Harminchatodik fejezet
Két órája ült Edith egy helyben, és várt. Végre a sűrű felől jött Texas Bill. Kissé sáros és tépett volt, de vidáman nevetett és cigarettázott.
- Jó estét, kisasszony, ezt nevezem véletlennek... Hol jár erre?
Edith megkönnyebbülten sóhajtott.
- Azt hitte, hogy a jó öreg Bill papa elveszett?... Szó sincs róla. Tessék, itt van ennivaló, és a folyóból megtöltöttem a kulacsokat... Nincs semmi baj...
Leült a leány mellé, kenyeret és füstölt húst rakott ki.
- Parancsoljon, a vacsora készen áll, nem valami változatos, de jó és tápláló.
- Honnan hozta?
- Itt, a pusztánál lakik egy volt tiszttársa az apámnak, attól kértem. Kedélyes öregúr, borral is kínált, és gramofonoztunk, azért késtem...
- Istenem... hogy valaki soha egy komoly szót ne beszéljen... A városban volt?
- Nem. Az kissé messze van még. Holnap talán oda is elnézek. A Denver Hill-i vegyeskereskedő fogadott fia egy nagybátyámnak, és régen levelezünk...
Edith mohón evett. Alaposan kipótolták, amit napközben elmulasztottak. Közben Edith elmondta a rablók érkezését és elvágtatását. Amikor befejezték a vacsorát, Bill elővett egy csomagot a nyeregtáskából.
- Ebben pólya van. Be kell kötni a karomat... Apám volt tiszttársának van egy csacsi kis pincsije, és megkapott...
- Mutassa!... Maga... szörnyű fráter... - kiáltotta Edith ijedten.
Bill karján egy roppant fogazat mély, marcangolt nyoma látszott. Ugyanis a "kis csacsi pincsi" egy kétméteres, félvad farkaskutya volt.
Volt. Mert pillanatnyilag hosszú nyelvvel, megfojtva hevert a farm udvarán, ahogy Bill a sarokba dobta. De holta előtt a kutya alaposan ellátta az éjszakai vendég karját...
- Istenem... és csak most mutatja... Hátha veszett volt...
- Igaza van. Veszett voltam. Úgy kaptam el a torkát, hogy nyomban vége lett. Szegény. De hát minek avatkozik bele az emberek dolgába?
Mialatt a leány ügyes kézzel bekötözte, számot vetettek a helyzettel.
- Szóval a Lord a városban keres, és a bandát a Chenneyek földjére küldte... Kitalálta Cashel tervét... Hm... Ezek szerint mégiscsak a Kis Medve-hágóhoz megyünk a Holdkőről. Talán nem esik le addig a hegyekben a hó, és ha igen, hát... Meg kell kísérelni, hogy átjussunk. A Lord, ha megbizonyosodott arról, hogy nem vagyunk Denver Hillben, követi a csapatot, és akkor én beszélek a városban a vegyeskereskedővel, akiről már említettem, hogy anyai ágon az unokahúgom vőlegénye...
- Felismerik!
- Majd kitalálok valamit... Nincs baj... Látja, hogy ma is találtam egy jó barátot...
- Betört... valahová! - mondta keserűen Edith.
- Szamárság. Ha bezörgetek erre a farmra, háromszor ennyi élelmet kapok. De most törvényen kívül állok, bárki lepuffanthat... Köszönöm...Csak kösse át jó szorosan... szóval az a helyzet, hogy elhoztam valamit abból, amit úgyis ideadtak volna... Csak éppenhogy nem hagytam lelőni magamat, és ez végre is nem tiszteletlenség a háziakkal szemben...
- Mindez miattam...
- Ugyan, kérem! Igazán csak hálás lehetek az elsőrangú kalandért... Miért bántja szegény lovagját... Istenem... csak nem sértettem meg... akaratomon kívül?
- Nem... semmi...
- Reggelre elérhetjük a Holdkövet, ott van az a barlang, ahol biztonságban leszünk. Akar előbb pihenni, vagy induljunk?
- Indulhatunk...
"Valamiért dühös rám" - gondolta Bill. "Csak tudnám, hogy miért?...
A leány legszívesebben sírt volna dühében.
- Mondja - kérdezte hirtelen -, mit csinál maga olyankor, ha nem csavarog?
- Pihenek kevéskét egy kilométerkövön... Esetleg alszom valahol, ha nem veszik észre...
- Nem így értettem...! Csak van valahol egy hely, ahol várják?...
- Kansas Cityben nagyon várnak. De oda nem megyek...
- Ki...várja...
- Egy rendőrkapitány. Megvertem tavaly a polgármester öccsét. Azóta ez az ember nagyothall, és folyton mosolyog, mert büszke a sok aranyfogára.
- Hagyja ezt az ostoba viccelődést. Csak van valahol, valaki... egy nő?
- Tessék?
Edith nyugodtan és gyorsan mondta:
- Valaki, akit szeret, mondjuk, a menyasszonya?
- Menyasszony... - gondolkozott. - Nem. Igazán nem volt... Legalábbis nem emlékszem...
- Ne vegye rossz néven, hogy a magánügyei felől kérdezem...
- De kérem! Ilyen jó barátok között...
- Ne nevezzen a barátjának! - kiáltotta indulatosan. - Talán hasonlítok a Vad Tülökre, vagy úgy nézek ki, mint Buldog apó?
- Nem... Ezt igazán nem állítanám nyugodt lelkiismerettel...
"Mi a csoda ment ennyire a májára? Mert hogy dühös valamiért, az biztos. De miért?" töprengett Bill.
Megakadt a beszélgetés. Mezőkön, gödrös agyagföldeken át lovagoltak az egyre határozottabb körvonalakkal kibontakozó Holdkő felé.
Azután látták, amint a fehér színű, kopár mészkőhegy fényszórószerűen, izzó holdfényes lejtőjén, apró lovasok kapaszkodnak fel, és sebes vágtatással eltűnnek a hegyoldal egy bevágásában.
- Ott vannak!... - Mutatta a leánynak. - Ezek a banditák, akik a Rio-Cocoshoz igyekeznek.
- De a Lord...
- Ő reggel követi a csapatot, mi meg Nyugat fele levágunk a Holdkő másik lejtőjén, a hegyek felé...
Két órakor lenyugodott a hold, és az üldözöttek elérték a fehér hegyet.
<< | Rejtő Jenő: Texas Bill, a fenegyerek | >> |