A lány valami olyan ujjongó örömet érzett, hogy minden vér a fejébe tódult és szinte elállt a lélegzete.

- Csakhogy itt van...

Legszívesebben két kézzel megragadta volna Bill arcát, hogy magához szorítsa.

- Kicsit késtem, de néhány régi iskolatársammal találkoztunk - kezdte szokott vidám fecsegését. - És kugliztunk meg söröztünk, hát elment a délután.

Edith kissé szomorú lett. Azért nem kellett volna így megfeledkezni róla, vidám cimborák kedvéért. Nem vette észre, hogy Buldog összehúzott fél szemmel figyeli a fiú arcát.

- Egy lovat is kértem kölcsön, és magának is szerzünk... Tud lovagolni?

- Mexikóban nevelkedtem.

- De ebben a ruhában nehéz lesz, pedig sürgős, mert lakik egy nagynéném a városban, aki áskálódik ellenem, és szeretném, ha továbbmennénk innen.

- De hát... pihennie is kell.

- Pihentem. Délben a vendéglősnél aludtam néhány órát a kanapén. Öreg! Valami lovaglóruhát Miss Edithnek.

Buldog a szakállát vakargatva körülnézett.

- Talán... akad...

- Addig én kérek még egy lovat kölcsön...

- Hm... - dörmögte az öreg. - Tíz perc járásnyira van egy gyorskocsi-tulajdonos... Ott... könnyen kölcsönözhetsz.

- Köszönöm. Itt jobbra, a domb alatt várjanak...

Elment. Buldog gyorsan előszedte a lovaglóholmit, és odadobta a leánynak.

- Nagyon siessen...

- Miért? Talán... valami nem úgy van, mint ahogy Bill mondta? - kérdezte gyanakodva.

- De minden úgy van, csakhogy én... várok valakit... Szóval... Siessen...

A leány bement a másik szobába, felvette a lovaglónadrágot, a csizmát, a kabátot és a sombrerót.

Minden lötyögött rajta, hogy szinte elveszett a bő holmikban.

- Gyerünk - mondta az öreg. Azután elfújta a lámpát, és a dombhoz siettek.

Csendes, sötét éjszaka volt. A leány maga sem tudta, hogy miért, különös izgalmat érzett. Buldog olykor dörmögött valamit, és rosszkedvűen topogott egy helyben...

Távol, fény villant fel, és dörrenés hallatszott...

Azután még két-három villanás, dörrenés...

- A mindenségit... - sziszegte Buldog a foga között.

Fény fényre villant, dörrenés dörrenést követett, egyre közelebbről...

- Azt hiszi, hogy... Bill? - kérdezte a leány. - Hogy ott...

- Hallgasson!

Közeledő lódobogás hallatszott egy rohanva nagyobbodó árny robogott feléjük, szikrázó, csattogó paták, és Bill máris ott állt lihegve egy vezeték lóval...

- Gyorsan... Ugorjon fel!...

Közeledő dörrenések...

- De azok...

- A volt osztálytársaim... Fogadtam velük, hogy gyorsabban lovagolunk, mint ők... Előre!... Segíts, Buldog!

Buldog megemelte, és Edith nyeregben volt.

Csak egy csattanást hallott, csak sejtette, hogy Bill rácsapott valamivel a lovára, mert az állat elugrott, úgy, hogy kis híján kizuhant a nyeregből, de Bill elkapta egy másodpercre az induló iramban, azután csattogott alattuk a föld, és vágtattak.

- Húsz percig nyargaljon, ahogy tud... - kiáltotta oda, és gyorsan hátranézett. - Hohó!... Derekasan jönnek a fiúk... Nem baj! Azért megnyerjük a fogadást.

- Ugyan... - lihegte Edith -, mit komédiázik... Jól tudom, hogy üldöznek bennünket.

- Csakugyan? Pedig szerettem volna titkolni... Ejnye!... Hopp!

Egy golyó a sziklafalnak vágódott, és az arcába fröcskölte a porrá tört bazaltot.

- Gyorsabban! - Újra rácsapott egy szívós vesszővel a leány lovára. - Húsz perc, és kinevetjük őket...

Döngött a föld, zörgött a lószerszám, és egy-egy horkanás hangzott. Az üldözők közelebb nyomultak. Sűrűn füttyentettek el fejük mellett a golyók.

- A mindenségit!...

Miért üldözik őket? A rablók a nyomukban lennének? Vagy csak lovat lopott, hogy megmentse őt?

Mert a lovat lopta... Az bizonyos. Hiszen pénze nem volt, és ez a "kölcsön"-mese olyan naiv...

- Vigyázzon... a folyó felé, itt ezen a lejtőn. Le, a prérire...

Edith megrémült. Szinte merőlegesen futott le a dombról az út, egy bozótos, kiszáradt sztyeppére...

- Előre... Ne féljen... Gyerekség az egész. Hopla!

Nagyot csapott ismét a lóra, a nő rémülten lehunyta a szemét, miközben az állat nekirugaszkodott.

Szinte előrebukott a mén feje felett, ahogy lefelé iramodtak... A két állat olykor egymáshoz ütődött, puffant a testük, felnyerítettek, és veszettül fújtattak. A föld elmosódva futott alattuk. Minden másodperc a nyaktörést hozhatta. Tüskebokrok, elszáradt bozótok recsegtek töredezve, kövek gurultak, és mint veszett járószalag, futott alattuk a föld.

Edith lehunyta a szemét, olyan félelmetes, irtózatos vágtatás volt ez, lefelé, a domboldal meredek lejtőjén... Most egy csattanás, egy riadt horkanás, a ló botlik, leperdül az ösvényről, és a halálos zuhanás hűvös bizsergése szorítja össze a nő szívét...

Kirepült a nyeregből!...

Csak azt érezte, hogy egy kéz ragadja meg a karjánál, kemény szorítással. Egy másodpercig függ a levegőben, aztán odazökken Bill elé, vágtató ló nyergébe.

- Szép mutatvány volt - mondta lelkesen a cowboy -, ezzel a cirkuszban is sikerünk lenne, de most siessünk, mert a fiúk nagyon nyomakodnak.

Messze előttük a lejtő végén, oldalra csúszott nyereggel Edith lova vágtatott...

- Hahó!... Megérkeztünk.

A síkon nyargaltak, egy istenverte bozótos, kiégett prérin, a folyó felé.

- Hiszen... utolérnek... Kettős teherrel... Tegyen le... engem nem bántanak...

- Csend kislány... Hopsza!... A mindenségit a céllövőknek... Ne féljen, és ne fecsegjen... Hű!... Hát ezek már visszajöttek?! Délután majdhogynem Kinglow-ig csaltam őket... - Ez az utóbbi megjegyzés egy sötét csoport felől kicsapó tűzcsíknak szólt.

Oldalról is üldözők! Mögöttük kissé óvatosabb iramban, de egyenletes gyorsasággal jöttek az üldözők. És, jobbról, ahol a szikkadt préri egy erdőségnél bevégződött, az újabb üldöző csoport közeledett... Tisztán hallatszott a férfi hang:

- Elvágni az útjukat, a folyó felé!...

- Most hunyja be a szemét, és jól fogódzon meg... - súgta a fülébe Bill. A nő gépiesen engedelmeskedett. Bill összetörte a szívós vesszőt, de úgy, hogy egy darabban maradt, csak hajlottan fityegett, azután teljes erőből a ló fejére csapott, egyszer, kétszer, háromszor. A megtört vessző, fityegő részével a ló homlokán keresztül az állat arcába, szemébe vágott. A ló rémült nyerítéssel nekiiramodott az útnak...

Bill combbal, kézzel, térddel szorította a lovat, a leány érezte a szabálytalan szökelléseken, hogy veszett állaton ülnek, és minden erejét megfeszítve fogódzkodott a nyeregbe... Mintha nagyon távolról jönne, úgy hallatszottak a dörrenések, a táj összefolyt körülötte, ahogy egy másodpercre felnyitotta a szemét...

Rémülten hunyta le ismét. A feje állandóan a férfi vállához ütődött. Odaszorította, és ettől megnyugodott... De milyen puha a válla, mintha kitömte volna... Úristen! Ez kötés... A férfi megsebesült már, és úgy vágtat itt...

- A... vá... vá...lla... - hebegte, összeverődő szájjal harapdálva a szókat.

- Csend!

Elhallgatott. Lehunyt szemmel, összeszorított foggal, kapaszkodott Texas Bill vállába... Az üldözők messze elmaradtak, de képtelenségnek látszott, hogy megmeneküljenek. Kettős teherrel futott a ló, előttük a folyó, jobbra a hegy, balról és a hátuk megett üldözők...

- Most leugrom a nyeregből! Nézze, ott a másik ló, arra szükségünk van. Maga nyargaljon neki a víznek, és próbáljon átúsztatni... Akassza ki a lábát, amikor a folyóba gázol...

Mielőtt felelhetett volna, a férfi már leugrott. A gazdátlan ló ott kocogott a közelben, és távolabb az üldözők igyekeztek behozni a menekülők előnyét.

Bill megragadta a ló zabláját, de nem ugrott fel. A bokrok közé kúszott gyorsan. Azután... mintha szentjánosbogár csillogna itt is, ott is, amerre jár. Két-három másodperc múltán felkapott a lóra, a veszélyesen közeledő üldözők lövései mellette fütyültek el... Mint a szélvész vágtatott a folyó felé...

...A leány már egy másodperccel előbb beugrott a folyóba... Víz csapott fel valóságos zuhatagba burkolva lovat és lovast, azután összezárult felette a folyó, és fuldoklott. De egy ismert kemény fogás megszorította a tarkóját és emeli, emeli...

Levegő!...

A felhők közül előretörő bágyadt holdfényben megpillantja a ló fejét, tágult orrlikakkal, rémült, dülledt szemmel...

- Ússzon át! - ordítja mellette Bill. - A folyó nem veszélyes...

- Nyugodt lehet... jól...úszom...

Nagy ívű karcsapásokkal sebesen igyekezett...

A folyó nem volt széles, vagy száz méter után földet ért, és kigázolt. Nem messze tőle, éppen partra ugrott a ló. Megrázta magát. A heveder elpattant, a nyereg leesett. Edith támolyogva megállt a parton. Hol van Bill? Végre meglátta a halovány holdfénynél, amint Bill kimászik a partra. Visszaúszott!

Megrázza magát, vigyorog, és elővesz egy cigarettát. Azután rágyújt!

- Jó, mi? Az ember nyugodtan úszhat, és nem ázik el semmije, ha San Franciscóban szerencsével kártyázik, és egy ilyen vízhatlan, gumizáras tüszőt nyer, mint amilyen ez...

- Siessen... a nyereg leszakadt... Menekülni kell... hiszen utolérnek.

- Az ördög menekül. Én torkig vagyok. Jöjjön, leülünk pihenni...

És lekuporodott.

- De hát jönnek...

- Nem jönnék...

Végre! A lappangó tűz felcsapott! Ég a préri!... Az üldözők még nem érték el a folyót. Rémülten rántották vissza a lovukat, és vitték az irhájukat, a part felől harapózó tűz elől. Fel a hegyre, de gyorsan...

- Maga?...

- Igen. Kivilágítással üdvözöltem őket... Mondtam, hogy ha húsz percig tartja magát, akkor megmenekültünk. Szót fogadott, most itt a jutalom... Már délelőtt hallottam, hogy ezt a kiszáradt prérit holnap felgyújtják. Azért igyekeztem erre. Mindössze annyi bajt okoztam, hogy egy nappal előbb szabadítja meg a láng a termőföldet, ettől a sok giz-gaztól. És barátainknak félórás kerülővel, a dombon keresztül, valahol a folyó felső szakaszánál kell átgázolni... Az alatt mi biztonságban leszünk már.

Egy óra múlva, nagy kerülőkkel, köves, sziklás talajon át, hogy ne maradjon nyomuk, elértek egy csendes domboldalhoz.

- Itt fenn, a fák között nyugodtan alhat hajnalig. Nem találnak ránk. Különben is már messziről meglátnám őket a síkon, a magasból.

A leány engedelmesen követte. Ahogy feljebb értek, jól láthatták a folyó túlsó partján lángoló prérit... Aszott fű, kiszáradt tüskebokor, korhadt bozótok mohón kapkodták egymásról a tüzet, és kesernyés füstszag áramlott a síkon át, a menekülők felé...

- Heveredjen szépen le, és pihenjünk... Ránk fér.

- Maga megsebesült a vállán...

- Ugyan, kérem...

- Éreztem... kötés van rajta.

- Szó sincs róla. Bő volt a ruha, amikor vettem, és ezért kitömöm... Átkozott hiú természetem van. - Felállt, száraz fát hozott, és jó nagy tüzet gyújtott. A leány didergett az augusztusi éjszakában, és élvezte a meleget...

- Most gondoskodom ennivalóról, különben ismét két napot töltene étkezés nélkül, és nem szeretném, ha túlságosan lefogyna.

Félelmetesen lobogott a túlsó parton a tűz, egyre szélesebb terepen harapózva tovább. Bill, a bőségszarunak tetsző, vízhatlan tüszőből húsdarabot vett elő, és egy kihegyezett botocska végére tűzte. Nagy figyelmet szentelt a húsnak, amíg a tűz felett tartotta. Időnként forgatta a fácskát, hogy a láng egyenletesen érje a pecsenyét.

Edith a közelben guggolt, és tanulmányozta a fiú arcát. Éppolyan vidám és kamaszos volt, mint egyébként, csak a szeme hunyódott olykor hosszan, fáradtan. A róka-kutyaszerű kissé hegyesnek tűnő orr és áll, az a néhány szeplő csillogó, fekete szeme körül humort, ravaszságot, könnyelműséget és jóságot fejezett ki.

Igen. Ez a látszólagos benyomás. De mi a valóság? Mi hajtja az országúton? Milyen előzmények után képes arra, hogy szükség esetén lovat lopjon?

- Elsősorban nem loptam, másodsorban holnap visszajuttatom a gazdáikhoz - mondta csendesen.

Edith ijedten fordult a cowboy felé.

- Honnan tudja...

- Hogy ezt gondolta? Mondhatnám, hogy varázsló vagyok, és csak felületességből nem viselek övig érő hófehér szakállat. De nem csapom be. Mialatt a húst sütöttem, éreztem, hogy rám néz. Most meg a legelésző lóra tévedt a tekintete. Valószínű, hogy megnyugtatná, ha feddhetetlen gentleman lenne az, aki ilyen váratlanul bekapcsolódott az életébe...

- És ha így lenne... Ha kíváncsi lennék arra, hogy ki maga?

- Kínos lenne. Megjegyzem, eddig csak hatósági közegek tüntettek ki melegebb érdeklődéssel...

- Azt akarja mondani, hogy nem tisztességes ember?

- Hát kérem... Ez nagyon tág fogalom...

- Feleljen őszintén. Nincs jogom érdeklődni, de úgy érzem, mégsem veszi rossznéven, ha megteszem. Miért csavarog? Van valami bűne?

Bill mélyen lehorgasztotta a fejét, és sóhajtott.

- Van...

- Mi?

- Elfelejtettem kenyeret hozni.

Edith dühösen csapta le a kalapját.

- Azt hiszi, nem látok be a tréfái mögé? Maga elbújik állandóan az ostobaságok működébe! Úgy tesz, mintha fecsegő lenne, és nem az.

- Eszik vagy nem?

Edith evett a húsból, azután hanyatt feküdt, két tenyérre támasztotta a tarkóját, és a csillagokra bámult.

Bill ott cigarettázott a közelében, törökülésben kuporodva, mint valami hűséges bernáthegyi kutya az őrizetére bízott kisgyerek mellett. Szép, derült éjszaka volt.

A nő hallgatott. Kesernyés füstszag hömpölygött a távolból, egyre dúsabban.

- És "Ő"?... - kérdezte Edith. - Tud valamit "Róla"?

- Igen... Két emberét utánam küldte. Ezekkel együtt iddogáltam.

- Kérem... ne tréfáljon.

- Becsületszavamra... Ők fizették a gint. Nyájas úriemberek. Az egyikkel sétálni mentünk. Ez mondta, hogy a Lord sebe nem súlyos!

- "Ő" van a nyomunkban?

Bill arcán megrezzent a parázs visszfénye, és végigfutott rajta az a hűvös, lassú, bénító áramlás, ami zsibbadttá tette a töltött fegyverrel a kezében. Mi ez?

Fél! Fél a Lordtól, a halott, pillantás nélküli, mázas szemektől, a kemény, sápadt arctól... Mi lesz, ha utoléri őket? Ha szembekerülnek?...

- Nem felelt, Bill... "Ő" van a közelben?

- Nem.

- Akkor, kik az üldözők? És miért hajszolják?

- A connictedi lakosok rablógyilkosságért és lólopásért. A rablógyilkosság vádja nem igaz, de felkötnek, mielőtt bizonyíthatnék, a lólopás igaz, de a két állatot természetesen holnap visszaküldöm.

- Mi...miféle rablógyilkossággal gyanúsítják?

- Fontos? Engem például nem érdekelne egy másodpercig sem, ha magát közveszélyes részegeskedésért üldöznék. Bizonyítékok híján is tudnám, hogy a vád ostobaság.

- Mi történt... azután? A két rabló megtámadta?...

- Ugyan kérem?! Az egyik civakodni akart, de hatásosan a lelkére beszéltem... A másik alattomosabbnak bizonyult, és rám zúdította a várost, de különben nincs semmi baj, ez az egész csak heccelődés, és végül jót nevetünk.

Annyi meggyőző vidámság csengett a hangjában, hogy Edith kissé megnyugodott.

- Most mit teszünk? - kérdezte.

- Kész tervem van. Maga aludni fog, és én rendbe hozom a nyergeket...

- Kérem - könyörgött -, beszéljen komolyan velem...

- Komolyan ez a tervem. Többet magam sem tudok. Kelet felé igyekszünk majd, és ha lehet, becsapjuk a fiúkat, ami nem nehéz, mert egy se lángész. A legfontosabb, hogy maga most aludjon néhány órát.

- Magát üldözték délután?...

- No... úgy kergetődztünk. Jóban váltam el tőlük, és egyszer csak utánam zúdultak. Egy kőrisfáról a takarékpénztár tetejére sétáltam, és felkerestem néhány háztetőt, azután kölcsönkértem a sheriff jobbik lovát... ez az itten... Sajnos, a derék ember éppen nem volt otthon, valami csirkefogót üldözött a háztetőkön, de üzenetet írtam neki a kéménybe, remélem, megtalálta. Akkor mindenfelé lovagoltam, és amikor nyomomat vesztették, felkerestem egy hölgyismerősömet, aki e pillanatban nem akar aludni. Ez történt.

Edith nevetett. Hiába. Ez a csúfondáros arcú ember a legkeservesebb pillanatban is meg tudja nevettetni.

- Magának az a legnagyobb hibája, hogy egyik napon azon töri a fejét, ami holnap esedékes. És ez szamárság. Az ember éljen a mának, akkor jól alszik, és egy kellemes félóra többet ér, mint másnak egy év Velencében. Pedig ez nagy szó, mert oda járnak a filmről a nászutasok. Most csukja le szépen a szemét, és mesélek valamit, hogy elaludjon.

Lassan megnehezült a pillája, és egy sóhajjal megszabadult a balsejtelmektől. A fiú hangja álmosító, egyhangú, megnyugtató volt, mintha álmos gyermeket dajkálna, mesével.

- Egyszer volt, hol nem volt, volt nekem valahol egy koros nagynéném, aki az apám mostohafivérének a sógornője volt, és mint ilyen, mindenbe belebeszélt... E hölgy Bostonban lakott, és madáreledellel kereskedett. Ez lett volna a kisebb baj. De mindig attól félt, hogy öreg napjaira éhen hal, ami már alkalmas előérzet ahhoz, hogy egy madáreledel-kereskedőnő éjszaka sóhajtozzék. Végül is eladta boltja hozamát egy csekély, de biztos életjáradékért. Boldog és nyugodt volt, és örömmel ment a bankba, hogy felvegye a járadék első részletét, de sajnos, egy jellemtelen emberekből álló társaság elhatározta, hogy ezen a napon kifosztják a bankot, és egy eltévedt revolvergolyó szegény nénit elszólította az élők sorából. E családi históriából az a tanulság, hogy öreg napjainkat a pénz nem biztosítja, ha az életjáradéknak csak a fele van meg: a járadék. Az élét is igen fontos tényező. A másik tanulság, hogy rablás ideje alatt lehetőleg ne tartózkodjunk pénzintézetekben, mert a banditák mogorva emberek, és néhány pisztolygolyó beláthatatlan szövődményeket okozhat szervezetünkben. A harmadik tanulság...

A harmadik tanulságra már nem került sor, mert Edith mélyen aludt.