-- A város körül jár reggeltől estig, a szénbányából a csúszdához viszi a csilléket, beáll ide és megint körbemegy, éjjel-nappal.

Harmincöt dolláros, kimért út, kétszeri kiszállással, közelebbi cél nélkül. Vagy mégis jobb, ha az ember tudja, hogy éjszaka és esőben hová vezet az útja? Be kellett, hogy ismerje: olykor ez nem felesleges. Lám Madge-nek, mint annyi másban, ebben is igaza lehetett. Régi gyanúja, hogy Madge-nek mindenben igaza van. Ez egyetlen hibája. Illetve, van még egy hibája: hogy csak egyetlen hibája van.

Mégsem egészen mindegy, hogy az ember körbe utazik, vagy Texas északi határán van-e? Nem! Ez most már tény. Ezt expresszlevelében közli Madge-dzsel, aki olyan rettentően okos, hogy ilyen bonyolult körutazások nélkül is megsejti az igazságot. És természetesen, ha leszállt a töltésről, Prentinnel találkozott. Mivel ez a szörnyeteg itt lakik, a pályaházon túl, a töltés mellett. És éjszaka titkos útjain mászkál. A fejbeütés tehát nem ártott. Az egészből ez a tanulság. És mivel a sors könyörtelen óhaja, hogy itt maradjon, és hulljanak rá a kövek, ha nincs másképp, tehát itt marad. És kissé fázósan a megfordult időjárástól (amely Texasban sem ritka, ha nagy vihar van és távoli vidékekig elbolyong a köd, a nedvesség), elindult a város felé.

Elindul gyalog valamerre, és akkor nem fog körbejárni. Csak van itt a közelben egy helység, ahol nem sejtik, hogy alig néhány kilométerre tőlük, a Néma Revolverek Városában tombol a harc. Nekivágott az országútnak, és utolsó energiatartalékával keményen gyalogolt.

Igazán szép teljesítmény. Reggelre egy szomszédos városhoz ért. Nyugodtan nekivágott a főútnak. No, most itt vonatra száll!

-- Előre, lassan, és nagyon vigyázz!... Burns vagyok...

-- Jobbra... -- mondta Burns egy pajtaszerű épület mellett, amelyről utóbb kiderült, hogy vendéglő. De elkerülték a bejáratot, oldalt egy lépcső a felső helyiséghez vezetett.

A szobában egy magas, ősz, markáns arcú ember állt.

Nem ellenkezhetett. Burns megkötözte. A másik közben vad gyűlölettel nézte.

-- Valamit kiagyalt ez a sátán! -- kiáltotta Burns, akiről most kiderült, hogy villogó szemű, nagy pofacsontú, sápadt ember. Kezét-lábát csuklóban, bokában megkötözte.

-- Így -- mondta Burns, és zsebre tette a revolvert, mivel Pencroft úgyis meg volt kötözve. Azután Ieült vele szemben lovaglóülésben a székre, és kedélyesen nézte. -- Tizenkét éve nem láttuk egymást, Walter. Sokat változtál. De nagyjában ma is a régi vagy. Hát most van tíz perc időd. Tudod hogy Vandramasnál nem remélhetsz semmit. Te is Portogez-ban nevelkedtél, de csak a közös anyanyelv köt össze vele. Paolo halálát környörtelenül megbosszulja. Filliponban mindenki tudja, hogy ártatlan vagy. Sajnállak. Senki sem fog Vandramas ellen vallani, de ez olyan ember, hogy kiáll, a mellére csap és vállalja, hogy megölt téged! Ezt mind jól tudod te is.

Mit vitatkozzon? Hogy felezhet el valamit, ami nincs neki? Inkább pukkadjon meg ez a csibész. Higgye azt, hogy felezhetne, de nem teszi. Úgyis jön nyomban Vandramas, a mellére csap és döf! Befejezett ügy. Addig ez itt jó dühös lesz, mert ő nem felez. Ha tudná, miről van szó, az egészet odaadná rögtön. Így azonban egy dekát sem.

-- Idefigyelj, ha mi ketten összefogunk, elintézhetjük Vandramast, Vuperint, Prentint, sőt Montagezzát is!

-- Na, ez túlzás... Mindent elhiszek, csak azt nem, hogy Montagezzát elintézzük. Ez egyszerűen hülyeség, olyan ember még nem született a világra. Montagezzát nem lehet elintézni.

Közben ezt gondolta magában: Vajon megtudom-e halálom előtt, hogy egyáltalán miről volt szó? Ezért érdemes volna élni még egy kicsit, sőt ezért érdemes volna meghalni is, olyan érdekes és különleges ez a história, amelyhez most Montagezzával is sújtotta a sorsa.

Mit fog itt ellenkezni? Úgyis jön mindjárt Vandramas, és a mellére csap. Hogy a villám csapna oda inkább. Addig szórakozzon itt ez a ló. Lent a kocsmában, ezt jól hallja a vékony padlón át, valami csörög, amint a poharakat elrakják. Burns körülnéz, odajön hozzá egész közel, és remegő orrcimpákkal mondja:

-- Ebben igazad van, de ez Fillipon ügye. Nekünk azonban van itt egy privát dolgunk: elsősorban az, hogy ezzel Prentint a kezünkben tartjuk.

-- Ilyesmire számítottam... -- mondta eltűnődve. -- Lassan kezd kiderülni, hogy hülyeség az egész. Várjunk csak, de ha az Adat nincs sehol, miért van ez az egész harc?

-- Mert ezt senki sem tudja, csak Prentin, Borges, én és a szegény Hildegard. Ugyanis az Adat nem is volt meg soha. Igaz volt, amit Prentin üzent az apádnak és a többieknek, csakugyan figyelmeztette Paolót arra, hogy mi készül ellene, csakugyan igaz, hogy az Adat nem volt az illetőnél, azonban Paolótól is ellopták, mielőtt még Prentin odaért. Legalábbis ma senki sem tudja, hol van. Én beszéltem Paolóval, mielőtt meghalt, amikor éppen hazafelé tartott, ez már azután volt, hogy Hildegard jelentette a gyilkosságot, és Paolo holttestét látták leúszni a folyón.

Még majd megveri, mert nem érti, hogy Paolóval találkozott valamivel később, mint ahogy ennek meggyilkolt tetemét a folyóban látták. Aki ilyesmit nem ért, nehéz felfogású ember. Jobb, ha csak hallgatja. Nem blamírozza magát.

-- Nagyon ízetlen tréfáid vannak. Szegény Paolo akkor azt mondta, hogy a rendőrségre rohan, mert ma értesült arról, hogy el akarják lopni az írást... Fél óra múlva meggyilkolták.

Ez szörnyű, hogy az ő szavaiból mindenki rögtön mindent megért, és

-- Ide figyelj! Te megölted Paolót, eltetted az Adatot, magadra vállaltad a gyilkosságot, amelyben semmi részed, hogy Fillipont megvédd Prentin ellen, de hogy Prentint is tehetetlenné tedd, elcsavarogtál egy ideig, és most visszajöttél, hogy az általános felfordulásban egyik ellenfél a másikat pusztítsa, és végül te győztél! Most világos minden. Így volt!

-- Tudom... -- bólogatott Burns. -- Ezen a narancshéjon kellett elcsúszni. A Probatbicol! Egy narancshéj, amin elcsúszik az ember... Ezek után természetes, hogy megöllek, mielőtt Vandramas megérkezik.

Éppen az ablaknak állt háttal, és egy rettenetes ütés érte bottal a fejét, hogy végigterült a padlón. A nagy ádámcsutkás Gonzalez ugrott be az ablakon. Az elszánt lelkületű körorvos.

Lehet, hogy a sérülésekhez nem ért, de fejbe ütni tud, ez nem vitás. És arra is képes, hogy kezet-lábat összekötözzön, továbbá: szájat betömjön, és az illetőt az ágy alá gurítsa.

-- Fiam! Nehezen akadtunk a nyomodra... Fillipon vár! A Messiásunk vagy! Mindent tudunk! Borgesnél megtudtuk, hogy az Adat nincs Prentinnél. Nagy leszámolás lesz! Megint előkerültek a revolverek, a két város olyan, mint a hangyaboly, csak téged várunk!

Benézett az ágy alá, de most odakinn csizmás léptek döngtek, és a szórakozott orvos már nem jöhetett elő. Valaki nagyot rúgott az ajtóba, hogy kitárult, és belépett egy kétméteres, hetyke bajuszos ősz katonatiszt. Valamelyik közép-amerikai államból lehetett, festői egyenruhában, térden felüli, magas lovaglócsizmában, olyan hanggal, mint egy bölénybika, hatalmas mellkassal és vízszínű szemekkel. Először csak körüljárta Pencroftot és fújt. Azután megállt szembe, karba font kezekkel, és nyersen felkacagott. Majd a következőket közölte röviden:

Megelégedetten csapkodta a csizmáját és gúnyos mosollyal nézte Pencroftot, aki tétován kinyitotta a száját, de Vandramas rárivallt egy rövid mozdulatot téve, energikusat, leintőt!

Vállat vont és hallgatott. Mit tehet mást? Ezután a nagy ember röviden, precízen, ultimátumszerűen, hidegen és tárgyilagosan beszélt huszonöt percig. Ezt onnan lehetett tudni, hogy kitette maga mellé az óráját, és többször is energikusan megrázva mutatóujját vadul kopogott az óra üvegén, figyelmeztetve valamire Pencroftot, aki egyetlenegy szót sem értett. Vajon milyen nyelven beszél ez? Egy közép-amerikai állam eltorzult latin idiómája, bizonyosan.

Azután, hangsúly után ítélve, keményen és kegyetlenül, befejezve a mondókáját, választ várt. Pencroft gőgösen hallgatott, de nem is tehetett mást. A kétméteres óriás, mint aki előzőleg mindent megpróbált, szelídebb hangon magyarázott valamit, kérlelően, majd előhúzott a zsebéből egy sapkajelvényt, és megindító, elfúló hangon, kezét Pencroft vállára helyezve, beszélt erről valamit. Egész halkan és egész keveset énekelt is közben, és mélabúsan rámosolygott a férfira, sóhajtva, és Pencroft udvarisasan rámosolygott, mire a kétméteres ember olyat ordított, mint egy tigris, kirántotta a kardját, magasra emelte és...

Már suhogott a levegő, amint...

De az utolsó pillanatban nagyot fújt, és visszataszította kardját a hüvelyébe. Azután lapos kézmozdulatot tett, mintegy jelezve, hogy az ilyen alakokkal szemben nincs helye bizalmaskodásnak. Az órára mutatott, keményen csóválva mutatóujját, megfenyegette Pencroftot, elővett egy írást, az orra alá tartotta, és csapkodta egy nőnek a fényképét (ősz hajú asszony, három gyerekkel), később pedig a legvadabb ökölrázással és fenyegetéssel Pencroft felé, elővette Miksa császár képét.

Sajnos úgy nézett ki a dolog, hogy valaki megtévesztette ezt az embert, és most Miksa császár megöletésével őt gyanúsítják. Ez választ vár, gondolta Pencroft.

Újra keserves mosollyal, melankolikus, bús hangon, két vállát felhúzva, kezeit combjára hullajtva, bús mondatokkal járkált, azután fütyült egy katonaindulót, lassan, memorizálva, felhúzta két vállát és rámosolygott Pencroftra. Mit tehetek róla, én is csak ember vagyok -- ez volt a gesztusában. Azután elővett egy revolvert, és sajnos, szemben állt az ággyal is. Tehát Pencrofton az orvos sem segíthetett, aki az imént épp jókor egy ügyes koponyalékeléssel megmentette az életét.

-- Barátom, amikor azt mondta: "fratta ma ditte ci ypuro!, akkor már tisztában lehetett mindennel! Meghűlt a vér bennem.

Az orvos elővette az öngyújtóját.

Nehezen fogott tüzet. Pencroft kabátujja háromszor is meggyulladt, a nyakkendője tövig égett, és ha nincs egy kancsó víz a szobában, egészben véve ropogósra sül, míg végül összevissza pörkölt kézzel kiszabadult.

Na! Elsősorban mit tudja ő, hogy hol van a Blorietti Madonna? Ami hagyján! De a lábáról nem vette le a kötelet! És elvitte az öngyújtót! Milyen orvos ez?

Megpróbálta kicsomózni, ami természetesen a három-négyszer körülkötött és körülcsavart kötélnél meddő igyekvés volt. No mindegy... A fő, hogy a keze szabad. Szépen az ajtóig ugrált, kinyitotta, és a korláton át látta, hogy az ivó van alatta. Az ivóban nem volt senki. Viszont ott a polc, az asztalok, tele késsel. Ha egy lendülettel átugrik, az egész nem magas, egy pillanat alatt elvágja a kötelet, és kész... Átvetette magát a korláton, és hopp...

Fejjel lefelé csüngött és lengett! Lábán a kötél beleakadt a mennyezetről függő vaslámpa horgába, két bokája között, és most így csüngött.

Pencroft igyekezett csüngve könnyedén mosolyogni. Ilyesmi nem egyszerű. Mit mondjon?

-- A vendéglőssel fogadtunk, hogy én két óráig lógok a lámpán fejjel lefelé, ötven dollárért. Még egy óra van hátra.

-- Aha! Tudom már! Jövő héten ide is jönnek?!

-- Mit csinál?! -- üvöltötte dühében megfeledkezve mindenről.

Pencroft kissé rosszul lett, különösen, mivel az első lengésre felborított a fejével egy széket.

-- Kérem -- mondta rekedten és elhalóan, és agyában zúgott a vér, mintegy illendően bejelentve a küszöbön álló gutaütést. – Nem csinálom ezt... Jobb, ha leakasztanak...

Tíz perc múlva a kocsma megtelt, érdeklődve nézték a mennyezetről lógó félholt Pencroftot, és ha nem lengett eléggé, meglökték. Egy ilyen alkalommal belevágta fejét a söröscsapba.

Újabb tizenöt perc múlva az ablaknál, az ajtónál egymás hegyén-hátán kandikáltak be a szomszédok, és lihegve érkezett egy szerkesztő a lelógó Pencrofttal interjút csinálni. Ő New Yorkba is tudósít innen. Mi volt a legtöbb, amit egy hosszában függött, lengve? Tud-e ilyen állapotban énekelni?

És tapsoltak, valaki elindult tányérozni, a szerkesztő leadta este interurbán New Yorkba, hogy városukban egy artista fogadásból Ieng függve, énekel és eszik fejjel lefelé...

Egy párizsi lap is felvette a hírt néhány hét múlva a harminchat órás függve lengési világrekordról, amelynek beállításával később egy bostoni fiatalember megpróbálkozott, de délután négy és öt között megütötte a guta.

A zsíros, vastag melegben, zajban, néha egy-egy fogadásról is hallott, valaki azt állította, hogy már nem él, és egy másik tíz dollárt ajánlott egy ellen, hogy a saját lábán távozik. A csapos sportszerűtlen, de jószívű kezdeménnyel, sajna váratlanul, lefröcskölte két üveg szódával, amitől kis híján frászt kapott.

Leszakadt, és Pencroft a fejére esett. Füléről és orráról lejött a bőr, de szerencsére a lámpáról függve közel volt a padlóhoz, és így rövid élesztgetés után magához tért, egy székre ült, sóhajtva és remegő kézzel. Tíz dollárt gyűjtöttek számára, ezt gyengéden a zsebébe tették. Lassanként tisztult zavaros tekintete előtt a helyiség képe. Fenyegetve ordítozó emberek fogták körül a vendéglősnét.

-- Hohó! Mikor látta, hogy veszített, akkor kiment a szőlőbe! Hát az ember az kutya, hogy ingyért lógjon lengve?!

-- Kérem, én nem várhatok! Nekem máshol is kell lengeni! Én szegény artista vagyok! Ha nem, hát akkor ezt ajándékozom az itteni lakosoknak, függtem nekik ingyen -- mondta Pencroft keserűen.

Már forrt a levegő, valaki rácsapott egy asztalra, és az üveg csörömpölve a földre hullott. Ismétlem, Texasban vagyunk, és így az asszony öt percen belül, hogy a kocsmáját szilánkokra ne szedjék szét, kifizette az ötven dollárt, a szalámit, a pálinkát és a két inget, és Pencroft villámgyorsan elindult sietve a sötét utcán, fuldokolva és rohanva Vuperin, Montagezza, Vandramas, Prentin és az egész őrület elől, és egy mellékutcában lihegve egy oszlopnak támaszkodott. Végre pihenhet...

Két perc múlva lovon ült, és az őrült emberekkel vágtatott Fillipon felé, hogy a város élére álljon.

-- Hogyhogy mi a teendő? -- lihegte idegesen.

Szívből helyeselt. Ez az átok, hogy állandóan egy szót sem ért abból, amit beszélnek, szűnjön meg. De mitől vetették el ezek a kockát, és mibe táncoltatta őket bele, hogy nem lehet vissza?

Ismét virradt, és feltűnt a távolban Fillipon külvárosa.

A városban csend volt, csak fegyveres őrök cirkáltak mindenfelé és boldogan meglengették a kalapjukat Pencroft láttán.

Besietett a házba. Minden csendes volt, csak a földszinten szűrődött ki világosság Sterbinszky ajtaja irányából. Halk nesz. Az ajtó kicsit nyitva volt. Elhatározta, hogy betekint duzzogó, öreg barátjához, és megkísérli Eduardnak szólítani. Ilyen odavetett megjegyzései sokszor helyesnek bizonyultak, sajna. És nyomukban megindult a lavina. Hátha Eduarddal szerencséje lesz? De mért ne volna az öreg Tihamér. Mindegy. Kopogott és benyitott.

Ujjé! Pesze, ő valamit mondott ennek Ervin haláláról, amiből az a marha azt következtette, hogy az öreg Sterbinszkynél van a titok nyitja.

-- Felesleges. A fejbe vágás nagyon jó, ezt ő se csinálná jobban.

Egy szolgát hátrahagyott Sterbinszkynél és sietett aludni. Gondolta, nem ártana hirtelen berúgni az ajtót és két revolverrel lövöldözni befelé addig, amíg mozog ott valaki. De nem teheti tönkre Bunny berendezését. Tehát csak benyitott. Előbb a revolver csövét, aztán a fejét dugva be. Semmi, a falon Ervin képe, háttérben állványon a hegedűtok, belépett és állt.

Ő már most tisztában van mindennel. Nem dől be semminek. Hallgatóddzunk csak! Most megint okos dolog lenne belőni az ágy alá. Előveszi a másik revorverét is, és leguggol. Az ágy alatt már nyugodtan tartózkodhatna: csak egy százlábú menekült, mintha megijedt volna a két revolvertől. Most gyorsan bezárni az ajtót, bezárni az ablakot, két revolvere a szekrényre mered.

Tessék? Igen. Valaki kifejezetten horkantott egyet a szekrényben. Egy derűs lelkületű orgyilkos lehet. Elaludt a lesen. Minek zavarja álmában? Lelövi. Azután eszik a szalámiból, iszik pálinkát és Iefekszik aludni. Újabb társalgásba nem megy bele, mert jó úton van ahhoz, hogy egyetlen meggondolatlan mondata után elrendelik az Államok az általános mozgósítást és megtámadják Dél-Amerikát! Mint az orvos mondta, itt már a kocka meg van vetve, csak bele kell feküdni. Szépen ráfordítja a kulcsot a szekrényre, azután kopog.