktalanságomnál csak egy borzasztóbb, a rossz társaság. Nem lesz sok baja velem, és ha örülök is, hogy inasai vannak, perzsaszőnyegei, részvényei és csempefalú fürdőszobája, nem kívánom igénybe venni mindezt.

És meghívtam volna ezt az illetőt? Lehetséges, hogy csempefalú fürdőszobám van, csak annyira berúgtam, hogy nem tudok róla? Elhatároztam, hogy megnézem ismerősömet. Úgy-ahogy sikerült is. Előreugró fekete bajusza volt, krokodilszerű orra, szemüvege. Hajléktalanságához mérten feltűnően jól öltözött, alsókarján esernyő csüng, szinte temetőien makulátlan fekete nemezkalapja úgy helyezkedik el a feje közepén, hogy karimája mélyen lehajlik az arca felé, vízszínű, kimeredő, sárgás szemeire. Éppen mondja, hogy mélabúsan kiálló tekintete pajzsmirigyeivel függ össze, de két év előtt sérve volt, és napon sem szabad időznie. Sárga kesztyűjét időnként elsimítja ujjai felett, ha ráncot vet.

- Gyermekkoromban, tisztelt uram - mondja sóhajtva -, mindenki azt jósolta, hogy fogtechnikus leszek, mivel nagy szónok voltam. De a sors útjai kifürkészhetetlenek. Egyszer fenn, egyszer lenn. Így mégsem lettem fogtechnikus.

- Bocsánat... régen ülünk itt?

- Ön kissé becsípett ma, és figyelmeztetem, hogy az alkoholos italok élvezete káros. Egy unokafivérem elitta a földszintes házát. Ön is költekező volt. Meghívott vacsorára. Közben rosszul lettem, és így kerültünk ide. - Lemutatott az erkélyről a fákra. - Kellemes táj, habár zavar kissé, hogy amikor autóba ültetett, önnek még szakálla volt és szemüvege, amitől időközben, bizonyára az ellenségei, megfosztották. Aha! Szóval valaki egymás mellé helyezett bennünket. Ez az illető rendelkezik lakájjal, perzsaszőnyegekkel és csempével.

- És ki ez a harmadik úr itt mellettünk? - kérdeztem.

- E talpazat főbérlője a szobor. Ugyanis talpazaton vagyunk jelenleg.

- Nem mászunk le?

- Tudunk?

Mindenesetre pihentünk még kissé. Utána sikerült lemásznunk, és megindultunk a hajnalban.

- Figyelmeztetem önt - közöltem -, hogy ellenségeim szakállammal és szemüvegemmel együtt szobáimat, csempéimet és perzsáimat is eltávolították. Hetedmagammal lakom egy nyomortanyán.

- Mindegy. Nem fognak zavarni. Nekem ugyanis muszáj önnél aludnom. Nem vitás. Három napja nem aludtam, és ma valahogyan ettem. Szóval önt nem Henry Brisonnak hívják?

És miután megmondtam a nevemet, az előkelő hajléktalan úr átnyújtott egy kartonlapot. Elegáns kis kártya volt:

- Jöjjön most előbb oda!

Egy rácsos kapu elé értünk. Nagyon régimódi, finom barokk stílusban épített úriház látszott a dús park mögött. Vanek úr kulcsot húzott elő a zsebéből, és kizárta a rácsos kaput.

- Lesz szíves megvárni! Hozom a hálóingemet.

- Azt hittem, kedves Skvarek úr...

- Vanek vagyok - feleli kissé dölyfösen.

- Kedves Vanek barátom...

- Vanek úr vagyok.

- Ha reggelig nem tanít meg, hogy kell beszélni magával, itthagyom.

- Nem mondta, hogy a szállásért cserébe sérelmeket kell eltűrnöm.

- Nem is kell - feleltem, és amennyire lehet, visszafojtottam a nevetést, mivel új ismerősöm méltóságteljessége és polgári önérzete a komikum ellenállhatatlan erejével hatott. - De nem értem, hogy ön most bemegy a hálóingéért a házba, holott azt hittem, nincs lakása.

- Lakásom nincs - felelte előkelően -, de hálóingem van. Borotvakészletem és bizonyos fokig gardróbom is van. Egy úr nemcsak a pokolban, hanem hajléktalanul is úr.

- Ne vegye rossz néven, szívesen látom önt a népgyűlésszerűen zsúfolt baráti társaságból álló albérletünkben, barátaim között, de miért nem tűrhetik meg ott, ahol a holmijai vannak.

- Lakik már valaki azon a helyen, amely amúgy is kényelmetlen.

- Tisztelt uram - figyelmeztettem kissé aggódva -, mégis úgy látszik, illúziói vannak albérletünk felől, ahová szerénységem meghívta. Annál kényelmetlenebb hely csak a fakíroknál létezik, és kizárólag mutatványaik közben, midőn szögekkel kivert derékaljon hálnak.

- Még mindig jobb. Hát várjon, fiatalember! Vagy ahogy mondják: juventus ventus! Türelem rózsát terem!

Egyedül maradtam a kapu előtt. A csendes ház egyik földszinti ablakán most kigyúlt egy másodpercre a villany. Aztán sötét lett. Majd egy másik szobában gyúlt ki a villany, mintha járkálna valaki a szobákon keresztül.

Végül az emeleten lett világos egy másodpercre, majd ott is elsötétedett. Egy távoli kocsmából citeraszó hallatszott, nagyon halkan, talán csak addig, amíg az ajtót kinyitotta valaki. Most léptek csikorogtak a kerti úton, és megjelent Vanek úr, akit végül szemtől szembe láthattam az utcalámpa fényében. Igen zilált volt, de még így is meglátszott, hogy sokat ad a külsejére, és mostani állapota csupán a mulatozó nyárspolgár pillanatnyi hanyagsága, melyért másnap bizonyára megrója önmagát. Ezt bizonyította a karjára vetett esernyő, mely rendesen bele volt szorítva huzatjába. Jobb kezében most kis táska is volt. Ismét bezárta a kaput, és csatlakozott hozzám.

- Mehetünk, fiatalúr.

Mire a néptelen Concorde-ra értünk, már reggel volt.

- Mondja, Vanek úr - kérdeztem, csak, épp hogy érdeklődjem -, ki lakik abban a házban, ahová bement az imént?

- Senki. Két éve lakatlan. Egy szoba kivételével az összes szoba lezárva, a kulcsok nálam letétben vannak.

Nem is tudom, miért hatott ez rám olyan kísértetiesen. Mi közöm ehhez a házhoz? Semmi. De az bizonyos, hogy nagyon furcsa egy lakatlan villában ez a szobáról szobára bolygó fény...

- Miért nem laknak most benne a tulajdonosok?

- A tulajdonos Afrikába utazott, de ő nem is lakott itt, csak az apja. Annak pedig jó oka van, hogy nem lakik itt! Meghalt. Négy év előtt főbe lőtte magát.

Nem kérdeztem többet semmit, hideg émelygés szorította össze a torkomat.

Szótlanul imbolyogtunk hazafelé. Nem kérdeztem kísérőmet a furcsa fényről. Tud róla és titkolja, avagy tájékozatlan? Később már én is tudtam, hogy Vanek úr semmit sem tud, és a világot egy ártalmatlan, kedélyes bolygónak képzeli.

Így történt, hogy hajnalban megjelentem a lakásban, és mellettem bezuhant Vanek úr.

Vanek úr, aki már éjjel némi rosszallással látta, hogy nincs gardróbszekrény a ruhájának, meglepődött, hogy itt nem pucolnak cipőt, és annyira ideges volt, hogy megevett egy fél palacsintát valahonnan. Az asztalon nem akart aludni, ezt a legerélyesebben kikérte magának. Szerencsére az egyik ágyban még volt hely, mivel itt csak hárman aludtak, tehát befeküdt Ribári mellé, aki felmordult.

- Na!

- Bocsánat, nevem Vanek B. Eduard.

- Örvendek! - mondta dühösen, és Sír Lajost Bükk Ivánhoz sajtolva továbbaludt. Még ennyit hallottam Vanek úr éjszakai szerepléséből.

- Maguk nagyon ideges emberek. Ez a neuraszténiától lehet. Volt egy nagybácsim, az abba halt meg, hogy zsábája lett. Sírba vitte a sok kiadás. Ja! Manapság villanyoztatni... jó éjszakát.

- Ki ez a marha? - kérdezte egy bágyadt hang, mire Vanek úr már hortyogásával válaszolt.

Vanek úr lassan nélkülözhetetlen lett. Senki sem tudta, hogy miben és miért, de az volt. És tiszteletet parancsolt a személye, amely metszően utasított vissza minden bizalmaskodást. Reggel derekára kötötte a hálóingét, és roppant mosdásával valamilyen rejtélyes módon mindent lefröcskölt, még a szekrény tetején lévő holmikat is. Azután olyan hangon gargarizált, hogy a szomszéd közlekedési alkalmazott mindig úgy említette: "az az operaénekes úr".

Mikor a mosdással elkészült, levetette és összegöngyölte hajlekötőjét, és teljes két percig bajuszkeféjével időzött a tükör megmaradt szilánkjai előtt, azután a lepedő alól elővette nadrágját, amely miatt hálótársaival sűrű nézeteltérése volt, mivel ezek illetményt követelnek, hogy álmukban is dolgoztatja őket a nadrágvasalás folytán.

Vanek úr mindenhez hozzászólt, igen megfontoltan, általában figyelmeztetően, mint aki előre látja, hogy elhamarkodjuk a dolgot, ilyenkor felemelte kezét, hátrahúzta a vállához, és komor ráncok képződtek orrtövében.

- Maguk még nagyon tapasztalatlanok.

A művészet komoly dolog, de szerintem mellékfoglalkozás. Nem járja, hogy a színészek délig alszanak, és úgy hallottam egyes íróktól, hogy többször is megnősülnek. Rossz szokás, és a maguk viselkedése ilyesmire enged következtetni.

Az érdekes az volt, hogy Vanek urat, aki bizonyos fensőbbséggel élt közöttünk, mégis tisztelni kellett. Hogy miből öltözködik, rejtély volt. Sohasem beszélt magánügyeiről, tudtuk róla, hogy házfelügyelő, és naponta felkeresi hivatalát, láttuk is bemenni a Bl. St. Honoré 27. számú házába, mert ha lakását el is vesztette időközben, állása megmaradt. Erről azonban sohasem beszélt velünk. Ha nem volt pénzünk, napokig nem evett, de kétes tisztaságú vagy gyűrött ingben nem látta senki. Egyszer két napig betegen feküdt, mert elveszítette esernyőjének huzatát.

Minden este menetrendszerű pontossággal zajlott Vanek úr lefekvés előtti szertartása.

Elsősorban letette a kabátját. Azután háta mögé dobta a nadrágtartó szárait, leült az ágy szélére, ásított, meghúzta a cipőzsinórját, majd így szólt:

- Nézd csak! Szinte elfelejtettem!

És felhúzta az óráját. Utána a füléhez tette, onnan az ágyhoz készített székre és bólintott. Az óra mellé elhelyezte zsebkendőjét, csavarirónját és egyéb tárgyait.

Most felállt, és folytatta a vetkőzést. Levetett ruhadarabjaival is ugyanúgy tett nap mint nap. Kabátját, mellényét a szék támlájára borította. Nadrágjának összeillesztette alsó felhajtását, állcsontjával mellkasára szorította, hatujjal kétoldalt összecsíptette közepén a négy vasalást, azután felemelte az állát, amitől a ruhadarab kétrét zuhant.

Azt is a támlára helyezte.

Ekkor - szintén menetrendszerű pontossággal - kihullott Vanek úr egyik kézelőgombja, vetkőzésének első számú közellensége, és gúnyos gördüléssel az ágy alá távozott.

Vanek úr búsan megfogta az üres gomblyukakat, feje félkörben fel és alá cirkált a padló felett, majd ezt mondta:

- No, most jól nézek ki...

És körülbelül negyedórára elkallódott az ágyak alatt, amíg végre meglett a gomb. Most Vanek úr befeküdt a dunyha alá, jól elhelyezkedett, lehunyta a szemét, azután nyomban kiszállt az ágyból, és a következő megjegyzést tette.

- Ez a bajuszkötő a sírba visz...

Feltette a bajuszkötőt, ami egyben fültágító is volt, mivel két oldalt a zsinórja Vanek úr fülét negyvenöt fokos síkban feszítette a töve iránt merőlegesen.

Most azután lefeküdt végre, visszavonhatatlanul, karjaival megveregette a dunyhát, kétszer csámcsogott is, és mert nézete szerint minden tökéletes rendben volt végre, e szókkal fejezte be misztikus szertartását:

- Nna!... és most tegyük el magunkat holnapra!

Egy este azután váratlanul megjelent közöttünk egy rendkívül szép, fiatal hölggyel, aki kosztümöt hordott, lovaglócsizmát, diáksapkát és kutyakorbácsot. Karonfogva vezette Vanek úr, mint valami vőfély.

- Miután kiismertem magukat, és nagyjában tisztességes egyéneknek látszanak, mert az ember ne adjon manapság rögtön a látszatra, bemutatom önöknek a háznak, melyben felügyelő vagyok, egyetlen lakóját, Nedda Harloffot, ki orvosnövendék és sajnos hisztérikus. Ez az éjszakai tanulástól jön.

Esténként már várt ránk Macskaláb című törzsvendéglőnk, ahol hazamenetel előtt váltakozó anyagi helyzetünkhöz képest egyesek közülünk köretet vagy sört szoktak fogyasztani.

Ezen az estén velünk jött Nedda is!

Valamennyien bemutatkoztunk, és természetesen beleszerettünk. De ezt nem lehetett közölni vele. Nyomban látszott, hogy krakéler hajlandóságok szunnyadoznak benne, és a kutyakorbácsot nem csak nőies hiúságból, mint díszt hordja magával. Párizsban ez a műszer bizonyos jelentőséget kap egy hölgy kezében. Különösen, ha suhogtatja, mihelyt valaki szépen ránéz.

Különben elszánt, harcias, bűbájos szabadgondolkozó volt, különösen ha komor ráncokat vont a homlokára, és nagyképű kijelentéseket tett. És sűrűn tett ilyeneket.

Úgy látszott, hogy nem volt társasága, és most végre elszánta magát, hogy mégiscsak felveszi a társas érintkezést emberekkel. Már ezen az első estén szinte Vanek jogait sértő módon elnökölt közöttünk.

- Maguk - mondta - szentimentálisan érzékenyek, és dühösek az emberiségre, mivel nem veszik tekintetbe hiúságukat. Holott ez egy harctér.

- Mennyire igaz - bólogatott Vanek úr, aki időnként megszólalt, holott sohasem hallotta, amit beszélünk, de leplezni akarta ezt, tehát ha felriadt a merengésből, tagadott vagy állított valamit, ivott a söréből vagy másnak a söréből, és tovább merengett a pajzsmirigyeinek jellemző mélabújával tekintetében.

- Mademoiselle író?

- Nem vagyok mademoiselle, hanem Nedda, és nem vagyok író, csak írok.

Kárpát Renét annyira felvillanyozta a nő jelenléte, hogy felugrott, és azt ajánlotta: rendezzünk szerzői estet.

- Nem érdekel senkit! - Ezt Zombori Schalk Rudolf mondta, aki szintén beleszeretett Neddába, tehát rossznéven vette a Valpurgis éj című balett szerzőjének kezdeményezését. - Rendezzetek ötórai teát, vagy Miss Európa választást, az talán érdekel valakit.

Kárpát René kérte, hogy ne haragudjon, amiért tömören lónak fogja nevezni, de az elmondottak tökéletesen kimerítik e bús igavonóból képzett melléknévnek, a lóságnak ismertetőit.

- Mert hová jutnánk, ha művészek a divat és a különb anyagi lehetőség miatt, állandóan korunk felszínén mozognának.

- Ez nagyon helyes megállapítás - bólintott Vanek úr.

- Tekintsenek engem úgy, mint művésztársukat, aki szintén küzd Párizsban, tanul és ír, és ha azt akarják, hogy eljárjak ide, fogadják meg, hogy egyikük sem lesz szerelmes belém.

Ezt valamennyien ünnepélyesen megfogadtuk. Nyugodtan tehettük, ugyanis ekkor már - mint említettem - valamennyien szerelmesek voltunk, viszont a hölgy jövő időben vette ki a fogadalmunkat.

Ekkor azonban váratlan dolog történt! Hirtelen kicsapódott az ajtó, és egy hatalmas, csontos állú, jóképű fiatalember lépett be, akit társaságunk kirobbanó, meglepett lelkesedéssel üdvözölt:

- Sába! Itt a Sába!

A viszontlátás boldog percei voltak ezek. Általános ölelés, hátveregetés és kartapogatás következett.

- Sába István. Nagyon tehetséges színművész. Nemrég a Szahara Színpadon egy rémdrámában az egyik legionárius közlegényt alakította - mutatta be barátunkat Saroltai Rezső, a kitűnő színművész.

- Én is voltam a légióban - szólt Vanek úr. - Ez egy jó hely. Nem is értem, miért szöknek sokan onnan el. Nekem nagyon jó dolgom volt, leszámítva egy Mehár nevű törököt, akinek egyszer azt mondtam: "szép idő van ma", és attól fogva minden étkezés után felrázott és megpofozott, mintha kanalas orvosság lennék. De úgy különben kellemes, gyakorlatozni alig kell, harc sosincs, csak az a kínos, ha az ember megszökik, és egy művésznő szekrényébe bújik el, mert ezek énekelnek.

Valahogy egyszerre feszült lett a hangulat. Sába nem beszélhetett arról, hogy honnan jött. Nedda idegesen mozgolódott, és Kárpát René a noteszben kottafejeket írt, bizonyára a jelenlévő medikáról egy titkos kompozíciót, amit a kutyakorbács következtében nem lehetett közölni.

- Fizetni!

Elkísértük Neddát. Mikor elbúcsúzott tőlünk, megígérte, hogy máskor is eljön, mert jól érezte magát. Sába csodálkozott, amikor Vanek úr elővette a kapukulcsot, kizárt, köszönt a lánynak, azután velünk jött tovább.

- Vanek úr itt a házmester, aki lakását elvesztette, de állását nem - közöltük a Szaharából érkezett fiatalemberrel, akinek ez szemmel láthatólag sok volt egy estére.

- Azonfelül - mondta Vanek úr -, közölnöm kell önökkel, hogy amatőr házmester vagyok.

- Kedvtelésből űzi?

- Akkor bolond lennék, és nem amatőr. Amatőr szerintem annyit jelent, hogy egy házmester előre megkapja az évi fizetését, eljátssza ruletten, de tudja, hogy mi a becsület, és továbbra is használja ezt a címet, amely itt tiszteletbelivé vált, mint egy konzulátus.

- A definíció - szólt elgondolkodva az örökké flegmatikus Nagy Mogul - kissé pongyola. De ha meggondoljuk, hogy éjszaka van, és a házmestereknél ez a viselet nem ritkaság, úgy belenyugodhatunk.

- Ön szakképzett ember, - bólintott Vanek úr, és pedánsan alsókarjára tette esernyőjét. Sába bevallotta, hogy az afrikai katonáskodás alatt rájött, hogy semmitől sem fél, itt azonban úgy érezte, hogy tévedett, mivel félt tőlünk e társalgás közben. Amikor megpillantotta "főhadiszállás" nevű albérletünket, kissé meghökkent.

- Almási! Te azt állítottad, hogy itt forr valami! Hogy itt van még lehetőség!

Hallgattam. Sír Lajos felelt helyettem:

- Mit akarsz? Ha nem is forr valami, a fejünk az fő egész nap, és bőven van rá lehetőség, hogy ne táplálkozzunk.

Most már Sába, különösen miután Vanek úr elaludt, jobban feloldódott, és mesélte hihetetlennek tűnő élményeit.

Csodáltuk Sábát. Éreztük, hogy férfi lett! Hogy valamivel erősebb, szomorúbb, okosabb, hogy valamiben fölöttünk áll, tatárszemével, bronz színű arcával, szűkszavú nyugalmával.

Mit tesz a légió az emberekkel? Bükk Iván vagy én, vajon hogy állnánk most itt, Sába helyében?

Csillogó szemekkel hallgattuk! Micsoda élmények! Veszélyek! Kalandok! Szahara... szökés... Nincs víz!

- Van valami terved? - kérdezte Ribári, aki az ágyból hallgatta Sába elbeszéléseit.

- Szeretnék megélni valamiből - mondta Sába csendesen.

- Nézd, itt nem megy egyszerre a siker. Jól meg kell ragadni, amihez hozzákezdel...

- Ti mit csináltok? - kérdezte hirtelen.

Mivel Tulai már aludt, senki sem tudott válaszolni. Az, hogy a Rotonde-ba és a Dome-ba járunk, sokszor csak úgy átmenőben, ezt nem nevezhettük valaminek, amihez hozzáfogtunk.

- Én például - kiáltott most harciasan Bükk - máris tudok valamit, ami egyedül Sábának jelenti a sikert, Párizst és mindent. Te megírod élményeidet a Szaharáról. Almási könyvet csinál belőle.

- Az élményeket már leírtam - mondta Sába. - Itt vannak ebben a piros füzetben - és átnyújtott nekem egy vaskos piros füzetet, amelyről lekaparta a kincstári jelzést. Ilyen pedáns volt. Feljegyzései nem hivatalosak, tehát levakarta.

Közösen elhatároztuk, hogy folytatásos regény formájában - mert ezt most keresik Párizsban - feldolgozom az élményeket, és rövidesen valamennyien meggazdagodunk belőle.

Elmeséltem Sábának Annával való találkozásomat.

- Mikor utazott el Anna? - kérdezte Sába hirtelen, és látszólag közömbösen, de valamiért tűzvörös lett.

- Talán két héttel ezelőtt - válaszoltam. - Bolondul szeret az a nő. Istenem, ha engem valaha úgy szeretne egy asszony, hogy hajlandó lenne otthagyni a karrierjét, az ünneplést, és eljönne velem a szegénységbe, amiről épp olyan nyugodtan írnak a regényekben, mint a Szahara borzalmairól. Pedig az életben még sohasem hallottam világhírű színésznőt, aki ilyet tett volna.

- Azt hiszed, hogy komolyan otthagyna mindent értem? - kérdezte Sába.

- Utánad szaladna a világ végére.

- Lehet... - mondta vállát vonva. - De ha én nem tudok utána szaladni az érvényesülés útján, akkor mégsem... Nem lehet az, hogy az ember mindig alázattal és bűntudattal nézzen egy asszonyra. Hogy mit hagyott ott érte... Ha volt szíve elszerződni mellőlem...

- Ha rábeszélted!

- Te mit csináltál volna?

Hallgattam. Természetes, hogy az ember rábeszéli, és menjen, ha akar. És akarjon, ha mehet. De ne tudjon menni, akkor sem, ha akar, különben kell a kutyának az egész...

- Fiúk - szólt hirtelen Sába -, nekem még egy sürgős elintéznivalóm van, ami néhány napot igénybe vesz, aztán jövök közétek. Ne nagyon emlegessétek, hogy találkoztunk, mert az is lehet, hogy egyesek kutatnak majd utánam.

Sába ezután eltűnt a szemem elől, és már csak igen különös körülmények között találkoztam újra vele.

Nedda pedig valóban sűrűn eljárt közénk, és én egyre jobban beleszerettem. Már izgatottan vártam, mikor jelenik meg újra közöttünk. Egyik este nagyon idegesen érkezett. Mialatt beszélgetett, többször is rám nézett zavartan. Talán érzi, hogy tudok valamit, vagy talán feltűnik, mert úgy látszik, jó megfigyelő, hogy egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem.

- Ha nem csalódom - szólt hozzám -, maga kolléga?

- Úgy van - felelte Bükk Iván -, szintén kollégája, akárcsak mi. Neki sincs egy vasa sem.

- Hol szokott szórakozni Párizsban? - kérdeztem.

- Nem szoktam szórakozni - mondta és ajkbiggyesztve vállat vont. Azután horpadt pléhdobozból egy cigarettát vett elő, odaütögette a fedélhez és rágyújtott. - Szóval leszögezhetjük, hogy ez a maguk társasága csupa elsőrangúnak minősített kezdő művészből áll?

- Úgy van - felelte Sír Lajos fél száján örök fanyar iróniáinak egyik jellegzetes mosolyával -, mégis lehet, hogy akad közöttünk egy igazi is.

- Emelem poharát! - szólt hozzám lelkesítően Vanek úr, és sajnos már emelte is, mielőtt megragadhattam volna. - Fel a fejjel, fiatal barátaim! Az élet olyan, mint az asszony: ingatag!

- Úgy van - kiáltott fel Ribári. - Vanek úr ért a filozófiához, valaha nagyon imbecillis lehetett!

- Meghiszem azt! - vállalta a megjegyzést Vanek úr azon hitben, hogy Ribári nagy tisztelője, és túlértékelte őt e megjegyzéssel.

Neddát figyeltem. Végre is lehet, hogy Ribári pimaszsága idős férfirokonával szemben sérteni fogja. De nem. Elfojtott mosoly vonaglott át a száján, és ő is ivott egy korty sört.

- És most valamennyien együtt vannak?

- Kivéve Pataki Máriát - szólt Kárpát René -, Almási Péter méltatlan menyasszonya az illető, aki jelenleg körünkből egy polgári, tehát jobb létre szenderül. De nemcsak szenderül, hanem kereskedik és táplálkozik is, amiért illően meggyászoltuk.

Kétségtelen, hogy Nedda egy futó pillantást váltott Vanek úrral. Miért? Lehet, hogy most már a felizgatott képzeletem gyanakvással reagál mindenre.

De valamennyiünket rendkívül izgalomba hozott a szenzációs esemény: nő van! Nő van közöttünk! Hátha még tudnák a rejtélyes ház, a vándorló világítás rejtélyét!

Akkoriban szerencsére izgalmas mellékkörülmények nélkül is alkalmas volt a társaság lelkileg arra, hogy kissé megőrüljön egy nőért! Nő nélkül sem volt itt sok normális ember, így azonban csupa lázas, inkább lelki élményre, mint szellemi kalandra kiéhezett tekintet tapadt Neddára.

A Boul' Mich'-nek rövidített St. Michelen álltunk, rosszkedvűen.

- Ne kísérjenek haza - mondta Nedda röviden. - Megalázó udvariaskodás.

- No de most... egyedül...

- Nem vagyok egyedül. Korbáccsal járok. Jó éjszakát.

És elsietett. Visszhangosan kopogtak léptei. Amikor a társaság befordult a sarkon, lemaradtam és... Csúf dolog, de be kell vallanom: Nedda után osontam.

Ütött-kopott utcákon át, zegzugos sikátorok között sietett. Talán egy óráig is eltartott, hogy így, egyenletes, de gyors léptekkel ment. Egyszer sem nézett hátra. Pedig hol jár!

Beileville-ben!

Ez volt hajdan Párizs hírneves apacsnegyede. És ma sem polgáriasodott el nagy mértékben.

Nem.

Szó sincs róla. Így éjfél után, amikor lezajlott az esti turistaforgalom, legkevésbé sem biztonságos ez a környék.

De Nedda megy. Határozottan, céltudatosan, kopogó léptekkel egy pincehelyiséghez. Amolyan romantikusan piszkos és félelmetes vendéglő, illetve lebuj. Harmonika nyekereg benne búsan. Most odaér! Csak az ajtót nyitja ki, és megáll a lépcső előtt.

Mit keres itt?

A szomszédos kapumélyedésben állok, amikor ismét megjelenik egy rongyos, ősz egyénnel, köpcös, züllött külsejű emberrel. A legfeltűnőbb ezen az emberen a homloka. Görbe. Mintha behorpasztották volna, olyan a formája. Elvétve egy-egy szót hallok abból, amit beszélnek.

- Ne törődjön a pénzzel... - súgja izgatottan Nedda.

- Két évet ülhetek ezért... - hallom a bizonytalan feleletet. Ez a görbe homlokú, toprongyos, püffedt jassz, olyan a lány mellett, hogy megfájdul az ember szíve. Suttognak. A férfi ezt mondja: "Miről tudom...?" És Nedda válaszának csak a töredékét hallom: "A robbanó gránát... Ez a jel...!" "Nem török így be..." hallatszik tisztán, amint a férfi suttog.

Gránát!... Betörés.

Mi ez? Merénylet? Anarchisták? Ki ez a nő?

És megy, megy, ismét messzi, hosszú útvonalakon, sietve, öntudatosan, erélyes, csizmás léptekkel. És már a Bl. de Sébastopolt rója, átcsap a Rivolira, egyre nagyobb sietséggel. Valahol a Madeleine templom környékén befordul, és megáll egy kapu előtt. Kulcsot vesz elő, kizárja a kaput, bemegy.

Tehát itt is lakik, Rue Forbin 18.

Állok, fújom a Caporal rossz szagú füstjét, és az ember úgy megérti egyszerre, hogy milyen az, amikor egy nőért valaki cserbenhagy barátot, testvért, sőt olykor még a gyermekeit is.

Lassanként elindulok hazafelé.

Most mintha roppant denevérszárny kavarná fel a levegőt, finom nesz keletkezik, és befordul a sarkon egy impozáns, csillogó, fekete túrakocsi, előkelően, szinte vattázott motorral, és odagördül a Rue Forbin 18. elé. Megáll, de járatja a motort...

Már nem is ér váratlanul, hogy Nedda kilép a kapun, és beszáll az autóba. És attól sem haltam meg, hogy káprázatos estélyi ruhában van, belépőjéről derékig lógnak a legértékesebb cobolyszőrmék.

És az elzúgó túrakocsiban ott ült mellette egy nagyon előkelő ősz férfi. És ez mindenekfelett a legborzasztóbb volt. Ha egy nő hazudik, csal, bűnöző, gyilkos, tébolyult, züllött, még nem a legrosszabb.

Hát akkor mi a legrosszabb?

Ha mást szeret! Az a legrosszabb!

Azt nem lehet kibírni. Az elviselhetetlen. Az befejezett kín, mint a halál. Nincs kiengesztelés! Mert mást szeretni nem bűn, tehát megbocsáthatatlan.