Egy deszkapalló vezetett a félig megdőlt tehervagon ajtajához. A vagont hatalmas sziklákkal megtámasztották ferde helyzetében. A becsukott tolóajtón, fehér festéssel felírt valamit a tulajdonos, de sajnos ez a közlés szinte egybefolyt a vasútnál szokásos útbaigazításokkal, és valahogy így festett.

- Kopogjon - mondta gyorsan és megszeppenten a leány.

- Igaza van. A Vad Tülök megköveteli a formaságokat. Egy távírdásznál ez érthető. Kopogjunk hát!

Felvett egy nagy követ, és úgy vágta a vagonhoz, hogy a dörrenéstől felriadt madarak kóvályogtak percekig a környéken. Az ágyúdörgésszerű robajra a leány szinte elájult ijedtében.

Két másodperc múlva egy udvarias, tompa hang hallatszott valahonnan.

- Szabad...

Felvezette Edithet a dobogón. A nő csodálkozva látta, hogy Bill vidám arca nagyon piros, és a szeme furcsán csillog.

- Jókedvű?

- Nagyon... - felelte Bill, és elhúzta a bejárót. Földszag csapott feléjük a vagon belsejéből.

Ugyanis homokkal töltötte ki Vad Tülök, a megdőlt teherkocsi alját, hogy vízszintes legyen az alapja.

Vad Tülök elképesztően hosszú, félelmetesen sovány és megdöbbentően gondozatlan ember volt. Az arca leszámítva óriási tülök formájú, vörös orrát, amely kiváló témát adhatott volna egy alkoholellenes propagandaplakáthoz; olyan volt, mély szemüregével, kiszögellő pofacsontjával, mint valami régi sírból előkerült koponya. Szája széles volt, hosszú ajkai feketések, és csontos könyöke meztelenen lógott ki a lyukas kabátujjból.

- Ajtót! - kiáltotta a belépők felé.

- Rendben van. De akkor gyújts világosságot.

- Ha akarok, hé! Talán nem parancsolnál nekem.

- Drótot hoztam...

A csontváz nyomban megenyhült. Meggyújtotta a mennyezetről lelógó zöld lámpákat, melyek fénykorukban a Bakker-Hille-i teherpályaudvar szemaforján a "szabad" jelzést adták le.

Erre Bill becsukta az ajtót.

- Baj van Tülök...

- A drót miatt?

- Dehogy... Bemutatom a hölgyet. Miss Lincoln Ábrahám...

- Örülök... Nem ismeretlen előttem a neve... csak nem tudom, hol hallottam?

- A nagybátyja Silver Cityben állomásfőnök... - vetette közbe Bill.

- Egy olyan bajuszos?... Tudom... Jó horogütése van... - bólogatott elismerően a Tülök.

- Az, az... A napokban áthelyezték. Hát öregem, arról lenne szó, hogy ha ráérsz délután, lopj egy hajtányt nekem valahol.

- Majd körülnézek. Westinghouse-om most nincs errefelé... Tavaly valami gazember szétszedte, és elhordta darabonként.

- Jó lesz Bickes rendszerű is...

- Az akad... De olaj is kell...

- Lopj kérlek, azt is, ha tudsz. Igazán leköteleznél...

A vagon belseje elég rendes volt. Néhány gyalult fatönk, egy kis asztal és egy fekhellyé átalakított, hosszú pad, amelyen néhány rejtélyes betű látszott:

III. OSZTÁ... RÓ...TE...M.

- Most ismét dőljön le aludni - mondta a nőnek -, alig pihent valamit az éjjel...

- És maga? Maga semmit sem aludt. A lovakat tisztította, és a nyerget igazította.

- Csend! No nézd csak... Elsősorban teljes húsz percet aludtam, másodsorban mindig a maga gyengesége a nagyobb veszély. Mars aludni! Nemcsak mesélni tudok, hanem fenyíteni is!...

Muszáj volt nevetni rajta. Valóban ilyen könnyűnek látja a helyzetet, vagy csak őt akarja megnyugtatni?...

Ha hallotta volna a párbeszédet Vad Tülök és Bill között, vagy húsz perccel később, akkor talán tisztábban lát a kérdésben. De nem hallotta, mert amint végigfeküdt a padlón, és magára húzta a lószagú takarót, nyomban mélyen elaludt.

- Mi a baj?... - kérdezte Tülök, amikor kiültek a vagon elé a fahíd aljára.

- Elsősorban seblázam van. Kötözz be, itt egy fehér gyolcsdarab.

Előhúzta zsebéből a kötésnek szánt anyagot.

Tülök megnézte a napfényre kerülő vállat, szakértelemmel.

- Hm... A golyó csak húst szakított, de most már csúnya a gyulladás... Hát mit csináltál?

- Kötözd be előbb, és adj egy korty italt, ha van raktáron.

Bekötözte a sebet, azután a "raktár"-hoz ment. Egy odvas fa belsejéből üveget vett elő. Bill jót húzott belőle. Azután rágyújtottak, és leültek egymás mellé, a napfényben ragyogó töltéssel szemben.

- Ide hallgass, Tülök. Én már befejeztem. Olyan kátyúba kevertem magam, amiből nem jutok ki soha.

- Nem a fene. Talán vénasszony lettél, hogy egy kis sebláztól így nyavalyogsz.

- Te is elhiszed, hogy így van, ha elmondok mindent. Eddig még Buldognak sem meséltem el. Nem is volt időm rá. Olyasmi ez, amit csak a testvérének mesél el az ember.

Tülök rántott egyet a revolverövén:

- Hát ne meséld, ha nem vagyok alkalmas rá.

- Csak azért mondtam, hogy tudd, mennyire bízom benned. Úgyis rájössz, ha meghallod a történetet.

- Sokat beszélsz, de hiábavalóan. Ha azt akarod, hogy egyet-mást lopjak még ma, akkor ne légy ilyen művelt, mert az sok üres fecsegésben nyilvánul...

- Elsősorban ez a leány nem Lincoln Ábrahámné.

- Nem a Silver-Citybeli állomásfőnök rokona?

- Az az állomásfőnök, akit te gondolsz, nem Lincoln Ábrahám, hanem Waller Tóbiás. Annak van a nagy horogütése.

- Igaz! - De hát ki a Lincoln Ábrahám... Az biztos, hogy ezt a nevet már hallottam valahol...

- Ez nem tartozik ide. Majd máskor... Szóval ezt az asszonyt én elszöktettem... - Vad Tülök felállt, rántott egyet a nadrágján, és azt mondta.

- Nézd, Texas Bill! Én eddig a barátod voltam, és elismerem, hogy néhányszor kimentettél a bajból. Becsavarogtuk a Rocky Mountainst is együtt. Nagy szó. Ezért most csak azt mondom: nem láttalak, nem hallottam rólad, és nem árullak el. De keltsd fel az asszonyt, és eredjetek máris tovább... Az én hálókocsimban találsz lopott széket, lopott kanalat és a földet is egy kertésztől loptam hozzá, de azt senki sem mondhatja, hogy lopott asszonyt is rejtegettek már az én pullmanlakásomban. Érted? Ha más tette volna ezt velem, hát keresztüllőném, de...

- Csak egy percre fognád be azt az elképzelhetetlenül nagy szádat! Azt hiszed, hogy elcsábítottam valakinek a feleségét?

- Téged mindig szerettek a nők - felelte némi mélabúval a Vad Tülök.

- De vagyok olyan fickó mint te, ami a becsületet illeti, és nem estem a fejemre, hogy becsapjam magam előtt minden nyugati országút ajtaját...

- De hát te mondtad, hogy más felesége...

- Igen, én mondtam...

- És megszöktetted?

- Úgy van. Előzőleg a férjét lelőttem.

Vad Tülök riadtan kapott a revolveréhez.

- Ember! Mondd azonnal, hogy hazudtál!

- Nem hazudtam.

A kétméteres csontváz tanácstalanul állt.

- Akkor... itt valami szörnyű titok... van...

Bill bólintott.

- Az van. Ülj le szépen és hallgass meg. Szükségem van segítőtársra, és itt csak olyan emberre számíthatok, aki annyira sem becsüli az életét, mint egy elhajított szivarvéget...

Hallgattak.

- Ki üldöz?

- Mindenki. A férj egy csomó rablóval, Connicted egész lakossága a sheriffel az élen.

- És itt ülsz nyugodtan a város határában.

- Elcsaltam őket hamis nyomon Kindlow-ba...

- És ezek is az asszony miatt üldöznek?

- Nem. Ezek a rablógyilkosság miatt...

Tülöknek leesett az álla.

- Te... öltél?

- Marha!... Itt ez a revolver. Valakitől elnyertem a kockán, és maga a tettes mártott be. Ez a kis pisztoly az egyik áldozaté volt.

Ott tartotta a tenyerén a revolvert. Vad Tülök nézte, és kóválygott az agya...

- Ki ez az asszony? - kérdezte végül.

- A Lord felesége!

Tülöknek elállt a lélegzete. Azután sokáig nem szólt, végül csendesen megjegyezte:

- Lehet abban valami, amit mondtál, hogy ebből nem mászol ki ép bőrrel..... Ezután Bill mindent elmesélt részletesen, pontosan. Tülök egyszer sem szakította félbe. Néha hümmögött, vagy bólogatott...

- Ez történt... - fejezte be Bill. - Te mit csináltál volna az én helyemben?

- Miféle hülyeségeket kérdezel? Lehetett itt kétfélét csinálni? De, hogy akarsz kimászni a bajból?

- Van egy tervem...

És elmondta.

Sokáig suttogtak. Azután Bill a fák közé ment, és lefeküdt pihenni A Vad Tülök serényen munkához látott...