- Nos? - szólalt meg azon az elviselhetetlen, hűvös, rekedt hangon: - Talán nem kellemes a találkozás? Jobb előbb, mint később.

Bill kényszeríti magát, hogy a halott szemekbe nézzen. De nem tudja megállapítani, hogy ezek a szemek hová néznek. Két mázas gomb. Rideg és kegyetlen, lélektelen, okos tekintet.

- Itt nem lövöldözhetünk - állapította meg némi sajnálattal. - Én is a háztetőkön át menekültem, és nekem is ez az udvar tűnt fel, mint az egyetlen alkalmas búvóhely... Jöjjön, kérem, ide, a bőrök mögé, mert megláthatják az ablakon keresztül...

Zsibbadt, hideg, nehéz lábbal két lépést közelített.

De a szemét... A szemét nézte, nagy erőfeszítéssel kényszerítve magát... Szinte fájt, ahogy félnie kellett ettől a szemtől...

- Hol hagyta a feleségemet?...

Erre a szóra, hogy "feleségem", csodálatos dolog történt. Mintha egy roppant ököl arcul csapta volna, Billnek forró, sajgó vérhullám tódult a szeme felé. Ahogy ott, az ablakpárkányon, amikor elsütötte a fegyvert.

- Miért nem felel... Hol van a feleségem?...

- Edith nem a maga felesége - mondta nyugodtan. - Ezt jól tudja. Egy banditával kényszerből házasságot köthet, de nem lesz a felesége...

A Lord kissé meghökkent a fiú nyugalmától. Azután elmosolyodott. És ez a mosoly lárvaszerű volt, antik bronzfigurák arckifejezésére emlékeztetett.

- Régen tudom, hogy magával harcban kell végezni. Tudtam, hogy nem győzöm le, úgy, mint a többieket, akik meg sem kísérelték, hogy védekezzenek... Jobb így! Ostoba dolog, hogy az emberek úgy állnak a pisztolyom előtt, mint a taglózásra szánt marha.

- Nyugodt lehet, öregem - felelte Bill, és már vigyorgott is, mert boldog diadalérzet fogta el -, velem küzdeni kell. Eleinte én is féltem magától, igen tisztelt gombszemű őrült. De ez megszűnt, és ha nem lennénk itt rejtekhelyen, akkor máris felszólítanám, hogy védekezzék...

- Érdekes - mondta a Lord tűnődve. - Csakugyan legyőzte a félelmét. Az első ember... Pedig, amikor megpillantott, jól láttam, hogy a kezét sem mozdítaná, ha lelőném...

Az őr léptei kopogtak. A két ember egymással szemben ült a földön, és szinte nyájasan beszélgettek. Bill még cigarettára is gyújtott, és elfedte tenyerével a parazsat.

- Igaza van, az első pillanatban még féltem... De most már van egy varázslatom; ha azt mondom magamban, hogy Edith ennek az élő hullának a felesége, akkor nyomban vidáman tudnám megölni...

Hallgattak...

- Maguk Lordok mind ilyen mumusarcúak?

A másik is rágyújtott. Nem sértette, amit Bill mondott, mert máson gondolkozott, csak fél füllel hallotta a fenegyerek szavait.

- Mi, Lordok... furcsa emberek vagyunk. A család valamennyi tagjának ijesztően alacsony a vérnyomása anélkül, hogy ezt éreznék. Nem betegek, csak szinte élettelenek. Az én vérnyomásommal maga haldokolva feküdne, és én biztos kézzel célzok, vagy ha kell, hosszú utat teszek meg nyargalva. Fogja meg a kezem.

Kissé tétovázott, de azután megfogta!

Ijesztő volt a hűvös érintés. De Bill arra gondolt, hogy ez a kéz valaha megérinthetné Edith derekát, és máris nyugodt volt, és vidáman mondta.

- Ahá! Ez hát a Lord titka: jégbe hűtött idegrendszerrel jár...

- Azt hiszem - mondta a Lord -, hogy most már nem szökik tovább előlem... Így abban a lelkiállapotban van, hogy találkát adhatok magának a Rio-Cocos mocsarainál a Chenney indiánok földjén. Bizonyára úgyis arra készült.

- Örömmel elmegyek. Legfőbb ideje, hogy befejezzük az ügyet.

- Ez az én véleményem is...

- De előbb innen kell kijutni...

- Gyerekjáték...

- Igaza van...

Kitűnően megértették egymást. Később két vadászjött az udvarra. Behajtottak egy kocsit. Éjszaka volt. Egymás után feldobták a szőrmekötegeket az udvar földjéről, és máris a raktár előtt álltak.

- Hajnalra Pomacban lehetünk - mondta az egyik.

- Ha sietünk.

Bill felállt. A Lord is elindult, és odasúgta:

- Maga a jobboldalit.

Azután gyorsan kiléptek az udvarra...

- Bocsánat... - szólt halkan Bill.

A jobboldalon álló vadász csodálkozva megfordult, de valaki torkon ragadta, hogy elnémult, és suhanva egy ököl érkezett a magasból... Könnyedén csapott az állára, és a vadász elájult...

Mire Bill megfordult, már a másik is ott hevert.

- Szép munka volt - jegyezte meg Bill. - Hang nélkül, érzéstelenítéssel... gyorsan.

Ott álltak egymással szemben a néma udvaron. A két ellenfél. Az asszonyra gondoltak. A torkukban remegett a küzdelem ősi vágya...

- Azt hiszem... - mondta a Lord -, ha nincs is fegyverünk... Megkísérelhetnénk puszta kézzel...

A tíz ujja közben ösztönösen karommá görbült...

- Ez nem rossz - bólintott Bill.

- Előbb intézzük el ezt a két embert.

- Helyes.

Pillanatok alatt megkötözve hevert a két vadász, betömött szájjal.

- Nem bokszolni... az zajt csinál.

- Hát? - kérdezte Bill.

- Amelyik erősebb, az megfojtja a másikat.

- Hogy érti ezt?

- Délen ismert módja a párbajnak. Megfogjuk egymás torkát, és szorítjuk. Az egyikünknek előbb lesz erőtlen a karja, enged a szorítása, és a másik... győz.

- Értem. Mehet.

Felálltak egymással szemben.

- Maga forduljon kissé jobbra - mondta Bill. - Bal kézzel fogom meg, és kereszteznénk egymást.

- Balkezes?

- Nem. De a jobb karomat megharapta egy farkaskutya.

Álltak.

- Akkor elhalasztjuk - suttogta a Lord. - Nem indulok előnnyel.

- Ahogy gondolja.

- Tehát a Rio-Cocosnál.

- Úgy van...

...A hold lenyugodott, és a kapuőr csak futólag vetté tudomásul, hogy a kocsi gyorsan elindul az udvarról, végigtrappol az utcán, és két sötét alak ül rajta; egyik a bakon, a másik a szőrmehalmokon végigdőlve.

Bezárta a kaput.

A kocsma előtt Bill és Lord leszálltak a kocsiról, és gyorsan felpattantak egy-egy várakozó lóra. Itt egyik sem lőhetett, mert minden perc, amit észrevétlenül maradtak, egy eséllyel több a meneküléshez.

Egy pillanatig összenéztek.

- A Rio-Cocos deltájánál - suttogta a Lord...

- Ott leszek...

Ellenkező irányban elvágtatnak...