A nő kocsival jött. Látszott a homokfutó a nyitott ajtón át. Fényes gumiköpenyben volt és hasonló fényű viaszosvászon sapkában. Csodálatosan szép arcát sűrű, fekete szemöldökei tették érdekessé. A halovány, sima bőrön egész valószínűtlen és ellentétes volt ez a két koromfekete félkör. Kezeit ökölbe szorítva, a zsebébe gyűrte.

Egy pillanatig megtorpant, és úgy nézett körül, mint akinek szokatlan a környezet. Kissé elámultak az ivóban tartózkodó emberek. A nő az a fajta volt, amilyen ritkán látható Arizonának ezen a vidékén, ahol a Corner River néhány mérföld után eléri Mexikó határán a kaktuszerdőket.

Keleti nagyvárosok idegenszerű légkörét hozta magával. De távolkeletiekét, mert ilyen hölgyek Denver lakosai között sem fordultak elő, és bizonyára Kansas Cityben is ritkák.

Általános meglepetésre Texas Bill, mintha a helyiség tulajdonosa lenne, udvarias, nem szolgai, de tiszteletteljes előzékenységgel, a hölgy elé lépett.

- Mivel szolgálhatok?

- Szeretnék egy csendes szobát, ahol pihenhetek néhány óráig, mister.

- Lesz, kérem... Csendes szép szoba - felelte szakszerű szolgálatkészséggel, és a jelenlevők e káprázatos szemtelenségtől elámulva álltak. - Nem parancsol talán előbb valamit enni, senorita?!

A nő összerezzent.

- Ho... honnan veszi, hogy spanyol vagyok?

- Észre kellett vennem. Azt mondta az imént, hogy "mister". Az amerikai ezt a megszólítást csak névvel együtt használja. A spanyol teszi hozzá legtöbbször a mondat végén, hogy "uram". Tessék helyet foglalni... Bulkin! - intézkedett - a senorita éhes.

- Kérem... én csak... szobát... - felelte kissé ijedten a nő.

- Ennie kell valamit - mondta szelíd határozottsággal. - Dél óta jön kocsin.

A nő ijedten lépett hátra.

- Miért... gondolja?...

- Esőköpenyben jött, senorita, és ezen a vidéken ilyenkor szárazság van. Több órányira sehol sem esett.

A nő kutatóan nézte. Mintha nem hinné, hogy mindez puszta következtetés. A vidám kutyafej azonban némi ravaszságon felül nem mutatott semmit, ami gonosz emberre vallana. Sőt, két nagy, derűs szem fénylett feléje.

- Szóval mit kíván a senorita? - lépett előre Bulkin, aki szívesen leintette volna Billt, de hát ez végre is nem mondta egy szóval sem, hogy ő a tulajdonos, csak kérdéseket tett fel.

- Enni... nem kérek... De ha pihenhetnék...

- Itt jobbra van egy vendégszoba... De hát egyszerű... - felelte Bulkin, végignézve finom vendégén.

- Jó lesz az is... Csak ne zavarjanak.

- A lovat ellássuk? - kérdezte Bill.

- Nem... köszönöm... csak abrakot, esetleg... De kifogni nem kell...

Nagyon fáradtnak látszott. Bulkint megelőzve, kinyitotta a leány előtt az ajtót. A szoba valóban egyszerű volt, de tiszta, és az ablak előtt egy gyümölcsfa lelógó ágai odaszórták nagy, puha virágaikat a párkányra, amitől barátságos és megnyugtató volt a különben sivár, kis helyiség...

- Ez megfelel? - kérdezte Bill.

- Igen. - Nagy sóhajjal levette a kabátját. Bill nehezen lépett vissza az ajtóból.

- Mikor keltsük? - kérdezte.

- Nem fogok aludni...

- Helytelen - felelte hevesen. - Álmunkban a szervezet mindig újjáépíti önmagát. Aki fiatal és nagy testi, lelki forradalmak után van, mint a senorita, az...

- Kérem, hagyjon magamra - mondta a nő elcsigázva.

Texas Bill nagyon megsajnálta.

- Bocsásson meg, senorita, nem akartam tolakodni, csak figyelmeztettem a túlzott ébrenlét káros következményeire. Az unokafivérem zsábában szenvedett, amíg éjjeliőr volt. Wringfieldben történt, ahol még ma is szokásban van ez az intézmény. Így kevesebb sheriffet lőnek agyon, és ez olcsóbb a városkának, ahol különben is takarékosak az emberek. A wringfieldi lovak abszolút soványak a rossz táplálkozás miatt. Egy nagybátyám, anyai ágon...

A nő mosolygott.

- Jó, jó... De, most már hagyjon pihenni!

- Szolgálatára. Csak azt akartam, hogy mosolyogjon. Adio, senorita...

Jól látta? Vagy csak képzelte? A finom külsejű leány hálás pillantással nézett rá. Mintha nem sok része lenne kedvességben. Pedig olyan szép.

Kilépett az ivóba.

- Hallja - mondta Bulkin -, maga igazán furcsa egy fickó.

- De nem ellenszenves, és ez a fő...

- Ideje, hogy fusson, mert Austint semmi esetre sem hagyják szégyenben a barátai... - mondta a lótenyésztő.

- Ebben állandóan igaza van. Rohanok.

Most már csakugyan rohanni készült. Esélytelen verekedést jobb elkerülni. Meglengette a kalapját, és...

És lódobogás hallatszott, majd földhöz csapódó talpak, mint amikor lovasok sietve leugrálnak.

Elkésett.

- Vége... - motyogta sápadtan a kocsmáros.

A fiú egy másodpercet sem tétovázott. Villanásszerű mozdulattal előrántotta a revolverét, és lelőtte a lámpát. Az első rabló csizmája dobbant a küszöbön kezében pisztoly, de tehetetlenül megtorpant a sötétben. A helyiség túlsó végében nyikorgott az ablak amint kinyitották. Egy lövés dörrent. Ha ég a lámpa, Texas Bill már nem él. Így viszont hallatszott a csörömpölés, zuhanás, amint az ablaktáblát lesodorva, kiugrott.

Több lövés dörrent, lábdobogás. Szitkozódás. A helyiség kiürült. Tudták, hogy valahol a bokrok között lappang. Egykettőre meglesz.

- Hárman menjetek végig az út árkán... - kiáltotta valaki.

- Ott lesz a folyónál a gazember - hallatszott Austin hangja, aki úgy látszik, már lábra állt. Bulkin vendégei hason feküdtek a földön. A tulajdonos a söntéspolc mögött. Lassan felemelkedtek. Sötét volt, és a hold sem világított.

- Szegény kölyök... - mondta Bulkin. - Nincs lova. Az eszével nem menekülhet ezen a vidéken.

- Szép kis rend - dörmögte a lótenyésztő. - Este belovagolnak egy városba a rablók, és megölnek valakit, aki szemtől szembe harcolt becsületesen. Hol a sheriff ilyenkor...

- Képzeld, hogy te vagy a sheriff - dünnyögte az egyik cowboy -, hol lennél most?

- A húgom férje Hampscourtban volt sheriff, és belehalt -, jegyezte meg valaki a sötétben. Azután fellobbant egy gyufa, és egy rágyújtásnyi időre meglátták Texas Billt.

A helyiség közepén ült és dohányzott.