Harminchetedik fejezet

A csúcsról vékony sugarú forrás zuhant a hegy aljáig. Mellette, egy szegényes koronájú fa és néhány félig kiszáradt bokor mögött volt a barlang. Kis nyílása volt, de beljebb meglepően tágult, boltozatossá emelkedett, és ami a legfontosabb volt: az oldalán egy barna, régi beomlás kis hasadékán keresztül átjárta a levegő, tehát tüzet is lehetett gyújtani benne.

- Régi tanyám. Egyszer a foresti aranyásók valami csekélységért meg akartak lincselni, és egy teljes hónapig itt laktam. Nézze... még itt a lámpám... Ez a fekhely, ez a tűzhely, és ott a gardróbszekrény...

A "gardróbszekrény" egy kétágú hosszú léc volt. A fekhely száraz levél és pokróc, a lámpa egy jókora csésze, tele faggyúval, a közepében rongydarab, kanócnak. A tűzhely két hatalmas sziklából állt, amelyek a lángokat a nyílás felé irányították. Néhány lapos kő kitűnő ülőhelynek bizonyult, különösen pokróccal betakarva. A lovakat a barlang mellett, egy kiszögellő szikla alatt megkötötte. Itt némi szegényes legelnivaló is akadt.

Edith egy kőkoloncra ült a szakadék felett. Az ember azt hihette volna, hogy eldől a fáradtságtól. De úgy látszik, természetétől fogva erős nő volt, és aránylag hamar hozzáedződött ehhez a kemény élethez. Vagy más idegesség vibrált benne, és ellensúlyozta a kimerültséget?

Bill távolabb megállt. Zavartan helyezte egyik lábáról a másikra a testsúlyát. "Miért orrol rám?..." gondolta keserűen.

- Nem mer mellém ülni? Vagy nem akar? - kérdezte Edith hirtelen élesen. Még be sem fejezte a mondatot, és Bill már ott volt mellette. Egy ideig csendben ültek.

- Mit gondol? Elérjük Mexikót?

- Egész biztos! Higgye el. Két hét múlva biztonságban lesz.

- És maga?

- Igen. Mit fog maga csinálni. Visszajön talán ide?

- Miért ne?... Nézze... nézze, milyen gyönyörű!

A völgyre mutatott, ahol a fehéres homályban a nedves föld párája terjengett félmagasan. Az augusztusi dér sápadt csipkéi fehérlettek mindenfelé. A vad, elhagyatott vidék komor békéje fenséges hangulattal feküdt a mélyben. Csak egy lappangva ügető róka zavarta meg a félelmetes mozdulatlanságot.

Edith megfogta a kezét, és szomorúan nézett rá:

- Ígérje meg, hogy ezentúl mindig igazat mond nekem. Ezt nagyon szeretném.

Bill nagy zavarban volt. Csavargatta a nyakát.

- Kérem... Nem bánom, de figyelmeztetem, hogy az igazmondást lehetőleg mellőzzük, mert sohasem lehet tudni, mi jön ki belőle...

- Mégis... Ha, ha nemcsak azért tette értem mindezt... mert maga Texas Bill, a fenegyerek, hanem egy kicsit... talán azért is, mert... rokonszenvesnek talált, akkor most... mindenre...őszintén felel, és az igazat mondja... Jó?

- Nem jó, de mit csináljak - mondta Bill, és sóhajtott. - Kérdezzen.

- Ki maga?

- Én?... Hát az úgy volt... Komolyan... nem lehet semmit hazudni?

- Nem. Ma nem.

- Hát... ha tudni akarja... Én egy beteg asszony kedvéért jöttem a Nyugatra, és soha többé nem tudtam elszakadni innen.

Edith egy keserű gombócot nyelt le a torkából.

- És... ki volt az...az asszony...

Bill valahová a távolba nézett, nagyon szomorúan.

- Az anyám... Beteg lett, és Nyugatra kellett hozni... Nem volt, aki elkísérje... Az apám ügyész New Yorkban, nem jöhetett el... Én diák voltam... Ennek öt éve... Idejöttem az anyámmal, és szegény... Szóval miután egyedül maradtam, nem akartam többé hazamenni a városba... Az apám ragaszkodott ehhez. Azt hitte, ha nem küld pénzt, akkor kénytelen leszek rá... De nem így történt... Az elhagyott fiút örökbe fogadta az országút...

- Az apja bizonyára bánkódik... Vagy vannak testvérei?...

- Nem... egyetlen gyerek vagyok... Szegény öreg... Meg kell látogatnom egyszer, és lehet, hogy ha...

Elhallgatott. Edith megértette. "Ha életben maradok" ezt akarta mondani.

- És most... megyek.

- Várjon...

Egymással szemben álltak.

- Akar mondani... valamit... Bill?...

- Én?... - egy cigarettát dörzsölgetett az ujjai között... - Mit mondhatnék én?... Egy nőnek... Akiért hát... ahogy mondta, egyet s mást tettem... aki nekem kiszolgáltatottan... Szóval olyasmi lenne, mintha... azért... pedig nem azért... annak dacára, hogy... - elakadt.

Edith kezdte érteni a dolgot. Megfogta két ujjal Bill állát, és felemelte a fiú fejét.

- A szemembe nézzen!

- Mi?... - kérdezte zavartan.

- Maga úgy viselkedett velem, mintha a leánya vagy az unokaöccse lennék. Észre sem vett, ha nem kellett a tűzbe rohanni értem, és egy gyengéd, kedveskedő szót sem szólt, csak tréfált és nyájaskodott, mint egy pajtással... Őszinte volt ez?...

Bill most már a szájába tette a cigarettát, de elfelejtette meggyújtani... Ismét morzsolgatni kezdte...

- Nézze... Azt mondják, hogy az emberevő kannibál tiszteli a sátrába tévedt idegent, és nem eszi meg... Én sem vagyok rosszabb az emberevőnél... Hogy egy asszonyt... akinek nincs senkije rajtam kívül... Szóval, mit mondjak egy asszonynak, aki véletlenül az én segítségemre szorult?...

- Mit mondott volna ha nincs így?

- De így van...

- De vegye úgy, hogy... nem.

- Mi?... - Bill mély lélegzetet vett, és tágra nyílt szemmel nézte Edithet. Egészen eléje állt, megfogta a két vállánál... - Becsületszavamra... Az ember ideges lesz... Komolyan azt hiszi... hogy rosszabb legyek... a kannibálnál?... - és úgy megszorította véletlenül a nő karját, hogy ez halkan felkiáltott.

- Jól kezdi. Eddig hozzám sem nyúlt, most meg összetöri a csontomat.

- Bocsánat... - ijedten elengedte...

- Azért nem kell hátrálni... Ne féljen, kannibál úr, nem eszem meg.

- Jó! Hát ha csúfol, tessék - kiáltotta szinte fuldokolva, és a szeme olyan forró nedves fénnyel ragyogott, mintha részeg lenne. - Tudja meg, hogy szeretem! Már akkor szerettem, amikor belépett Bulkin vendéglőjének az ajtaján, és azóta egyre jobban szeretem, de nem mertem észrevétetni, mert féltem, hogy elriasztom... Na! Most már tudja!... Kint van - tette hozzá megkönnyebbülten.

- Ezt... ezt igazán rosszul... tette... - suttogta Edith. - Ó, maga gyerek, maga szörnyű... hiú, makacs, buta... kamasz...

Többet azután nem is beszéltek. Bill átkarolta Edithet, és a nő odahajtotta hozzá a fejét... A völgy párái eloszlottak az ébredő nap szétterülő, langyos sugaraitól, és a dermedt növényzetről lassú, nagy cseppekben lehullott a dér...

Itt is, ott is megszólaltak a madarak...


<< Rejtő Jenő: Texas Bill, a fenegyerek >>