Ugyanis a legritkább esetben tudom délután, hogy hol fekszem le este, és felkelek-e egyáltalában reggel. Az igaz, hogy mint hajófűtőnek és csavargónak alig van esélyem arra, hogy választmányi tag lehessek valamelyik tiszteletre méltó egyletben, viszont még soha életemben nem unatkoztam, és ez idén csak kétszer voltam beteg; először könnyebben, amikor fejbe ütöttek, másodszor súlyosabban, mert hasba szúrtak.

Az egész úgy kezdődött, hogy épelméjű koromban orvosaim tanácsára félbehagytam San Franciscóban az egyetemi tanulmányaimat, és Honoluluba mentem üdülni. Innen valahogy elhajóztam Tahitiba. A Déli-tenger kissé helyrehozott, de a végleges gyógyulást Bricsesz kapitány, a rabszolga-kereskedő eljárása hozta meg. Bennszülött kulikat toborzott, nem éppen finom eszközökkel, ezért hívták rabszolga-kereskedőnek. Egy gazember leitatott Tahitiban, és mire felébredtem, Bricsesz kapitány gőzösén voltam a nyílt tengeren.

Sajnos, állandó hiány van matrózokban, és néhol még dívik a szokás, hogy gyanútlan embereket ittas állapotban eladjanak matróznak. A nyílt tengeren azután az illető kénytelen aláírni a szerződést. Olyan pszichiáterek, mint Bricsesz kapitány, igen hatékonyan tudnak az ember lelkére beszélni.

Mint kényes polgár, eleinte sokat szenvedtem. De végre is Bricsesz kapitánynak katedrát kellene felállítani a San Franciscó-i egyetemen, és orvosaimnak is ajánlom, hogy hozzá járjanak tanulni, mert kizárólag szabadgyakorlatokkal tökéletesen kikúrált. Ajánlom orvosaim figyelmébe a fedélzetsúrolást, kazántisztítást, szénlapátolást mint gyógyeljárást. A sűrű rugdosás csak fokozza ennek a terápiának a hatását. Hogy valami nincs rendben nálam, az bizonyos.

Ahelyett, hogy három hónap múltán visszaérve Tahitiba, boldogan otthagytam volna Bricsesz kapitány rabszolgahajóját, ismét leszerződtem hozzá, ez alkalommal a szokásos szelíd rábeszélés nélkül.

Rongy kapitány tehát, megfelelő honorárium fejében, a Gombház-szigetről leprásokat lopott, és flottájával hazavitte őket.

A karantén mégiscsak jobb tartózkodási hely, mint a börtön. Lassacskán megszokták, hogy ott vagyok, és beosztottak gyékényhordáshoz. Finnyás ember csak nehezen szánná magát erre. A kimúlt betegeket ugyanis gyékényükbe csavarva viszik a temetőbe, a karantén mögé. Az én hivatalom abból állt, hogy a gyékényből kigurítottam a halottat, és az összegyűjtött derékaljakat a mosodába vittem. Részletekre nem térek ki. Talán elég, ha megemlítem, hogy itt már sok ember megőrült attól, amit látott... Pipacs, a sírásó, viszont kilencvenhat kilót nyomott, és miután a markába köpött, dalolva nyomta ásój át a földbe. Képzelhetik, hogy karanténnak nem éppen fürdőhely céljaira alkalmas szigetet választanak ki. Átlagos negyven fok volt itt a meleg, de sokszor napokig állt ötven felett. Egy karanténban!

Csak annyit, hogy Pipacs alacsony, de igen vastag ember volt. Vastag, de nem kövér. Nagy csípője, széles nyaka, oszlopos combjai, előreugró gorillaállkapcsa csupa erőt, stabilitást és nyugalmat sugárzott. Kevésbé tette előkelővé a megjelenést, hogy két lábfejét egymástól legyezőszerűen távol tartotta. Ő volt ugyanis a világ legcsámpásabb embere. Felső teste inga módjára lengett járás közben a derekán, és szokott mozdulata volt, hogy zsebre dugott két kezével időnként felfelé rántotta a nadrágját. Ez nála jókedv jele volt, mert nyomban utána egy halk indulót komponált, amit összevont szemöldökkel, halkan dalolt, és szöveget is írt hozzá. Amikor először láttam a temetőben, fütyörészve, félkezét zsebre dugva locsolta a virágokat, olykor nyájas pillantást vetve a füvön elrendezett, türelmesen várakozó harminc-negyven halottra; kis, fekete matrózsapk ája mellé néhány szál mimózát tűzött, és egyet rántva a nadrágján, halk gégehangon, ütemesen dúdolta:

- Nem akarom feltartani - mondtam ó, mert már sürgősen tennie kell valamit, ebben a melegben, ennyi halott között...

Zsebre dugta a kezét, megrántotta a nadrágját, és imbolygó járásával megindult előttem. - Hová megyünk?

A sziget végében egy kis kalyiba állt, amelynek berendezése egy gyékényből, egy üveg pálinkából és néhány száz légyből állott. Agyonütöttük az egyhangú délelőtti órákat, néhány üveg pálinka mellett, társalogva. Pipacs is körülbelül azért volt sírásó, amiért én gyengélkedtem. A karantén az egyetlen hely, ahova a gyarmati rendőrség nem üti be az orrát. Itt nyugodtan lehet élni. Esetleg meghalni. Viszont ha az ember az első néhány hét alatt egy-két veszélyesebb fertőző betegségen átmegy, bizonyos fokig immúnis lesz. Irtózatos hőség volt.

Ide, Borneo egy istenverte kikötőjébe, Kuala Lumpurból érkeztünk sietve. Vidám, bohém emberek voltunk. Jókedvűen, békésen szerettünk járni a kik ötőkbe, és mégis lihegve, rohanva, bujkálva kellett megérkeznünk Borneóra, miután Kuala Lumpurban utolért a. burmai rendőrség értesítése, hogy Batáviából, az adeni hatóság megkeresésére, köröznek bennünket, és elfogatásunk esetén kérik, hogy mindkettőnket szigorú fedezettel szállítsanak Colombóba. Mindez néhány svéd matróz miatt, akik érthetetlen oknál fogva ragaszkodtak ahhoz, hogy Pipacs ne énekelje állandóan az -Ausztráliában örülnek a lányok, ha megérkezemî szövegű saját szerzeményű dalát. Pipacs a jogtalan követelést olyan határozottan kérte ki magának, hogy a matrózokat kórházba szállított ák. Miután a többi jelenlévőt is meggyőztük e dal szépségéről, levettük a vendéglősről a büféasztalt, és sietve távoztunk.

Egy garasunk sem volt, és a borneói kikötők nem adnak annyi lehetőséget, mint a Déli-tenger rendesebb szigetei. Aki ide jön, azt vagy nagyon megfizetik, vagy mindenhol üldözik. A mocskos, olajos tengervízbe egy keskeny kőgát nyúlik, a parton néhány vámbódé és elszórtan egy-két épület. Ötvenfokos forróságban pállott, langyos esővíz ömlik, és az embernek varratonként fáj a koponyája... Egy piszkos gőzös közeleg lassan dülöngélve a tengeren.

- Utánamegyek - mondta Pipacs. - Ennek talán vihetem a koffereit vagy ajánlkozom idegenvezetőnek.

Felcsapta galambszürke keménykalapját, mert Pipacs szerette a kissé rikító, változatos öltözködési módot, és felrántva nadrágját, zsebre dugott kézzel megindult a nő után, egy harci indulót komponálva. Vastag, imbolygó alakja eltűnt a harsogó zápor vízködében, és én kissé aggódva maradtam ott egy kétszemélyes reistafel társaságában, pénz nélkül.

Másfél óra múlva a vendéglős érdeklődött, hogy mi a neve az igazgatónak, akit várunk?

Kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Közben elállt a zápor, kisütött a nap, és a hőség pokoli volt. A földből dohos gőzölgéssel párolgott vissza az eső, megjelentek sűrű rajokban a szúnyogok, és a vendéglős egyre melegebben érdeklőd ött az igazgató személye felől. Három teljes óra múlt el, és Pipacs nincs sehol. Egy bennszülött rendőr közeledett és a vendéglős odament hozzá. Együtt jöttek vissza a teraszra.

- Mi történik itt? - szólalt meg hűvös előkelőséggel egy úr, akinek mindenki tiszteletteljesen utat nyitott. Az illető megszólalásig hasonlított Pipacsra, pedig szó sem lehetett arról, hogy ő az. Vakítófehér ruhában volt, krémszínű bricseszben, lakkcsizmában, trópusi kalapban, jobb válláról egy fényképezőgép lógott és a balról egy gukker.

A kínai gyorsan elsiet a belső szobába, a rendőr tisztelegve távozik. Ketten maradunk a teraszon, Pipacs még azt mondja nekem, jó hangosan, hogy a távolodók hallják:

- A vámház mögött láttam egy kis vitorlást kikötve, jobb, ha azon menekülünk, mint az őserdő felé.

- Fáradt vagyok, de azért dolgozni kell, Roger - mondta fújtatva a teknő mellett ülő fiatalembernek, aki gépen írt. - Az esti postagőzösig végeznem kell két fekete párduccal, és le kell döfnöm a kínai kalózt, Ju Vat-szungot...

- Igaza van... A mai postával nem lövök több bestiát... Pihenjen maga is, Roger, vagy mégsem... Várjon! Nem volna jó, ha átélnék az esti postáig valami szörnyű krokodilkalandot? - Krokodil volt a múlt héten. Nem lehet mindig ugyanazt írni. Mi lenne, ha a vad bivalyokkal foglalkozna egyszer?

Vézna, pókhasú, kesernyés, rezes arcú, görbe lábú kis ember volt. Úgy külsőre, ahogy a teknőben hevert, senki sem mondta volna rá, hogy oroszlánvadász.

Tessék? Nem kérem, ez nem fából vaskarika. Öreg magazinolvasók már régen megértettek engem. Ők már több alkalommal izgultak Irving Walking hátborzongató történetein, midőn a lövés pillanatában megcsúszott egy rögön, így golyója a tigrist mindössze halálra sebezte, mire a bestia a legnagyobb felháborodással vetette rá magát a Nagy Vadászra. -De én nem vesztettem el lélekjelenlétemet...”

Hogy ki volt Mr. Irving Walking? Elsősorban nem volt Irving Walking. Sorscsapás, de így történt: atyjától a prózai hangzású Braces nevet örökölte. Tessék elképzelni egy embert, akit Nadrágtartónak hívnak, mellékesen oroszlánvad ász, és amerikai magazinok hasábjain világhírnévre tett szert, mert lépten-nyomon maharadzsák társaságában járja a vadont.

Született Londonban, 1902. május 8-án, és már mint egész kis csecsemő igen sokat sírt. Később kereskedősegéd lett egy textilcégnél, és húszéves korában kivándorolt Ausztráliába. Változatos pályafutása után letelepedett Borneón, a jelentéktelen tengerparti Todlang városkában, és bennszülötteknek való festett kartont, színes gyöngyöt meg egyéb csecsebecsét árult. Ezenkívül egy négyszobás hotelt vezetett, a Borneo Szállót. Így lett Samuel Bracesből szolgálaton kívüli százados őfelsége hindu lándzsásainál.

Voltaképpen utálta a trópust, megrémült a repülő sváboktól, úgy izzadt egész nap, mintha vajból lenne, lépten-nyomon elrontotta a gyomrát, rettegett a pestistől, a leprától és a maláriától, sírva fakadt, ha egy százlábú megcsípte.

Karrierje úgy kezdődött, hogy egy átutazó vadász elmesélte néhány kalandját.

És Irving Walking (szolgálaton kívüli százados) rövidesen népszerű lett Amerikában mint Nagy Vadász! És nagy író!

A nap már ferde szögben tűzött a moszkitóhálóra, és közelgett az idő, amikor a Nagy Vadász elhagyja teknőjét, hogy kötelességszerűen üzlete és szállója után nézzen.

Mellékelem Önnek lapom e heti számát. De mellékelném valamennyi amerikai magazint ugyanabból a célból, hogy meggyőzzem: a közvélemény mint egy ember követeli Öntől az alábbiakat: Vegye pártfogásába Miss Lilian Hendont, szervezzen expedíciót, hatoljon be Borneo ősrengetegébe, és hozza haza Arthur Hendont, ha ugyan nem ölték meg a dajak fejvadászok. Amikor Amerika népe megtudta, hogy Lilian Hendon maga utazik atyja felkeresésére, az olvasók mint egy ember, ismétlem: mintha összebeszéltek volna, levelek ezreivel árasztották el a lapomat és a többi silányabb magazint, követelve, kérve, hogy a Nagy Vadász, Irvin Walking segítsen az atyját kutató gyermeken. Írásaiból olyan embernek ismerték meg, aki ezer vérengző bestiával szembenézett már, fogadja hát kedvesen Miss Lilian Hendont is. És most jön két fontos megjegyzés: folytatásonként ötszáz dollár rekord-honoráriumot kínálok, ha kizárólag a Thursdag Morning Postóot tudósítja a mentőexpedíció hajmeresztő kalandjairól. A másik: óva intem, hogy bármi oknál fogva visszautasítsa a kérést. Ismeri Amerikát. Egy sorát se lehetne többé közreadni. A nép a fejébe vette, hogy a Nagy Vadász révbe viszi a gyermeket. Vigye hát. Ötszázért érdemes.

És érdemes azért is, hogy ne bojkottálják. Tudom, hogy nem szereti az ilyen reklámhajhászást. De ha nem vállalja el, akkor istenkísértés lenne magától novellát közölni, tehát több kéziratát nem hozhatom le. Magam sem szeretem a tömeg érzelgős megnyilvánulásait, de mit csináljak? Belőlük élek! Legfeljebb magamba fojthatom mélységes utálatomat és megvetésemet, amellyel maradtam igaz barátja:

- Hát talán akad valaki, aki jó pénzért felvenné a maga felvett nevét. Egy vadász külsejű alak! Elindul mint Irving Walking, behívót kap, és kész... Jaj Istenem, mi van? - kiáltotta rémülten, mert a Nagy Vadász kiugrott a teknőből, és a nyakába vetette magát.

- Miért ne? Itt él valami szélhámos, aki amerikai lapokba vadászati hazugságokat firkál, és vadásznak állítja magát, de vézna és csúf. Most jött egy nő Amerikából, akivel beszélnie kell. Hogy rossz külseje miatt ne derüljön ki az igazság, szerződtetett egy jóvágású fiút.

- Hm... Hát én vagyok a jóvágású fiú... Talán nem tetszem neked? – förmedt rám hirtelen. Bemutattak a Nagy Vadásznak. Meg tudtam érteni, hogy mekkora bajban lehet. A vállai szinte hegyes szögben borultak a tüdőcsúcsára.

- Nem lehetne valami más helyre behívni? - fészkelődött Pipacs. – Penangban rossz viszonyban vagyok egy főfelügyelővel.

Előző napon csak rövid látogatást tettünk nála a Borneo Hotelban, szobájában. Pipacs, az író, lila nyakkendőjével és Kodakjával, valamint én: a nagy író magántitkára. Megbeszéltük, hogy rendelkezésére állunk atyja felkutatásában, és másnap elindultunk Bandjermasinba a tengerparton vezető, tűrhető úton.

Közben azonban elterjedt a híre, hogy James Holliday ottveszett a dzsungelben, feljegyzéseivel, térképeivel együtt. Holliday felkutatására a vállalat kiküld ött egy újabb expedíciót. Ez sem tért vissza. Egész Amerika lázban volt az elveszett kutatóért és az eltűnt expedícióért. Ekkor jelentkezett Arthur Hendon a vállalatnál. Aránylag fiatal, de eredményes múltú tudós volt, aki egy ízben már mélyen behatolt Borneóba, a dajakok földjére.

- Kérem a kőzetmintákat, amelyeket Holliday küldött - mondta a társaság igazgatójának. - Szerintem ugyanis itt New Yorkban kell kezdeni, a kutatást.

- Tessék! - kiáltotta az egyik kőnél. - .gy látszik, bennszülettek segítették a munkájában. A primitív harcos alakja látszik odakarcolva és mellette egy hal. Ez a totemje annak a törzsnek, ahol Holliday arany után kutatott. És mát most megmondhatom magunknak, hogy miután -Halak harcosaî van a kőre írva, Holliday valahol a tengerpart sziklái között találta az aranyat, mert hal ásztörzs természetesen másutt nem érhet.

Az Indiai Talajkutató igazgatója felkérte Hendont, hogy vállalja el kollégája felkutatását. Hendon vállalata. Magához vette a kőzeteket, és elindult. Ez alkalommal titokban, nagydob nélkül. Akkoriban már hatalmas pénzfejedelmek vetekedtek azért, hogy megtalálják Holliday aranylelőhelyét. Az első mentőexpedíció eltűnését állítólag már New Yorkból kinyúló kezek irányították. De hiába volt minden elővigyázatosság. Arthur Heridon is eltűnt Borneóban.

És egy “marhaság” kezdetű dalt dúdolva, továbbment. Aránylag simán telt el a másfél óra. Legfeljebb olyasmi volt, hogy amikor Pipacsot megkérdezték, nem parancsol-e rumot a teába, azt felelte: “nem a fenét”. De ezt népi zamatnak vették. További népi zamat volt, hogy megveregette egy egészségügyi tanácsos feleségének a vállát, és amikor a Royal Dutch igazgatója adomázott, Pipacs röhögve biztosította, hogy rég hallott ennyi jó marhaságot.

Futó kellemetlenségünk volt még búcsúzás közben, mert barátom elragadtatásában egy meggondolatlan mozdulatot tett, és ettől kirepedt hátán a kabát.

- Nem, nem! Egy órát sem tovább, mint amennyi feltétlenül szükséges. Az apámról van szó! Keserű lett a szám, és Pipacs is behatóan foglalkozott a cipője orrával.

- Higgyék el - mondta könnyes szemmel ó, érzem, tudom, hogy meg fogjuk találni az apámat. Mert él! Én tudnám, ha nem élne! És önök visszaadják őt nekem. Pipacs sűrűn pislogott.

- Tudok róla. Épp az előbb telefonált egy tábornok - felelte kedélyesen a barátom. - Már nem aktuális.

Felálltam. - Jó éjszakát, Miss Hendon. Önnek most le kell feküdni, ha holnap jó erőben akar indulni. - Igaza van. Jó éjszakát, uraim.

- Miért? Voltam én már sírásó is. Na de nem akarok hálátlan lenni. Nézze, Braces, szállítson ezután is ilyen hülye történeteket, majd csak megosztozunk a pénzen. Maga fog írni! - És maga?! - hördült fel Braces - maga mit ad hozzá? - A nevemet. Azt mondom a maga hülyeségeire, hogy Irving Walking írta őket. Ha van kedve, jó. Ha nem, akkor keresek más valakit.

- Nem erőltetem - mondta Pipacs. - Csak akkor vállalja, ha örül neki. Határozza el reggelig. Én visszavonulok pihenni, mert egy szellemi munkásnak erre szüksége van. Másnap elindultunk. Mondanom sem kell, hogy Braces elvállalta Irving Walking mellett a -négerségetî. Csak felsrófolta a részesedést, amennyire lehetett. Pipacs engedékeny volt, de figyelmeztette Bracest, hogy azután ne hozzon szégyent rá. vörös tülökorrával és májfoltjaival olyan volt a trópusi sisak alatt, mint valami csúf, mérges gomba. - Hogy akarják elkezdeni a kutatást? - kérdezte Miss Lilian.

- Na, akkor nem zavarom - mondta Pipacs, és előrerúgtatott mellőle.

Teát főzünk. Forró teát. Mr. Braces máris tisztában van azzal, hogy bozótlázat kapott. Halványzöld arccal jelenti a tragédiát. Miután ez a betegség legtöbbször egy órán belül végez áldozatával. Pipacs nem akar neki teát tölteni, mert kár beléje, ha úgyis meghal. Végül azonban közbenjárok nála, hogy teljesítse egy haldokló utolsó kívánságát. Pipacs nagylelkű, és amikor Mr. Braces elfordul, fél pohár rumot tölt a teájába. A haldokló egy óra múlva vadul követelte a teherhordó bennszülöttektől, hogy énekeljék el a -God save the Kingî-et.

A halászkalyibák és a bennszülöttek vályog-kunyhói után kis európai negyed következett. Pár méternyi aszfaltozott térség, közepén a hotel, Oil Palace, egy üzletház, a Royal Dutch épülete és a rendőrség. Néhány pálma és egy virágágy sem tette barátságosabbá ezt a sivár, trópusi várost. Az alkonyban rothadó algák szagát hozta a tenger felőli légáramlás, és a kevés számú villanykörtét szinte fényzáróan belepték a moszkitórajok. A szálló teraszán egy vállas, angol bajuszos európai, lábát a terasz korlátjára téve, hanyatt dől egy kosárszékben, és újságot olvas. Erdőjáró lehet, mert a nyakáról revolver lóg zsinóron a bricseszére fűzött bőrtokba. Az érkezők zajára leeresztette az újságot.

- Az apámat akarom megkeresni! Elsősorban az ön nyomait kutattuk, Mr. Turner... Az urak vállalkoztak, hogy elkísérnek.

- Igaza van. Mindenben szót fogadok. - Gyorsan elment a Hotel Oil Palace előcsarnokába. A bennszülöttek utánavitték a poggyászokat és Mr. Bracest teljesen összecsuklott állapotban. Roger zárta be a gyászmenetet.

Szomorúan vacsoráztunk. Sohasem láttam még Pipacsot ilyen keveset enni. Miss Liliannek elmondtuk, hogy Turner nem akadt az apja nyomára, de igyekeztünk megnyugtatni, hogy mi majd több szerencsével járunk. Turner nagyon keveset beszélt, és egyszer tévedésből. a babfőzelékbe is öntött curryszószt, ami képtelenség. Nem vette észre, és megette, azután gyorsan elbúcsúzott... Nem tetszett nekem ez az ember. Aki nem veszi észre, hogy a babfőzeléken curryszósz van, annak egész másutt jár a feje. Liliant kényszerítettük, hogy aludni menjen. Pipacs is visszavonult.

Egyedül maradtam a teraszon. Egy repülőkutya zúgott el a fülem mellett, fojtogatóan súlyos volt a mozdulatlan, pinceszagú, langyos éjszaka. Egy boy sietett ki a hotelból, kosárral. - Halló, öcsém - intettem oda. - Mondd csak, mikor érkezett ez a bajuszos lord a szállóba?

- A fráter csirkefogó! - mondta Pipacs, mert az ő szobájában voltunk. - Valami csirkefogás történt, és ez benne van. Ha kiderül, leütöm a derekát egy kocsirúddal. Ezt írói szavamra mondom.

- Szó sincs róla. Hanem... - Elakadtam. Amint lenéztem az ablakon, Turnert láttam kisurranni a hotelból. Egy másodperc, és eltűnt a csendőrségi épület irányában. - Várj... mondtam Pipacsnak, és kiléptem az ablakon. Gyorsan lenéztem. ”vatosan lopóztam fától fáig. Ott van... A tengerpartra megy...

Eloldozott egy csónakot, és csendben evezett. Veszélyes kísérlet az őserdő mentén éjszaka gyalog járni, de nem volt más választásom. A dzsungel árnya eltakart. Követtem. A holdfényes vízen jól láthattam a bárkát. Futottam, az ágaskodó, felfújt nyakú kobrát. Szerencsére a csizma felfogta a halált...

Újabb fél óra múltán már láttam a célt. Távol, egy álló fénypont. A dzsungelba még nem húzódott be a hajnal. Sötét éjszaka borult a sűrű fák közé.

Az őserdő tisztásán kis kalyiba állt. Csendben az ablakhoz mentem. Ketten voltak a helyiségben. Turner és egy magas, markáns arcú ember, klasszikus, görög orral. Sajnos, a beszélgetés elejét nem hallottam, és a gyors szóváltásból ítélve, a legszükségesebbek után ismét el akartak búcsúzni.

- Mire ők valami nyomra bukkannak, addig mi mindent elintéztünk. Három-négy nap kell mindössze.

- Nem tudnak a landak törzsről. Elsősorban ide kell hozni hozzám a lányt, akkor nem lehet baj! Most azonnal menj vissza, hogy ne kelts gyanút...

Fél órával megelőztem Turnert. Pipacs a szobában várt. Az igaz, hogy elaludt közben, de teljesen felöltözve, csizmástól feküdt az ágyamon. – Megvan Hendon!

- Minden úgy lesz, ahogy mondják - felelte Miss Lilian, miután egyedül maradtunk, mert Pipacs felsietett az emeletre, hogy lehurcolja a Nagy Vadászt, aki érthető okoknál fogva vonakodott nyeregbe ülni, és követelte, hogy olyan járművet szerezzünk, amelyen hason fekve mehet tovább.

- Én, sajnos, eredménytelenül indulok vissza. Remélem, maguknak jól fog végződni az útjuk! - Attól függ, kire nézve - mondta az író. - Van egy szép dalom. - És harsányan énekelte: - -A nóta vége mindig az, hogy megvernek valakit!... Trallala, trallala, jön a Pipacs bácsi a nagy pofonokkal... Turner elnyargalt Bandjermasin felé.

Azután elindultunk mi is. Az egyik ablakból kis fehér kéz integetett.. Nemsokára a fúrótoronyhoz értünk. Pipacs remélte, hogy itt a bennszülött kulik talán tudnak valamit a landak törzsről, és Mr. Braces végre orvost talál, mert határozottan állította: leprás lett, s a súlyos betegség ellen Pipacs oldalbalökései hatástalanoknak bizonyultak.

Nem is kellett sokat kérdezősködnünk. Sokan tudtak a landak törzsről, és az európai mérnök segítségével, a kulik útmutatása alapján, pontos térképet rajzoltak.

Az elefántcsapáson déli pihenőt tartottunk. Nincs utálatosabb dolog, mint őserdőben táborozni. Az elképzelhetetlenül sok giliszta és kukac ellen csődöt mond minden védekezés, és akkora piócák vannak, hogy a Nagy Vadász kobrának nézte az egyiket, és végrendelkezett. Ehelyett azonban előszedtük az írógépet, hogy Roger megcsinálja az első ötszáz dolláros költeményt. Elsőrang ú anyagnak tartottam az előző éjszakai kalandomat, de Mr. Braces sírva kért, hogy hagyjuk az ilyen marhaságokat. Ennek nincs életszaga. Az egész lopódzkodást rövidre kell fogni, és végül -kilovagolniî egy krokodilust vagy, egy leopárdot. Sok állat kell ide. Fogalmuk sincs az uraknak, hogy egy jól szerkesztett magazinhoz mennyi állat kell. Beleegyeztem egy párducba, és Pipacs nagy könyörgésre engedélyezett néhány tigrist, de kijelentette, hogy ha a téma nem lesz változatosabb, ő nem adja oda a nevét ilyen dologhoz.

Az őserdőben korán alkonyodik. A toronymagas fák csak fent, a csúcsnál hajtanak lombot, mert a dzsungel belsejében örökös a homály. Amint a nap kitér a merőleges síkjából, besötétedik. Ezt vártuk. A többiek továbbhaladtak, hogy ne keltsék fel az ellenség gyanúját. Azután bozótvágó késsel felszerelve, elindultunk Pipaccsal a hangok irányába, óvatosan.

- Turner könnyen megelőzhetett bennünket, két táborozás alatt...

Tíz lépésnyire tőlünk, az esti dzsungel sötétjében, egy emberi árnyat pillantottunk meg, amint éppen áttör egy hatalmas cserjén. Nem vehettük ki az arcát, lehet, hogy Turner. Megálltunk. A lopakodó alak nem vett észre benn ünket. Egyenesen felénk jött. És egyszerre Pipacs hosszú keze kinyúlt, lecsapott rá, és magához rántotta. Az ismeretlen nagyot kiáltott, és kirántotta mag át, de Pipacs ökle az arca közepén találta el, hogy csak úgy recsegett, és belezuhant a cserjébe... A hold fénye rávilágított... Turner!

Hopp, ha beugrik a sűrűbe, akkor elmenekül... Utána vetettem magamat, de ahogy a bokor mögött már-már torkon ragadtam, oldalról, ahonnan nem vártam, puskatus csapott fejbe. Csak azt láttam, hogy a görög orrú ütött, azután ájultan zuhantam hanyatt...

Az ütés nem volt súlyos. Kissé megdagadt a fejem, és zúgott, de különben elég jó erőben voltam. Most már vissza kellett menni a karavánhoz. A szétvagdosott liánok nyomán hamar megtaláltuk az elefántcsapást, és siettünk a többiek után.

Magasan, az ősi fakoronák szédítő távlatában egy csillag fénye tört át a sűrű lombokon. Letáboroztunk. Csodálatos volt, hogy Braces mennyi piócát gyűjtött össze a testén, aránylag rövid idő alatt. Már nem panaszkodott. Csak vakarta a fekete kenőcs alatt viszkető bőrét, és olykor sírva fakadt. Érdekes, hogy apró balszerencse inkább gyáva embert ér. Amikor már leszedtük róla szalmiákszesszel a piócákat, kiderült, hogy egy kullancs is van a bőr alatt.

Kora hajnalban továbbmentünk. Nagyon messziről időnként egy-egy recscsenés hallatszott. Pipacs a fogát szívta, én a földet néztem. Mit lehet tenni?

- Továbbmenni!... Gyerünk, a mindenségit!... Rakjátok át a poggyászt, és előre! - ordította Pipacs. Tehetetlenek voltunk a sűrűben rejtőző orvtámadásokkal szemben. Később még három kísérőnk tűnt el. És Braces olyan zöld arccal, mint valami óriási, nyers szilva, kérdezte?

- Igaza volt - mondta Pipacs. - Ez a hely átkozott, és lehet, hogy rövidesen meg fog halni, Mr. Braces, ami előfordul olykor, ha én pofon ütök valakit...

Mire levertük a sátrakat, az utolsó bennszülött kísérő is eltűnt a sűrűben.

Illetve csak ketten. Legjobb esetben Rogert vehettük fél embernek. Braces csak tehertételt jelentett. Roger lázas volt, nekem is kiújult a maláriám, és Pipacsnak az arcát megcsípte egy mérges pók, hogy ökölnyire dagadt. Egyedül Braces volt egészséges, a fekete kenőcs alatt egyedül ő állta jól az utat, és vele volt a legtöbb baj. Este bubópestist fedezett fel magán, és hajnalban előkeresett a poggyász aljáról egy tükröt, hogy lássa, nem őszült-e meg a borzalomtól ?

Reggel zuhogott az eső, és az alacsonyra vert párák fojtogatva csavarodtak a torkunkra: Most végig kell menni az ingoványon keresztül fekvő fán. A fatörzs keskeny volt, és bizonytalan pallónak látszott az átkeléshez. A Nagy Vadász portable gépére borult, és az anyja életére esküdött, hogy nem megy végig a gömbölyű, keskeny törzsön. A Nagy Ír- mint valami akaratos foxit vonszolta. Braces most már csak arra kérte, hogy ne itt a dzsungelben földeljék el, hanem vigyék vissza a tetemét Todlangba. Pipacs ezt megtagadta, azon a címen, hogy senki sem lesz hülye, hogy egy ilyen alak hulláját cipelje, amikor van épp elég fontos poggyász.

Megérkeztünk a túlsó oldalra, és rövid pihenő után útnak indultunk. A távoli reccsenések elhaltak. Mintha megszűnt volna nyomunkba lopakodni a halál.

Délre ritkult az erdő, és feltűnt távolról a négyezer méteres Kini-Balu felhőkbe vesző, havas, csipkés csúcsrengetege. Egy órán belül sebes sodrú folyóhoz értünk. Ez nem lehetett más, mint a Kapuasz. Ár ellen haladtunk tovább.

A Kini-Baluról leáramló hideg levegőréteg állandóan olyan nyomást gyakorolt a forróságra, hogy elviselhetetlen fejgörcsünk volt, és a csúcsokról fújó szél, mint izzó lehelet áramlott az arcunkba.

- Jó szerencse vezetni hozzám téged nekem - üdvözölt a főnök.

- Lenni Bililimu nagy főnök, nevemtől elsápad az egész világ – mutatkozott be a zöld őrült. - Ezt rég tudom, Bililimu. Nevedet ismerik egyik óceántól a másikig, és nagy fehér uralkodók rettegik tőle magukat tőled. Mondd meg nekem, hogy mit kívánsz tőlem neked barátságodért cserében hozzád?

- Mondd, oh Bililimu, nagy király, minek neked a tarokk-kártya neked hozzád, tőlünk a barátságodért?

- Mi az, kávéházban vagyunk? - majd így folytatta: - ”, Bililimu, akinek fényessége elhomályosította a napot előtte neki. Ilyen kártya nincs nekünk csomagunkban neked. Mondd meg ki tanított téged tarokkvarázslatra?

- Már nem fogoly, ó, uram. Egy fehér rabló úr fizetett, hogy fogjuk el, és most nem akar menni haza tőlem.

De micsoda állapotban volt! Bőrcsizmája mindenütt végigrepedt, inge szétszakadt, szakállas, borostás arca lefogyott, nadrágja spárgával volt átkötve combban, hogy tartsanak a rongyok. De cigarettázott, monokli volt a szemében, és olyan csodálatosan előkelő gesztussal beszélt Zöld Király őfelséghez, mintha parketten lennének. Ámulva hallottam, ahogy a közelébe értem.

- Igen?... Igazán örülök... Arthur Hendon. Tehát ő az! Hendon!

- Á, dehogy... Kitűnően érzem magam. A főnök nagyon kedves fiú, tarokkozunk...Most kezdem őket rávenni a bridzsre.

- Mégis el kell vinnünk. Halló! Zöld Király! - Miután őfelsége odajött, kérdezni kezdtem. - Hogy került ide a fehér?

- Azt hiszem - mondta komoran Pipacs ó, hogy ezzel az Ököl nevű úrral civakodni fogok. Többet nem mondott, csak énekelt arról, hogy az emberi fej olyan, minta szerelem: eloszlik, mint a bugyborék, trallala... egy ember feje kecses, törékeny kis csacskaság...

Most már feltűnt a szakadék oldalához épített ház. Néhány fehér kabátos ember cigarettázott a bejárónál. Odamentünk, és udvariasan bemutatkoztunk.

Sebhelyes arcú, kétméteres ember jött elő a ház mögül. Egy fehérkabátos volt vele, aki hívta.

- Cserében én is adok magának valamit - mondta Pipacs, és vastag alsókarja egy rövid ütéssel állkapcson találta a köpcöst, hogy a sebhelyes arcú óriás lábához esett. A másik kezével előrántotta a revolverét. Én is. Tökéletesen sakkban tartottuk őket. A sebhelyes lassan előrejött.

- Semmit - mondtam, mert láttam, hogy elgaloppoztuk magunkat. Szinte lehetetlenné tettük számukra, hogy élve elengedjenek bennünket. – újságírók vagyunk, akik Hendonról cikksorozatot írunk. Csodálkozva láttuk, hogy odafent van, megőrült, és maguk nem törődnek vele. Értesíthették volna Bandjermasint.

- Idehallgassanak! - mondta a másik dörmögő, mély hangon. – Nem érdekel a véleményük. Itt egy igazság van. Az ököl. És az én vagyok.

- Ki van zárva... Ha megtanítottam őket bridzsezni, kitűnő lesz !

- Az nagyszerű! - mondta örömmel. - Még sohasem vittek megkötözve. Erőszaknak engedek; mint a drámai hősök... Hé! Bililimu, kötelet az uraknak. Szegény... Gyöngén áthurkoltuk a kezét, de jó erősen odakötöztük egy öszvérre. Fütyörészve, nyugodtan ült a lován, és Roger időnként megtörölgette a monokliját, ha kérte. Mint valami spleenes angol főúr, úgy viselkedett. A Zöld Király és népe a hegy lábánál induló őserdei ösvényig vezetett bennünket. Csak a hegyre is felkúszó olajvezeték előtt hátráltak meg, mert ezt szentnektartották.

Szinte reménytelen volt a helyzetünk. Ha akarják, egyszerűen kiéheztetnek a sziklák között. A KinióBalu négyezer méteres csúcsa volt csak mögöttünk.

Hevenyészve bekötöttük Roger karját, kissé felpofoztuk Bracest, amíg képes volt száron vezetni az öszvért. A szerencsétlen Hendon egykedvűen nézett, monokliját szorította szemgödrével, és hangosan fütyült.

Jobbra fent, nem az úton, hanem távolabb, egy kiugró sziklán Turner állt! És mellette a görögorrú. A cinkosok! Ezeknek kellett volna feltartani bennünket az erdőben.

Nem lőttek ránk. Úgyis a kezükben voltunk. Pipacs leadott feléjük egy lövést, mire gyorsan eltűntek. Egy golyó levitte a parafakalapomat. Jöttek a kutyák vagy tizenöten lentről. Egyszerre a barátom elnevette magát, és harsányan énekelni kezdett:

Azt hittem, megőrült. De nem. Hirtelen felkapott egy hatalmas sziklát, és odavágta az ösvényen lefelé húzódó olajvezetékre. A félméteres állványon feszülő betoncső eltört, és a rettenetes nyomás alól felszabaduló olaj, amely szinte forrponton tör fel a földből, hatalmas sugárban lövellt ki, fröcskölve; harsogva ömlött a sziklának, elárasztva az ösvényt. Két-három irtózatos ordítás hallatszott. A banditák fejvesztetten, ugrálva menekültek jobbra-balra a kövek mögül. Másodpercek alatt olajpatak árasztotta el az ösvényt, és akit elért, aki elcsúszott, az iszonyú halállal halt meg. Ököl és a tömzsi társa már egy közeli sziklánál voltak, és a menekülés igen logikus útját választották: rajtunk keresztül, felfelé akartak kitömi az olaj elől. De ezt csak akkor vettük észre, amikor az alkonyi homályból feltűntek előttünk. A tömzsi torkon ragadott, a földre zuhantunk, és gurultunk az olaj felé. Összeszorult gégémből kimaradt a levegő... Már elsötétedett előttem minden, és ekkor egy sziklához ütöttem a fejemet. Az éles fájdalom pillanatnyi energiájával kiszakítottam a nyakamat, a tömzsi felém sújtott, lekaptam a nyakamat, az ütés átrepült felettem, és én egész testsúlyommal beleugrottam fejjel az arca közepébe. Ordítva zuhant hanyatt, egyenesen rá a nyitott vezetékre, és a forró olaj lesodorta... Pipacs szabályszerűen bokszolt. Ököllel. Az óriás el akarta kapni Pipacs egyik lábát, de ahogy lehajolt, barátom a térdével az arcába rúgott, hogy az óriás egy kissé megszédült. Ijesztő nappali világosság támadt. Egy menekülő bandita tette, vagy más oka volt: meggyulladt az olaj. Kísérteties lángok lobogtak fel. Roger az öszvéren menekült felfelé Hendonnal, én siettem Pipacs segítségére, a perzselő hőségben már égtek a fák, és a láng másodpercenként felcsapva, fojtó füstfellegeket dobott a magasba...

Feljebb mentünk. A hegyoldalon gyorsan kapaszkodott fel a tűz, amíg a kopárabb részekhez nem ér. Siettünk. Közben besötétedett. Iszonyú égő pokol lett odalent a völgyből... - Gyere... Keressünk valamerre ösvényt a másik oldalra - mondta Pipacs. - Maguk vigyázzanak Mr. Hendonra - és Braces-hez fordult, megszorítva a Nagy Vadász kezét. - Ez volt az első eset, hogy ön igazi vadat terített le az írógépével.

- ”Az élet olyan, mint a füst - dúdolta Pipacs -, ma itt vágnak fejbe, holnap ott...” Közben megkötöztük őket. A sziklában tágas odú volt. Ide vittük be a két foglyot. Fent az olaj lángjai nehézkésen emelkedtek, mintha pokrócot lengetnének, és nagy füstfelhőket bocsátottak fel. Továbbmentünk. Az út hegynek fel vezetett. De mit csináljunk? Talán mégsem visz a csúcsig, illetve akad közben oldalösvény, amelyen át a másik lejtő felé mehetünk le. Egy óra múlva erősen lehűlt körülöttünk a levegő. Reménytelen volt az ügy. Ezer méter körül jártunk. A kristálytiszta hajnali levegőben már közelinek látszott a hóhatár, és valami dörgő harsogás erősödött, ahogy mentünk: vízesés. Másztunk tovább. Ezerhatszáz méter körül lehettünk, de már a saját szavunkat sem hallottuk a víztől. Azután kibukkantunk egy hatalmas fennsíkra. Döbbenten álltunk meg. A hajnalban meg félelmetesen látszottak a lángok alattunk, a Kápuaszt vízesése szédítő magásságból zuhogott közvetlen közelünkben egy hatalmas szakadékba, siketítően dörgött és harsogott...

Két tenyerét a fülemhez téve üvöltötte ezt. Óvatosan pokrócba csavarva vittük le Hollidayt. Lefelé könnyebben ment az út. Áthaladtunk a tisztáson, ahol a barlangban hagytuk foglyainkat. Pillanatnyilag jó helyen vannak, nem törődtünk velük. Levittük Hollidayt a tisztásra. Egy őrült és egy beteg volt velünk.

- Roger! - mondtam, a titkárnak. - Most magára fogok bízni két megkötözött embert. Mi a két beteggel előresietünk öszvéren. Maga és Braces nem bírnak majd követni bennünket. Vigyázzon, hogy beszállítsák őket a csendőrségre. Itt vannak felettünk, egy barlangban. Ne hagyják becsapni magukat, nagyon veszélyes rablók. .gy megkötöztük őket, hogy nincs mit tartani tőlük, de mindent meg fognak próbálni. Hátrakötött kezüket fűzzék össze szíjjal szorosra, és úgy vezessék őket, de egy percre se eresszék el a szíjat, és maga, Roger, a revolverét mindig lövésre készen tartsa.

Visszafelé még egyszer átszenvedtük a dzsungelt, egy őrülttel és egy lábadozóval. Hendon tisztára angol arisztokratának képzelte magát, és összehasonlítva a dzsungelt. bizonyos szalonokkal, azt magyarázta nekünk, hogy az őserdő mennyivel kellemesebb. Így érkeztünk meg az Olajvárosba.

Hollidayt nyomban kórházba vittük. Hendont nem mertük Lilian elé vezetni azonnal. Előbb egy kisebb szállóba mentünk vele, ahol megmosdattuk, megborotválkozott, és tiszta ruhát szereztünk neki. Sem ő, sem a lánya nem tudtak egymásról.

Nehéz szívvel kísértem el a kis szállóba. Benyitottunk a szobába. Ott állt Hendon előtt a leánya... És milyen szörnyű látvány! Hendon a monokliját tisztítja, és fütyörészve nézi Liliant...

- Kicsodát? - kérdezte a lány. - Ki ez az úr, és miért nem vezet az apámhoz? Dermedten álltam. Mi ez! Megőrültem? A leány és a monoklis csodálkozva nézték egymást...

Egy csendőr jött.

- Csak az egyik. A másikat a járványkórházba vitték. Azt állította, hogy kolerája van... Szegény Braces. Ezek nem ismerték, tehát nem teketóriáztak vele sokat. Bementünk a kis fehér kőépületbe, és egy bagószagú, sivár rendőrségi irodába vezettek, ahol kigombolt zubbonyban, izzadtan, sárgán ült egy kimerült kapitány, és szivarozott.

Csendes este volt. A lakkfényű, sötét hullámokból ficánkoló, ezüst repülőhalak dobták fel magukat.

- Nagy élvezettel olvasom az ön történeteit - mondta elragadtatással Pipacsnak a lord. Lekötelező mosollyal megemelte feléje konyakospoharát, és felhajtotta.

- A vasúton - folytatta Hendon - lord Pencroft vetette fel az ötletet, hogy San Franciscóban cseréljünk nevet. Visszavonult életet élek, újságban sohasem szerepelt a képem, volt esély rá, hogy sikerül a ravaszság. Hősies vállalkozás volt ez a lordtól. San Franciscóban a hajón már éri voltam lord Pencroft, és őlordsága ügyesen hangoztatta a nevemet, még interjút is adott. Előre megbeszélt ük, hogy a lord a KinióBalu lábánál néhány bennszülöttet bérel, és fejti a sziklát, mintha aranyeret kutatna. Szereztünk Bandjermasinban néhány dús, arany tartalmú kőzetet, ezt őlordsága magával vitte, és ügyesen a kifejtett sziklák közé csempészte. A gazemberek leütötték, és ajándékkal rávettek egy vad törzset, hogy tartsák ott őlordságát. Lord Pencroft kissé különc természetű, és bizony egy száraz földrajztudós helyén sokszor úgy hatott, mintha elmebeteg lenne.

- Szó sincs róla! - tiltakozott őlordsága. - A neki való környezeten kívül a legtöbb ember ostobán hat. Ugyanaz, mintha magát például, aki nagy író, elképzelné az ember valami sírásónak egy karanténban.

- Ez a látszat - folytatta Hendon - külön szerencsét jelentett számunkra. Vadul fejtették a sziklát ezek a gazemberek ott, ahol lord Pencroft hamis kőzeteit találták, és nem törődtek többé az ál-Hendonnal, akiről önök is azt hitték, hogy az ütéstől elvesztette az eszét. Közben én nyugodtan kerestem a halász törzset. Majd amikor nem találtam, a birtokomban levő kövekről igyekeztem megállapítani, hogy merre járhatott Holliday. Így jutottam el a Kini-Baluhoz, és fokról fokra vizsgáltam át a hegy kőzeteit, annak a kőnek az alapján, amelyet New Yorkból hoztam, hogy megtaláljam a helyet, ahol Holliday járt. Ott kellett az aranynak is lenni! A hegység kőzetei alapján már megállapítottam, hogy Holliday magasabb régiókban járt a Kini-Balun. Csak a haltörténetet nem értettem, de reméltem, hogy ha eljutok odáig, ahol Holliday járt, ennek is meglelem a magyarázatát. Így jutottam el lassan, megfontoltan a hegygerinc bazaltrétegéig, közben azonban rám talált Turner, aki régi jó barátom. Pipacs bocsánatkérően nézett Turnerre, akinek már egészen lelohadt arcán a daganat.

- Turner nyomban megértette a helyzetet. Nem akarta jelenteni, hogy elvesztem, éppen a lányom miatt. Visszament az Olajvárosba, és várt rám. Én az erdei kunyhóból naponta kirándultam a hegyre, míg végül valahol fent harcosokat pillantottam meg. Tudtam, hogy az csak a titokzatos tükmű törzs lehet. A cél előtt voltam! Még két-három napra lett volna szükségem a befejező vizsgálódásokhoz. Ekkor megjelent egy este Turner a kunyhóban, és elmondta, hogy itt a lányom két emberrel. Nem tudhattam, hogy ki a két ember.

Még ha jóhiszeműek, akkor is felboríthatnak mindent, közvetlenül a cél előtt. Megpróbáltuk feltartani magukat útközben, de hát el kell ismernem, hogy nem mindennapi emberek. Hogy Turnert ne öljék meg, sajnos kénytelen voltam Robin urat fejbe koccintani puskaaggyal...

- A többit tudják - fejezte be Hendon. - Legfeljebb, ha érdekli önöket, megmondhatom, hogy az olajvezeték eltörése nélkül aligha menthették volna meg szegény Hollidayt. Teljesen vad nép a halak törzse. Érthetetlen, hogy emberek olyan helyen telepedjenek le, ahol valamennyien süketen élnek a zuhanó víz dübörgésétől. A lángoktól annyira megijedtek, hogy elmenekültek messze, a hegy távoli fennsíkjára. Mire egy katonai expedíció felért volna hozzájuk, régen meghalt volna az elgyengült Holliday. Hogy nem ölték meg, azt egy vörös ingnek köszönheti. A bennszülött dajak ugyanis fél a vörös színtől.

Délután kimentünk Hendonék villájába teára, és örök rejtély marad előttem, hogy honnan szerzett a barátom erre az alkalomra egy fehér pettyes, szürke bricseszt. A vállalat fejedelmi bőkezűséggel viselkedett velünk.

Az esküvőn még megjelent. Csendesen állt a násznép között, és mindenki őt nézte, mert a frakkhoz zöld csokornyakkendőt kötött. Azután eltűnt... Bizony ára messze jár, de nekem ma is sokszor a fülembe cseng, ahogy dúdol: